2011. okt 19.

Sallerek a gyorsnaszádon

írta: dVn
Sallerek a gyorsnaszádon

Miközben hazánk gyorsnaszádként lavíroz a tajtékzó adósságtengeren, röhögve kacagva utasítva maga mögé a lomha anyahajókat, mint amilyen az USA vagy az Európa, a fedélzeten egymás után csattannak a sallerok, koppannak a kokik és az sem ritka, hogy valaki egy hatalmas gyomorszájra mért ütés következtében terül el a padlón. Mindeközben az Elvarázsolt Kastélyban ...

 

naszad.jpg 

 Forrás: index.hu

... szerkesztőségi ülést tartottunk. Hosszú idő óta először úgy, hogy azon Vajnágh Domokos személyesen is részt vett. Bár kissé bosszantó volt, hogy nem nagyon figyelt, hanem éppen Krúdyt olvasott. Ne kérdezze senki, miért éppen Krúdyt.

A szerkesztőségi ülés azonban Vajnágh aktív részvétele nélkül is bővelkedett éppen elég izgalomban. Dacára nemrégiben visszaszerzett hatalmomnak, már ami a szerkesztőség vezetését illeti, ahogyan az már lenni szokott, megint én kerültem a célkeresztbe. Kezdve azzal, hogy többen nehezményezték, miért nem nem raktam fel még mindig a Megnyitó 13-dik befejező epizódját. Hiába érveltem azzal, hogy egyrészt mindig volt valami más, aktuálisabb, másérszt meg Vajnágh Domokos időközben előkerült, így túl sok meglepetést nem okozna annak a néhány embernek, aki erre fanyalodik, ha kiderül végül mégiscsak kiszabadul az Elvarázsolt Kastélyból. Márpedig a meglepetés az Elvarázsolt Kastély egyik USP-je, ahogyan marketing tanácsadóink mondták. Nem is kevés pénz ellenében.

Ám a fekete leves csak ezután következett. Mivel a jövő évi költségvetés tervezésének időszakában vagyunk, a számvizsgáló bizottság beszámolóját is végig kellett hallgatni, amelyből siralmas kép rajzolódott ki a szerkesztőség gazdálkodásáról.

A szerkesztőség adóssága rekordméreteket öltött, kivált, mert adósságunk nagy része devizában van, és ugyebár a forintárfolyam, meg ilyenek, amihez ugyan én nem értek annyira, mint mondjuk Matolcsy György, de ezért van egy gazdasági igazgatónk, aki helyettem is ért hozzá.

- Mire vettünk fel ennyi hitelt - kérdeztem a számvizsgálóra és gazdasági igazgatónkra nézve.

- Ceruzákra - hangzott a válasz.

- Mi a fenének vettünk ceruzákat, ráadásul hitelből? - kérdeztem. - Elvégre mindenki számítógépen dolgozik.

- Azért, mert egyrészt Te így határoztál, másrészt pedig húszmilliárd ceruzára nem volt elegendő a szerkesztőség vagyona - mondta gazdasági igazgatónk. Fotósunkhoz hasonlóan ő sem járult hozzá, hogy nevét nyilvánosságra hozzuk. Ha esetleg egyszer elválnak útjaink, gondot jelenthet számára egy állásinterjún, hogy bármi köze is volt hozzánk. 

-  Húszmilliárd ceruza? – fakadtam ki most már. – Méghogy én rendeltem? Kizárt! Hacsak nem leitattak valamivel, vagy kábítószert adtak be nekem. Jó, talán Galván Lili rá tudott volna venni egy fertályóra ellenében, de erre meg sosem került sor. Mondhatnám, hogy sajnos – és a szemem sarkából Galván Lilire néztem, akinek topjának pántja épp lecsúszott a válláról.

- Itt az aláírása – mondta a vizsgálóbiztos és az orrom alá dugott egy megrendelő nyomtatványt, ami húszmilliárd ceruza megrendeléséről szólt.

- Húszmilliárd ceruza? – mondtam elhűlve.

