A sátán követei mindenütt jelen vannak. Lépten-nyomon azon mesterkednek, hogy megkaparintsák lelkünket és alantas céljaikra használjanak fel bennünket. Onnan érkeznek, ahonnan nem is számítunk rájuk, ezer meg ezer álca mögé rejtőzve környékeznek minket. Előfordul, hogy retro-presszó formáját öltik, s mi engedve a csábításnak, betérünk egy kávéra, vagy déli menzára. Kövessenek hát, és okuljanak, mielőtt Önök is áldozattá válnak!

Nemrégiben nyitott Budapest belvárosában a vendéglátóipar retrovonulatát erősítő új létesítmény: a Táskarádió Eszpresszó. A tulajdonosok nyilván úgy gondolhatták, hogy túl sok itt a pizzéria, meg a trattoria, és különben is megszűnt a Sláger Rádió, sőt még a Sztár FM is, ezért hát itt volt az ideje kielégíteni az úttörő nyakkendős, táncdalfesztiválos, kimittudos nosztalgia szerelmeseinek fékezhetetlen vágyait.

A kirakatban táskarádiók, katódcsöves Orion televíziók társaságában műanyag gyerekjátékok, hintaló, krokodil és gumikacsa köszönnek reánk, és mi már alig tudjuk türtőztetni magunkat, hogy ne lépjünk be rögvest, átadva magunkat piros műbőrfotelben és kesztölci tapétában manifesztálódó boldog gyermekéveinknek. Ám, ha tekintetünk a hely színorgiájától félszegen meghúzódó fekete-fehér képekre réved, nyomban széttörik a cukormáz, alóla zöldpenészes, rothadt, bűzlő tészta türemkedik elő, s mi gyomor forgatva tántorodunk hátra. Már ha cseppnyi jóérzés szorult belénk.

Nem, nem, ez nem étteremkritika akar lenni. Ha tovább olvasnak, bizonyára megértik, eszem ágában sem volt, hogy bármit is elfogyasszak egy il yen helyen. Az ilyetén értekezéseket ezért meghagyom gasztroblogger felebarátaimnak, nekem éppen elég a külcsínnel, vagy jobban mondva a „külcsínnyel” foglalkozom.

A széleken azonban annál meglepőbb dolgokat látunk. Az egyik képen fiatal szőke hölgyet látunk, aki lenge ruházatától készül megszabadulni éppen, miközben mögötte hosszú asztalnál ülve maga Kádár János stíröli kigúvadt szemekkel szájából kilógó cigarettával, nyálcsorgató elvtársai társaságában. Mi sem árulkodik jobban arról, mi lehet a folytatás, minthogy a kép bal szélén ülő férfi szégyenében kezébe temeti arcát.

A következő, még bizarrabb képen ismét Kádár Jánost látjuk viszont – ne kezdjünk most találgatásba, mi ez a különös vonzalom az ateista diktátor iránt -, amint Leonyid Iljics Brezsnyevvel szájon csókolják egymást.

Mindezek fényében a következő képet nézve csak azért hihetjük el, hogy a miniszoknyás kislány csak a „felszállott a páva a vármegye házára” című népdalt énekli a székében szinte elfolyó ősz szakállú öregembernek, mert a képen történetesen a nagy népdalgyűjtő, Kodály Zoltán ül. Feltehetően az alantas szándékoktól vezérelt arculatépítészek csak ezt a képet találták az öregember kisgyerekkel keresésre.

CsF