Megnyitó az Óperenciás Tengeren innen és túl (6. rész)
Az előző részek tartalmából:
Vajnágh Domokos az Elvarázsolt Kastély riportere elindult, hogy tudósítást készítsen az Elvarázsolt Kastély hivatalos megnyitójáról. A megnyitó, melyen egy kopasz férfi ripacskodott meg bűvészkedett a színpadon, tömeghisztériába torkollott, minek következtében Vajnágh Domokost elsodorta a tömeg.
Egy piros Zsiguliban tért magához feltehetően a négyszögletű kerek erdőben, bár ez utóbbira vonatkozóan csupán sejtéseink lehetnek, mivel még nem jutott ki az erdőből és nem is küldött ezt megerősítő üzenetet. Mivel az erdő teljességgel körbevette, a Zsigulival nem tudott kijutni belőle, de ugyanígy nem lehetett segítségére sem a varázsceruza, sem pedig Shrek, sőt még Dale Cooper és Leonardo Di Caprio sem. Amikor már Vajnágh Domokos feladta volna és meggondolatlan cselekedetre szánta volna el magát, megjelent a megnyitóról már ismerős kopasz férfi és egy tóhoz kalauzolta (na jó, azért ez erős túlzás, de akit részletesebben érdekel, az olvassa el az előző részeket – a szerk.), hogy horgásszanak. Most pedig éppen kapásra várnak, miközben a fülemüle hangja szól…
Értetlenül bámultam a kopasz férfit, és azon tűnődtem, hogy vajon én vagyok vak, vagy ő nem teljesen százas, mert se horgászbotot, se damilt, se bármilyen más horgászkészséget nem láttam kezében, enélkül pedig, már amennyire sekélyes horgászismereteim következtetni engedtek, nem lehet kapása az embernek.
- Kapásra? Mégis milyen … - kérdeztem volna, de befejezni nem tudtam, mert ő még az előbbinél is mogorvább képet vágva mordult rám.
- Maradjon már csöndben! Még a végén elriasztja őket!
Elfordítottam fejem, mert ki nem állhatom, ha letorkollnak, ezért inkább a hófödte hegycsúcson pihentettem tekintetem. Arra lettem figyelmes, hogy a távoli hófödte hegycsúcs mögül vöröslő fénycsóvák szökkennek az égboltra, mely az előbb még nyomasztóan szürke volt, most pedig kékes-lila árnyalatba öltözött. A vöröslő fénycsóvák mind messzebbre és messzebbre merészkedtek, átdöfték az útjukba kerülő bárányfelhőket, melyeknek szélei megperzselt vattapamacsokként izzottak fel. Arra vártam, mikor lobbannak lángra, hogy szénné égve darabokra esve aláhulljanak az égből, s a tóba pottyanjanak, én pedig cinikusan odavethessem a kopasz férfinak, hogy „kapás van”. Mielőtt azonban lángra gyúlhattak volna, a hófödte hegycsúcs mögül előkandikált a nap narancsszínű tányérja, a fénycsóvák szertefoszlottak, s az égbolt kupolája mind világosabb és világosabb kék színben pompázott tovább.
Normál körülmények között egy napfelkelte, amit itt szedett-vedetten leírtam, legalább negyedóráig tartott volna, de most még annyi ideig sem tartott, amíg végigolvasták soraimat. Nem azért, mert nem tudnám ékesszólóbban leírni, vagy mert attól tartok, ha túl hosszúra nyújtom, mindenki elkattint innen (de mi igen – a szerk.), hanem tényleg. Ezt a bekezdést a szerkesztőségben lehet, hogy törlik majd, de mivel én tudom, hogy milyen izgalmas és feszült jelenetek következnek nemsokára, amelyeket fel kell valahogy vezetnem, jó lenne, ha nem tennék.
Miután kigyönyörködtem magam a napfelkeltében, ránéztem a kopasz férfira, s próbáltam kideríteni, honnan várja a kapást. Csak ekkor vettem észre, hogy nem is a tavat kémleli, hanem a túlpartot, mely tőlünk alig focipályányi távolságra lehetett és ahol egy tetejére fordított korhadt, szétesőben lévő csónak hevert, amelyről eddig tudomást se vettem. Bár a tóba nem torkollott se patak, sem ér, se csatorna, a csónak látványa megmagyarázhatatlan módon jó érzéssel töltött el. Hosszasan töprengtem volna rajta, hogy miért, ám ekkor a túlparton, az erdőből előlépett egy férfi.
