Mai dajkamesém a szerencséről szól, no meg arról, mennyire érdemes a sorsunkat minden áron rábízni. Megtörtént eset alapján...

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, élt egyszer egy férfi, akit Joseph Figlocknak hívtak. Utcaseprőként tengette napjait Detroitban, az Amerikai Egyesült Államokbeli Michigan államban, ahol az autók is készültek annak idején. Figlocknak nem volt autója, sőt ennivalója se mindig, de hát így van ez, ha valaki a társadalmi ranglétrán csak az utcaseprő szintjéig tudja vinni.

Egy szép napon, valamikor 1937-ben, Figlocknak rosszul indult a napja. A háziúr reggel figyelmeztette, hogy megint elmaradt a lakbér fizetésével, és ha nem rendezi sürgősen a tartozását, fel is út le is út, mehet isten hírével a családjával együtt. Felesége lázas kisfiát ápolta, aki tüdőgyulladással feküdt otthon. Mivel a gyermek gyakran betegeskedett, felesége épp előzőnap veszítette el állását, amelyből a lakbért fizették. Mindezek tetejébe, miközben Figlock a délelőtt folyamán az utcát seperte, valami a fejére esett. Figlock a földre zuhant és néhány percre elveszítette eszméletét.

Miután magához tért, kiderült, hogy egy csecsemő esett a fejére, akit kulcscsonttörés és kisebb agyrázkódás árán akaratlanul is megmentett. A csecsemőt az anyja ejtette ki a negyedik emeletről. Elkeseredésében vélhetően utána is ugrott volna, ha nem hallja meg időben gyermeke sírását lentről és nem látja, amint az egyik járókelő boldogan a magasba emeli.

Bár Figlock hetekig törött kulcscsonttal volt kénytelen az utcát seperni, boldoggá tette a tudat, hogy megmentette egy gyermek életét. Ezt isteni jelnek tekintette, ezért úgy gondolta, innentől rámosolyog majd a szerencse. És valóban! Figlock gyermeke néhány napon belül meggyógyult, a felesége pedig takarítói állást kapott a közeli bankban. De Figlocknak ez nem volt elég.

Kártyázni kezdett, és egyre nagyobb tétekben játszott. Rövidesen felélte a család minden vagyonát, mi több, hitelekbe verte magát abban a reményben, hogy hamarosan rámosolyog a szerencse. De a szerencse vagy nem mosolygott rá, vagy Figlock számított másfajta mosolyra.

Teltek múltak a hónapok, eltelt egy esztendő és Joseph Figlocknak megint rosszul indult a napja. A háziúr reggel figyelmeztette, hogy megint elmaradt a lakbér fizetésével, és ha nem rendezi sürgősen a tartozását, fel is út le is út, mehet isten hírével. A családja felől már nem kellett aggódnia. Felesége időközben elhagyta és gyermekével együtt hozzáment egy idős banktisztviselőhöz, akinek autója és saját háza volt.

Így hát továbbra is az utcát seperte, néhány sarokkal odébb, amikor valami megint a fejére esett. Figlock a földre zuhant és néhány percre elveszítette eszméletét. Miután magához tért, kiderült, hogy egy kétéves kisfiú, David Thomas esett a fejére, akit kulcscsonttörés és kisebb agyrázkódás árán ismét akaratlanul, de megmentett.

Felépülve sérüléseiből Figlock bízni kezdett, hogy most már tényleg nemsokára rámosolyog a szerencse. Bár így is nyakig el volt adósodva, mégis megtalálta a módját, hogy kölcsön kérjen, amit újból kártyán próbált megfialtatni. De a lapjárás most sem neki kedvezett.

Figlock elkeseredve indult haza. Nem volt senkije és semmije. Lakásából napokon belül kirakják, kereshet magának alvóhelyet a híd alatt. Az adósságot, amit felhalmozott, száz év munkájával se tudja visszafizetni. Egyvalamiben reménykedhetett csupán. Abban, hogy egy esztendő vagy kettő múltán megint ráesik majd egy gyermek, akit megmenthet, és akkor biztosan rámosolyog a szerencse. Ha így lesz, gondolta magában, valakitől megint megpróbál kölcsönkérni, hogy azután elmehessen kártyázni és végre visszanyerje mindazt, amit az évek során elveszített.

Ebben a hitben seperte az utcát, és talán sepri még ma is, ha azóta meg nem halt.

Az Elvarázsolt Kastély Dajkabéka rovata:

"Amikor a nyilvánvalóan lehetetlen véletlenül tényleg bekövetkezik"
 

HsM