2017. aug 22.

A remény

írta: dVn
A remény

Olvasd el, ha úgy érzed, elveszítetted. Oszd meg, ha úgy érzed, valaki éppen most veszíti el. Vagy tedd el azokra az időkre, amikor ezek közül bármelyik bekövetkezik.

hope_ball.jpg

- Gondoltad volna? – kérdezte az egyik.

- Mit? – mondta a másik.

- Hát, hogy ez történik – mondta az egyik.

- Mármint vele? – kérdezte a másik.

- Hogy vele is megtörténik – mondta az egyik.

- Mindenkivel megtörténik – mondta a másik. – Előbb vagy utóbb legalábbis.

- De ő annyira keménynek tűnt. Ha valakiről, hát róla, róla sose gondoltam volna, hogy végül megtörik – mondta az egyik fejét csóválva.

- Mindannyian keménynek látszunk, aztán mind megtörünk egyszer. Ki így, ki úgy – mondta a másik, és nagyon bölcsnek érezte magát, amiért ilyen könnyedén lerázta a témát. Nem szeretett az elkerülhetetlenre gondolni, arra meg pláne nem, hogy egyszer majd ő is… Sokkal szívesebben beszélt volna a baseballról, vagy a golfról. Na azok, aztán valóban kemény gyerekek. Azok bírják az ütést.

- Persze, persze – mondta az egyik, egyetértést színlelve, bár legbelül vitába szállt volna a másikkal. Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen, fásult és kiábrándult. Hol van a bizakodás és a küzdés legyőzhetetlen szellemisége, az eltántoríthatatlan hit, mely azt súgja, velünk másként lesz?

- Azért nem kell annyira sajnálni – mondta a másik, mert úgy érezte mondania kell valami reménykeltőt.

- Hogy érted? – kérdezte az egyik.

- Nézd csak, ezüst tálcán hordozzák, mindenki rá figyel és vágyakozva tekint rá. Százszorta jobb sora van azoknál, akik egyből a turmixgépbe kerülnek, nem gondolod? – mondta a másik.

- Azokhoz képest igen, de mit ér vele? Most ott feszeng világ csodájára, de mennyi ideig tart ez a csillogás? Egy darabig gyönyörködnek benne, talán még beszélnek is róla, de végül felfalják, mint mindenki mást – mondta az egyik.

- És még én vagyok fásult és kiábrándult, ugye? – kérdezte a másik.

- Micsoda? – kérdezett vissza az egyik riadtan. Zavarba jött, mert azt hitte, az előbb hangosan gondolkodott és akaratlanul is megbántotta társát.

- Tudom, hogy azt gondolod rólam.

- Én?

- Te bizony. Meg mindenki más. Itt mindenki folyamatosan rózsaszín fellegekben ringatja magát. Mindig találnak valakit, akiről elhitetik, hogy ő más lesz, ő majd megmutatja, ő az igazi, a  mi megmentőnk. Sokan képesek önmagukat is feláldozni, csak, hogy az ügyeletes messiás jelölt túlélje. 

Az egyik a fejét csóválta. Nem, ő ilyenre sose lenne képes. Senkiért se.

- Ne tagadd, benned is megfordult a gondolat az imént! – mondta a másik. - Láttam, hogy majdnem kiugrottál a helyedről. Még szerencse, hogy itt voltam, különben már nem lenne kivel beszélnem.

- Ugyan, dehogy! Csak megmozgattam elgémberedett tagjaimat. Mostanában olyan fázós vagyok. Mindig úgy érzem, hogy itt napról napra hidegebb van.

- Pedig itt mindig pontosan ugyanaz a hőmérséklet van.

- Honnan veszed? – kérdezte az egyik.

- Látom a hőmérőt – mondta a másik. - Itt van mellettem.

- Jaj nekem! – kiáltott fel az egyik elszörnyülködve- Ezt nézni se bírom.

- Micsodát, a hőmérőt? – kérdezte a másik.

- A fenét! Kit érdekel az a rohadt hőmérő? Odanézz, mit csinálnak vele, a szemünk előtt! Nem elég, hogy megskalpolták, de sózzák, borsozzák és belenyomják azt az órási kanalat. Iszonyat!

- Ezen már nem segíthetünk – mondta a másik.

- Én nem akarom így végezni – mondta az egyik magánkívül.

- Gondolj arra, hogy baseball vagy golflabda vagy! Nekem segített.

- És még én vagyok az álmodozó.

- Micsoda?

- Tudom, hogy ezt gondoljátok rólam. Azt mondja mindenki, hogy nem látom tisztán a dolgokat, bedőlök minden hagymázas ideológiának és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a világ ilyen és kész, sosem volt jobb, sosem lesz jobb.

- Talán nincs veszve minden – mondta a másik. Kénytelen volt gondolatai legmélyebb bugyraiba merülni, és előhalászni valami vigasztalót, mielőtt társa a mélybe veti magát és öngyilkos lesz. Egy tragédia bőven elég egy napra.

- Hogy érted? – kérdezte az egyik.

- Ha kihúzzuk húsvétig, akkor talán …

- Na neeeee! – mondta a másik és zavarában elnevette magát.

- Tudom, hogy giccses, meg kezd kimenni a divatból, de számunkra, hiába is áltatnánk magunkat, az az egyetlen esély.

Nem szóltak többé egymáshoz. Mindketten saját gondolataikba révedtek, ott a tojástartóban, a hűtő mélyén. Miközben őt, a lágy tojást az az alak rideg, részvétlen tekintettel elfogyasztotta reggelire, s bajuszán kegyeletsértőn ott éktelenkedtek utolsó, félig száradt foszlányai, a két tojás arról álmodozott, hogy bármily elérhetetlennek tűnik, csak azért is megérik a húsvétot, és hímes tojásként élik örök életüket.

Vajnágh Domokos

(dVn)

Szólj hozzá

halál hit remény öröklét kegyetlenség