- Bizony – mondta a számlálóbiztos. – Amiből tizenkilencmilliárdkilencszázkilencvenkilencmilliókilencszázkilencvenkilenc-ezerkilelncszázkilencvenkilenc szőrén-szálán eltűnt a szerkesztőségből. A rendőrségnél már feljelentést is tettünk ismeretlen tettes ellen.

- És hol van az az egy, ami még megmaradt? – kérdeztem.

- Nálam – mondta Vajnágh Domokos és a magasba emelte. – Ezzel írtam 777 évnyi rabságom alatt. Igazán jó minőségű. Remek vásár volt!

Tüzetesebben is megnéztem a dokumentumot. Meg kellett állapítanom, hogy tényleg az én aláírásom szerepelt rajta, amit viszont emlékeim szerint nem származhatott tőlem. Ebből következően vagy az emlékeim hibáznak, vagy valaki tökéletesen hamisítja az aláírásomat. Egyik sem tűnt bíztatónak szkenáriónak.

Miközben azon töprengtem, hogy vajon miként fordulhatott elő mindez, a szerkesztőség ajtaja kivágódott és egy tagbaszakadt kopasz férfi rontott be rajt. Egyenesen felém tartott. Arra még emlékszem, hogy láttam az „Öljünk meg minden rohadékot" feliratot kekiszínű pólóján, amely vélhetően Boris Vian halhatatlan remekművére utalt, és a sárkány alakú tetoválást izomtól duzzadó bicepszén, utána hatalmas ütés vágott az arcomba és azt éreztem, hogy zuhanok...Néma csönd. Homály. Hangok a távolból...Közelednek.

Mikor magamhoz tértem, nem láttam támadómat, csak a köröttem sürgölődő fehér és piros kavargó foltokat.

- Hall minket? – kérdezték.

- Lát minket? – kérdezték.

- Olyan mintha kinyitotta volna a szemét egy pillanatra – mondta egy férfi hang.

- Dehogy – mondta egy másik hang.

- De, nézze csak doktor úr! – mondta megint az iménti hang.

Erős fény vakított szemembe.

- Meg se mozdul a pupillája – mondta a hang. Valószínűleg a doktor úré.

Akkor hogyan látlak, b....meg, kérdeztem volna, ha történetesen meg tudok szólalni. De nem tudtam.

Ismét néma csönd, sötétség. Nem jöttek hangok. Nem jöttek. Nem jöttek.

- Szép jó reggelt, jó ember! – mondta egy női hang.

-  Szép jó reggelt magának is – mondtam csukott szemmel. A hangja alapján csinos nőre számítottam. Nem volt az a tinédzser hang, inkább a még mindig milyen jól néz ki kategória, de nekem amúgyis az az esetem. Na jó, meg a Galván Lili. Félve nyitottam hát ki a szememet. Ki akar csalódással magához térni. Igaz, ha nem nyitom ki a szememet, sosem tudom meg milyen gyönyörű is valójában. Ha valóban az.

-  Nyissa ki a szemét – mondta a női hang megszakítva vívódásomat. – Vagy ennyire fél a reggeli napfénytől?

-  Általában is utálom a reggeli napfényt. Most, hogy az is kiderül majd számomra, hol vagyok, és mi történt velem, talán még ennél is jobban. Egyedüli motiváló tényező, amiért mégis kinyitnám a szemem, az magácska.

-  Hát akkor mire vár? – kérdezte a női hang kacéran.

-  Azt hiszem, ...attól tartok, hogy összeragadt a szemhéjam – mondtam.

A női hang felnevetett. Nem gúnyosan, inkább kedvesen.

- Ezen könnyen segíthetünk! – mondta.

Tompán kopogó épteket hallottam távolodni, majd tálcák csörögtek. A léptek felém tartottak és kisvártatva langy meleget éreztem a szemhéjamon. Mi tagadás, izgató volt. Pedig nem nyúlt be a takaróm alá.

- Így ni – mondta a női hang. – Most próbálja meg!

