Nincs tovább, gondoltam magamban. Teljes gőzzel száguldunk egy jéghegy felé, miközben a kapitány továbbra is meg van róla győződve, hogy a megfelelő irányba kormányozta hajónkat. Dacára a műszerek jelzéseinek, a személyzet egyre vehemensebb figyelmeztetéseinek, másodtisztjével egyetemben kitart amellett, hogy hajónk még a jéghegyen is úgy fog keresztül siklani, mint kés a vajban. De ha esetleg nem így lenne, nehogy már neki bárki is diktálni akarjon!

Hetek óta itt fekszem nyakig begipszelve. A notebookom tönkrement, így most már végképp nem tudom nyomon követni a világban zajló eseményeket, hacsak szobatársaim beszámolóit nem tekintem információforrásnak. Notebook hiányában a posztjaimról is kénytelen vagyok lemondani, pedig ráférne az Elvarázsolt Kastélyra. Mióta nem vagyok bent, a többiek bizonyára a Facebookon lógnak, vagy Battlefieldet játszanak, vagy talán be sem járnak. Látnom kell magam előtt, miként hullik romjaira távollétemben az általam kényes műgonddal felépített szerkesztőség, hogyan zuhan a mélybe az oldal látogatottsága, nekem pedig esélyem sincs, hogy egy jól irányzott Súúúhanterz-zel életet varázsoljak a Kastélyba.

Arról nem is beszélve, hogy az a drabális állat, az a bulldózer, mármint Galván Lili férje, nem csupán a csontjaimat intézte el, de nem kímélte sem a lépem, sem a vesémet. Erre ma bejön hozzám Kamondi Vilmos látogatóba, és miután végigsorolom neki töréseimet és zúzódásaimat és elpanaszolom minden fájdalmamat, harmatos tekintettel közli velem, hogy én még szerencsésen jártam, nem úgy, mint ő.

Azt hittem rosszul hallok, mire belekezdett nagymonológjába, miszerint nekem csak fizikai fájdalmaim vannak, de neki a szíve tört darabokra azzal, hogy elveszítette Galván Lilit.
- Elveszítetted? – kérdeztem csodálkozva.
- Igen, mivel férjét letartóztatták, minden idejét a gyerekekkel kell töltenie, mint minden tisztességes családanyának – mondta Kamondi.
- Galván Lilinek gyereke van? – kérdeztem tátott szájjal. A tisztességes családanyát inkább nem kommentáltam.
- Három is.
- Képes voltál lenyúlni a férjéről egy háromgyerekes családanyát? – kérdeztem. – Micsoda szemét alak vagy te!
- Hidd el, hogy kézzel-lábbal küzdöttem ellene – mondta Kamondi. – De hát tudod, a szerelem.
- Szerintem másik testrészeddel kellett volna küzdened – mondtam, mire Kamondi megsértődött és kifordult a kórteremből.

Fél óra sem telt el és megjelent Galván Lili. Csak bízni tudtam benne, hogy nem a férjével együtt érkezik. Szinte egyetlen épen maradt testrészemet nem igazán áldoztam volna be már.

Kamondival ellentétben ő legalább nem üres kézzel állított be, hanem hozott nekem húslevest, meg rántott csirkét rizibizivel. Saját maga főzte. Ki se néztem volna belőle. Mozgáskészségeim korlátait látva, szó nélkül nekiállt és megetetett. Közben szemlesütve elrebegte, hogy mennyire sajnálja a történteket.

Miután végeztünk, egészen közel hajolt hozzám és a fülembe súgta, hogy bárcsak előbb olvasta volna soraimat és észrevette volna az iránta való vonzódásomat. Akkor bizonyára nem Kamondinál kötött volna ki, aki az utóbbi időben elég gyatra teljesítményt nyújtott már az ágyban, sőt legtöbbször, amikor kettesben voltak, inkább csak a Való Világot bámulta. A Valentin napról is megfeledkezett, pedig az már jó régen volt. Végül nyomatékot adva szavainak, szalvéta helyett lecsókolta rólam a csirkecomb elfogyasztásának maradványait.

Legszívesebben behívtam volna Elvirát, a vörös hajú ápolónőt, hogy megkérdezzem, vajon lázálmom van-e, vagy valami kannabisz származékot adagoltak az infúziómba, de Galván Lili nem torpant meg ennyinél.
- Nagyon rossz lehet itt neked egyedül, drága – mondta.
- Magányos lehetsz és senki sincs, aki megvigasztaljon – mondta.
- És rengeteg lehet benned a feszültség, amit le kéne vezetni – mondta. Majd benyúlt a paplanom alá.

Minekután gyakorlatilag moccanni se tudtam a gipsztől, kénytelen voltam engedni, bár akárcsak Kamondi, én is kézzel-lábbal tiltakoztam volna Galván Lili minden érintése ellen. Nem mintha rossz lett volna, vagy nem kívántam volna, mint nőt, de ilyen előzményekkel a hátam mögött nyilvánvaló, hogy én lennék az utolsó férfi, aki vele kikezdenék. Ráadásul a szívem is másé volt már, minekután Elvirával folytatott beszélgetéseink plátói szerelem szirmait bontogatták.

