Karácsony elmúltával kollégáimmal együtt abban a reményben léptünk be a szerkesztőségbe, hogy afféle megkésett ajándékként visszakapjuk az ízlésrendőrség által elkobzott számítógépeinket. De nem így történt. Ezért fel kellett készítenem a szerkesztőség tagjait arra, hogy a jövőben előreláthatólag csak az én iPad-emen él tovább az Elvarázsolt Kastély. Mivel cikkeinek begépelését innentől mindenki megoldhatja az én lakásomon is, meg kellett osztanom a szerkesztőséggel azon költség-racionalizációt célzó elgondolásomat, hogy a hetek óta üresen tátongó iroda bérleti szerződését is felmondjuk.

Mondanom se kell, hogy bejelentésem nem aratott osztatlan sikert. Kamondi Vilmos azon kesergett, hogy ezzel a lépéssel örökre megfosztom őt a reménytől, hogy Galván Lilivel való románca újjáéledjen. Néhányan azt terjesztették, hogy a gépek elvitelét csakis én magam járhattam ki kormányközeli haverjaimnál, ezáltal korlátlan hatalmat összpontosítva kezemben, és némi népszerűségért cserébe az eredendően liberális és demokratikus szellemiségű Elvarázsolt Kastélyt az önkényuralom jelképévé, s a kormány szócsövévé silányítom majd. Mindezen felbuzdulva többen sztrájkkal fenyegetőztek, mások pedig kilátásba helyezték, hogy a polgári engedetlenség jegyében a szerkesztőség bejáratához láncolják magukat és nem engednek be rajta senkit.

Hiába próbáltam észérvekkel védekezni. Hiába mondtam Kamondinak, hogy ha tényleg fel akarja éleszteni Galván Lilivel való románcát, jobban járna, ha végre elmenne hozzá személyesen, mintsem arra vár, mikor esik be véletlenül a szerkesztőségbe és omlik a karjaiba. Hiába mondtam a sztrájkkal fenyegetőzőknek, hogy egy hónapja már amúgy sem járultak hozzá munkájukkal a szerkesztőség működéséhez, ezért inkább örüljenek, ha nem mondok fel azonnali hatállyal valamennyiüknek. És hiába mondtam a bejáratot eltorlaszolni szándékozóknak is, hogy azon az ajtón rajtam kívül eddig sem akart belépni senki sem – Vajnágh Domokost leszámítva, de ő épp nem volt jelen –, ezért feltűnési viszketegségüket és világmegváltási vágyaikat máshol célszerű kibontakoztatniuk. Szavaimmal csak olajat öntöttem a tűzre, s a feszültség lincshangulattá fokozódott, miközben egyesek már azt skandálták, kössük fel, kössük fel.

Ebben a drámai pillanatban, mint már oly sokszor az Elvarázsolt Kastély szerkesztőségének életében, megszólalt a csengő.

- Csak nem megint az ízlésrendőrség az? – kérdezte Kamondi.
- Nyisson már valaki ajtót – mondta Gógán Antal.
- Mi sztrájkolunk – mondták a sztrájkkal fenyegetőzők.
- Mi azon tanakodunk, honnan szerezhetnénk láncot – mondták a bejárat eltorlaszolására készülők.
- Mi pedig azon töprengünk, ki a fene vitte el a redőnyről a gurtnit – mondták azok, akik épp az én felakasztásomat követelték.

Nem nehéz kitalálni, hogy végül én nyitottam ajtót. Minő szerencse! Ha a kialakult hangulatban meglátják, ki érkezett hozzánk, tartok tőle, hogy az isten se mossa le rólam a kormányzattal való cinkos összejátszás gyanúját. Nem más érkezett a szerkesztőségünkbe, mint Szijjártó Péter, mögötte pedig néhány tucat számítógép várakozott két marcona egyenruhás társaságában, köröttük notebookok és iPad-ek stócai. Gyorsan kisurrantam az ajtón és sietve betettem magam mögött.