A férfi jobbja visszanyúlt a fák közé és egy nőt vezetett elő. Mindketten anyaszült meztelenek voltak. Ahhoz ugyan távol voltak, hogy az életkorukat pontosan megbecsülhessem, de mozgásuk és testalkatuk alapján fiataloknak tűntek. A férfi, göndör gesztenyebarna hajú, jó egy fejjel magasabb volt a nőnél, akinek aranyló szőke haja kétoldalt omlott vállaira, félig meddig betakarta kebleit és leért egészen a köldökéig. Kézen fogva elsétáltak a tóig, ahol megálltak és körbenéztek.
- Ugye mondtam én, hogy kapás lesz – mondta a kopasz férfi, majd megnyalta szája szélét és izgatottan összedörzsölte tenyerét, akár egy lottózó, akinek most húzzák ki a nyertes számait.
Szóhoz sem tudtam jutni. Csak nem egy kukkolóval hozott össze a sors? Te jó ég, ez most itt fogja bámulni nyálcsorgatva azt a meztelen fiatal párt? Nem akartam elhinni. Igaz azt sem, hogy én miért nem ugrottam azonnal talpra és távoztam tüntetőleg, ahelyett, hogy kigúvadt szemekkel figyeltem a fiatal párt, s szégyen vagy nem szégyen bevallani, a kopasz férfihoz hasonló izgatottsággal vártam, mi fog még történni. Miközben ezeket a sorokat írom, persze már tudom, hogy mint a tömegtájékoztatás Grál lovagja mindezt csak azért tettem, hogy Önöknek, az Elvarázsolt Kastély olvasóinak hiteles beszámolót nyújthassak a történtekről. Biztosíthatok mindenkit, hogy a látottak semminemű élvezetet nem jelentettek számomra.
A nő mezítelen lábát a tó fölé emelte, lábujjait megtáncoltatta a víztükrön, majd felkiáltott:
- Ez kurva hideg, baz’meg! Én ebben kurva élet, hogy nem fürdök.
A kopasz férfi fejét csóválta, majd rám nézett:
- Adjon nekem gyorsan egy távcsövet! – mondta halkan.
- Távcsövet? – kérdeztem. – Mégis honnan?
- Minek hozta azt a horgászládát?
- Hát horgászni – mondtam. – Természetesen halakra.
- Mindegy, nyissa már ki és adja gyorsan azt a távcsövet, mielőtt késő lesz!
- De hát nincs benne, értse már meg – mondtam ellentmondást nem tűrőn. – Mielőtt elindultam volna magával, megnéztem.
- Akkor nézze meg újra! – mondta ő.
- Jól van.
Nem nagy lelkesedéssel bár, de kinyitottam a ládát. Örömmel nyugtáztam, hogy damilokon, horgokon, csalikon, meg nagyapám bicskáján kívül továbbra sincs benne semmi, ezért diadalittasan odafordítottam a ládát a kopasz férfi elé.
- Tessék, most maga is láthatja, hogy nincs benne – mondtam.
A kopasz férfi összeráncolt szemöldökkel belenézett, majd rám, de tekintete most már szikrákat hányt felém.
- Na persze, akkor ez itt mi?- mondta, azzal elővett egy ezüstszínű színházi távcsövet és felém mutatta.
- Esküszöm, hogy az előbb még nem volt benne – mondtam megsemmisítve.
- Jól van, itt van magának is egy – mondta a kopasz férfi, azzal elővett egy másik ezüstszínű színházi távcsőt és átnyújtotta nekem. – Ne mondja, hogy irigy vagyok. De most már figyeljünk!
A távcsőbe nézve beigazolódott sejtésem, már, ami a párocska életkorát illeti. Bőrük selymes volt és feszes, ráncok, foltok sehol sem okvetetlenkedtek rajtuk. A nő alma alakú, láthatóan nem szilikontól duzzadó rugalmas keblein a mellbimbók oly határozottan meredtek az égnek, mintha a playboy photoshoppal hekkelt képeit nézegettem volna. A nő arca azonban nem volt szép. Németes, marcona vonásai nem illettek ahhoz a lágysághoz, amelyet a teste sugallt. Bár haja és az ég kékjét sugárzó szeme némileg ellensúlyozta erőteljes állát és széles arccsontját, széles szája és vastag ajkai, melyek egy finomabb vonásokkal rajzolt arcon vonzónak, mi több izgatónak hatottak volna, az ő esetében inkább taszítóak voltak, kivált az előbbi káromkodás hallatán. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ott és akkor nem úsztam volna át szívesen a túlpartra megdönteni egy vagy két menetre, még ha mégoly hideg volt is a víz.
A férfi magához ölelte a nőt és valamit a fülébe súgott, de nem lehetett hallani, hogy mit. A nőt azonban úgy tűnt, nem sikerült megnyugtatnia, kibontotta magát a férfi karjai közül és tovább kiabált:
- Akkor sem! Itt ez a csónak, miért nem csináljuk itt!