Ám Lili nem hagyta abba, és egyáltalán nem törődött az én plátói szerelmemmel. Folyamatos ellenkezésem ellenére addig mesterkedett, hogy éppen kezdett volna jó lenni, amikor azonban belépett az ajtón Elvira. Elkerekedett szemmel nézte izgalomtól eltorzult arcomat, és Galván Lilit, amint épp csókokat lehel ajkaimra és vehemens mozdulatokkal babrál a takaróm alatt. Azon nyomban sarkon fordult és becsapta az ajtót. A plafonról hatalmas vakolatdarabok hullottak alá a mellettem fekvő férfira.

Utána rohantam volna, hogy megmondjam neki, félreérti a helyzetet, de a gipszágy visszatartott.

- Elég! Elég! Elég! – kiáltottam Lilire, aki ügyet sem vetett Elvirára. – Hagyjál már békén, te hülye kurva!

Galván Lili sírva fakadt és könnyekbe fúlva szintén kirohant az ajtón. Csak remélni tudtam, hogy nem fut össze Elvirával. Két ilyen érzelmileg túlfűtött nőszemély találkozása nem kecsegtetett túl sok jóval. Hacsak nem fedezik fel együtt Leszbosz gyönyöreit.

Mindezek után nyugtatóként kellett volna, hogy hasson a főorvos úr megjelenése, aki közölte velem a jó hírt, miszerint a hétvégén hazaengednek.
- Ezek szerint leszedik a gipszet rólam – kérdeztem reménykedve.
- Azt még körülbelül két hétig nem, de legalább addig is élvezheti az otthon melegét – mondta.
- Na, de ki fogja a gondomat viselni, amikor még pisálni se tudok egyedül? – kérdeztem és valamiért olyan érzésem támadt, hogy ebből a mérkőzésből sem én jövök ma ki győztesen.
- Eredetileg bevallom, Elvirára gondoltam, de ahogy láttam magától kirohanni, lehet, hogy ez most nem a legmegfelelőbb megoldás, ezért inkább Juliskát fogom megkérni.
- Juliskát?
- A legtapasztaltabb rehabilitációs szakemberünk. Igaz, esztétikai szempontból nem vetekszik Elvirával, de maga meggyógyulni akar, nem pedig gyönyörködni, ugyebár – mondta a doki széles vigyorral arcán.
- Akar a fene meggyógyulni Elvira nélkül – mondtam.
- Ahogy gondolja – mondta a főorvos. – Akkor saját felelősségére szakképzett ápoló nélkül térhet majd haza.

Azzal ő is elviharzott. Én meg ott maradtam egymagamban. Arra gondoltam milyen jó kis posztot kanyaríthatnék mindebből, van benne dráma, erotika, némi trash reality-vel fűszerezve és aki nagyon akarja még áthallásokat is felfedezhet benne napjaink belpolitikai viharaira. Csak éppen nem volt min megírnom. Azt a két nőt pedig, akinek a segítségével mégiscsak papírra vethetném gondolataimat és akik eljuttathatnák azt a szerkesztőségbe, sikeresen elüldöztem.

Talán végleg magamba is fordultam volna, és hagyom, hogy az önsajnálat maga alá gyűrjön és elemésszen, ha nem jelenik meg az ajtóban Kamondi Vilmos.
- Hát te? – kérdeztem.
- Vajnágh küldte neked, csak lent felejtettem a kocsiban – mondta, azzal egy iPad-et nyújtott át nekem.
- Nekem? –kérdeztem könnyekig meghatódottan és bal kezemmel, amely többé-kevésbé szabadon mozgathattam, elvettem az iPad-et és a mellkasomra tettem.
- Igen. És azt üzeni, hogy írjál már valami látogató csalogatót, mert neki nagyon nem megy. Állandóan csak elborult történeteken jár az agya. Velem is csak elborult zenéket hallgattat. Ráadásul legutóbbi novellája kapcsán a blogoszférában szárnyra kapott a pletyka, hogy valójában saját maga és így egyben az Elvarázsolt Kastély gyászjelentését írta meg.
- Visszaadtad az életkedvemet! – mondtam és gyönyörködtem a vadonatúj iPadben. Magamba szívtam a friss műanyag félreismerhetetlen szagát.
- Autóverseny és Angry Birds van rajta ugye?
- Természetesen.
- Már meg is van, miről írok – mondtam.
- Nem kérdezem meg mi az, akkor nem lesz értelme elolvasnom – mondta Kamondi kifelé menet.
- De hiszen te nem is szoktál olvasni – mondtam én megrökönyödve. – Csak nem feladtad az Önkéntes Analfabétizmust?
- Ja, tényleg – mondta Kamondi visszafordulva. - Már majdnem el is felejtettem. Eszem ágában sincs feladni.

Ennél szebb végszót kitalálni sem lehetne.

FgP