Kissé nehezen bár, de kinyitottam szememet. Félhomály volt. A függöny félig elhúzva. Magas, vörös hajú fiatal nő állt előttem. Sokkal fiatalabb volt, mint a hangja. Ahogy élesedett látásom, kirajzolódtak szeplői, melyek ráadásul gyermeki mintázatot kölcsönöztek kerek arcának. Göndör vörös tincsei rakoncátlan kölykökként imitt-amott ki-kibújtak fehér sapkája alól. Amint látta, hogy észreveszem őket, kezével igyekezett valamennyit visszaterelni. Én meg szétkergettem volna valamennyit.

- Ezért megérte kinyitni – mondtam. Nem jött zavarba. Bizonyára sokszor hallhat hasonlókat. – Köszönöm.

- Igazán nincs mit – mondta a nő. – Szólok a doktor úrnak.

- Várjon még! – mondtam, mielőtt még sarkon fordulhatott volna. – Nem mondja el, mi történt velem, és hol vagyok?

- Majd a doktor úr elmondja – mondta a nővér.

- Én azt szeretném, ha maga mondaná el -  mondtam én.

- A doktor úr nem fog örülni – mondta a nővér, és tekintetében egyszerre láttam vágyat, hogy ellenszegülve a protokollnak kivételesen válaszolja meg a páciens kérdéseit, és a félelmet attól, hogy mi van, ha mindez kiderül.

- Nem érdekel a doktor úr. Majd azt mondja, hogy erőszakkal kényszerítettem rá.

A nővér ismét felnevetett.

- Azt nehéz lesz elhinni – mondta.

- Ugyan miért? Talán nem nézi ki belőlem?

- Hát, így az ágyhoz kötve, tetőtől talpig gipszben, nem igazán.

Eddig fel se tűnt, hogy gipszben lennék. Szívesen felemelkedtem volna, hogy megnézzem, de moccani sem bírtam. Kicsit jobbra nézve azonban megláttam felpolcolt jobb kezemet, vállig begipszelve.

- Akkor mondja el a mielőbbi gyógyulásom reményében – kérleltem tovább.

- Na jó – mondta ő, és belekezdett.

Mint megtudtam, két napja fekszek ájultan, már attól tartottak, hogy kómába esem, ami a sérüléseimet tekintve egyáltalán nem lett volna meglepő, sőt, sajnos még eszméletemhez térésem után is megvan rá az esélyem. Legalább annyira, mint a magyar gazdaságnak kilábalni a válságból. Ez megnyugtatott. Soha ennyire még nem örültem gazdaság helyzetünk kilátástalanságának.

Gyakorlatilag alig van porcikám, amely ne szenvedett volna sérülést. Mire le tudták rólam szedni a feldühödött férfit, már teljesen helybenhagyott.

- De ki volt az? – kérdeztem. – Csak nem valamelyik Súúúhanterz „rajongó"?

- Nem – mondta a nővér. – Galván Lili férje.

- Galván Lili férje? – néztem rá kikerekedett tekintettel. – Nem is tudtam, hogy férjnél van.

- Ha jól tudom, senki sem tudta. Még Kamondi Vilmos sem.

- De miért pont engem vert agyon? – kérdeztem értetlenül. – Hiszen én csak a főnöke voltam, vagy vagyok?

- Azért, mert az írásaiban töbször is utalt rá, hogy szívesen lefeküdne vele.

- Te jó ég! Gondolatbűnt követtem el? Ez a dromedár meg rendszeresen olvasta az Elvarázsolt Kastélyt?

- Bizony, sőt még lájkolta is a facebookon. Meztelen női test volt a jele jobbikos logóval.

- Megáll az eszem! Ezek szerint Kamondi Vilmost is elintézte?

- Szerencsére nem – mondta a nővér. – Addigra megérkeztek a biztonsági őrök és ártalmatlanították.

- Szerencsére – mondtam.

 

Szerencsére.

 

FgP

Szólj hozzá