- Szijjártó úr! – üdvözöltem látogatónkat suttogva.
- Forgolán úr, vagy szólíthatom inkább Súúúhanter úrnak? – mondta Szijjártó Péter.
- Amelyik jobban esik – mondtam én. – Minek köszönhetem látogatását?
- Kormányunk megdöbbenve értesült róla, hogy néhány túlbuzgó kollégánk hatáskörét túllépve éppen az Önök szerkesztőségét találta meg és számunkra meg nem bocsátható módon lefoglalta számítógépeiket, ezáltal ellehetetlenítve a kormányzati körökben a pártatlan tömegtájékoztatás zászlóshajójaként tisztelt Elvarázsolt Kastély munkáját.
- Ó, igazán szóra sem érdemes – mondtam én. – Mi csak tesszük a dolgunkat, ha hagyják.
- Hagyjuk, természetesen hagyjuk – mondta Szijjártó Péter. – Mi sem mutatja ezt jobban, hogy visszahoztuk elkobzott szerkesztőségi számítógépeiket, illetve arra az esetre, ha néhány túlbuzgó kollégánk a jövőben újfent hasonló cselekedetre ragadtatná magát, hoztunk még néhány hordozható eszközt is a szerkesztőség zavartalan működésének érdekében.
- Ó, nem is tudom, mit mondjak – rebegtem, miközben azon zakatolt agyam, hogy vajon hogyan fogom mindezt a szerkesztőség tagjainak elmondani.
- Még valami- mondta Szijjártó Péter.
- Igen? – kérdeztem.
- Idefelé jövet akaratlanul is fültanúja voltam a szerkesztőségi megbeszélésüknek, és hallattam, hogy itt akarják hagyni ezt a pompás irodát, mert fizetési nehézségeik adódtak.
- Sajnos, ez előbb-utóbb elkerülhetetlennek tűnik – mondtam. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy akkor most lehallgatják az irodánkat, vagy honnan a fenéből lehetett fültanúja a zárt ülésünknek, de udvariatlanságnak tartottam ennyi ajándék láttán.
- Akkor inkább utóbb, mert kormányunk a ciklus végéig kifizette bérleti díjukat, egyfajta kárpótlásként az okozott kellemetlenségekért.

Majdnem kiugrottam a bőrömből. Annyi megpróbáltatás és meghurcoltatás után most Szijjártó Péter személyesen kér elnézést a kormány nevében, ráadásul hosszútávon biztosítja szerkesztőségünk fennmaradását. Ugyanakkor nemiképp elbizonytalanított a lehallgatás ténye és abbéli félelmem, hogy mit fognak kérni mindezért cserébe. Bármennyire is örültem, és éreztem elégtételt sérelmeinkért, muszáj volt tisztázni függetlenségi elveinket.
- Hálásak vagyunk Szijjártó úr – mondtam. – Köszönjük, hogy ennyi probléma és baj közepette, mely kormányzati ténykedésüket kíséri, még szerkesztőségünk sorsát is szívükön viselik! Mindazonáltal fontosnak tartom jelezni, hogy szerkesztőségünk a független tömegtájékoztatás feltétlen és elkötelezett híve, és bármennyire is hálásak vagyunk Önöknek, a jövőben sem garantálhatjuk, hogy …
- Ne is folytassa Forgolán Súúúhanterz úr! – szakított félbe Szijjártó Péter. – Mi nem várunk Önöktől semmit. Nem vagyunk kommunisták, nem akarjuk befolyásolni, miről és hogyan írjanak. Távol álljon tőlünk, hogy maguk csak Orbán Viktort dicsőítsék és az ellenzék szerencsétlenkedéseit alázzák porig. Előbbit már úgyis megteszi a köztévé meg a közrádió, utóbbit pedig elintézik ellenzéki barátaink maguk is, elég csak Gyurcsány Ferenc legutóbbi beugrójára gondolni. Még azt sem kérem, hogy a soron következő Súúúhanterzben engem vegyenek célkeresztbe.
- Akkor megnyugodtam – mondtam és hatalmasat sóhajtottam.
- Hát akkor nincs is más teendőm, minthogy további jó munkát kívánjak Önöknek! – mondta Szijjártó Péter és távozott.
- Csak még valami – szóltam után.
- Igen?
- És a lehallgatással mi a helyzet?
- Ne is foglalkozzon vele! – mondta Szijjártó Péter mosolyogva. - Ez csupán egy lehetőség a kormányzat kezében arra az esetre, ha valakik az adósság elleni szabadságharcunk aláaknázásán mesterkednének, de Önöknek nyilván nincs semmi rejtegetnivalója.
- Hát persze, hogy nincs – mondtam én.
- Akkor nincs is miért aggódniuk!

Össze kellett szednem gondolataimat, mielőtt mindezt tálalom a szerkesztőségnek. Tartottam tőle, hogy a karácsonyi gasztro-terror után, a legfrissebb hírek tükrében nehéz lesz mindezt megemészteni. Ezért bekiáltottam az irodába, hogy visszakaptuk a gépeinket, ráadásul kárpótlásként mindenki kapott még egy notebook-ot vagy iPad-et, osztozzanak rajta kedvük szerint. Kutyafuttában odavetettem azt is, hogy ha innentől mindenki újból teljes erőbedobással dolgozik, hajlandó vagyok szemet hunyni a lázongó hangok felett, és talán az irodabérleti szerződést sem kell felmondanunk.

Azzal elviharzottam, és beültem a közeli kávézóba, hogy összekalapáljam ezt a posztot. Mostanára remélhetőleg a szerkesztőség minden tagjának sikerült valamilyen géphez jutnia, így olvasóinkkal egyidejűleg értesülhetnek a gépek visszajuttatásának igaz történetéről és arról, hogyan védtem meg újra szerkesztőségünk féltve őrzött függetlenségét.

FgP