Sorozatunkban hétről hétre újragondoljuk az emberiség jövőjét. Ma kiderül, milyen lesz a világ, amikor visszasírod az utálatos hétfő reggelt.

Lucas De Clercq ugyanazzal a lendülettel viharzott be a forgóajtón, mint minden munkanapján. Szétnyitott sárga ballonkabátja harsányan lobogott mögötte, s amint lerázta a vizet fekete esernyőjéről, esőcseppek fröcsköltek nyomában. Határozott léptei a lift felé vitték, de egy udvarias biccentés erejéig fejét a recepciós pult felé fordította, hogy üdvözölje a portást, aki ügyet se vetett rá.

A pult takarásában gyors egymásutánban görgette lefelé mobiltelefonján a képeket és nézte, merre járnak éppen nyugdíjas ismerősei. Legtöbben a világ hét csodáinak valamelyike előtt fényképezkedtek, de sokan pózoltak Róma, Párizs, London utcáin, vagy Las Vegas-i, Monte Carlo-i kaszinók előtt. A kevesebb fantáziával megáldottak tengerparti pálmafák alól küldték koktél-szürcsölgető fotóikat, míg a kreatívabbak az egyéniségüket leginkább kifejező egzotikus jelenetekkel borzolták ismerőseik idegeit. Volt, aki a Déli sark leomló jéghegyei mellől, volt, aki indiai vagy afrikai nyomornegyedekből és volt, aki egyenesen valamelyik kórház intenzív osztályáról szelfizett, haldokló gyerekek társaságában. Mialatt a képeket pörgette, a portás esze egyre csak azon járt, hány napja van még a nyugdíjig, amikor végre ő is nyakába veheti a világot és saját szelfikkel pukkaszthatja majd ismerőseit. Tudomást se vett volna Lucas De Clercqről, ha a lift ajtó szokásához híven engedelmesen kinyílik.

Ehelyett azonban andalító zene csendült fel, és egy bársonyos női hang szólalt meg a hangszórókból:

„Sajnáljuk, de a lift jelenleg műszaki hiba miatt nem üzemel. Kérjük, várjon türelmesen, amíg a szerelők megérkeznek. Fáradjon a recepciós pulthoz, igyon egy kávét, vagy amennyiben halaszthatatlanul sürgős teendője akad, használja a lépcsőt.”

- Már megint bedöglött? – kérdezte Lucas De Clercq a portásra nézve.

- De Clercq úr! Jó reggelt! Észre se vettem – mondta a portás és sietve letette telefonját, mielőtt még bárki levonásban részesítené, amiért munkaidőben mobilozik. – Nem működik?

- Nem bizony – mondta Lucas De Clercq. Hangjában nyoma sem volt ingerültségnek, vagy türelmetlenségnek. Igaz, a mai napon semmi oka nem lett volna rá.

- Hadd nézzem – mondta a portás, majd felállt helyéről és a lift felé baktatott.

Alacsony, vézna, beesett arcú, szőke fiatalember volt, kölyökképe alapján alig múlt húszéves. Sötétzöld egyenruhája csak úgy lötyögött rajta, mintha több számmal nagyobb lett volna a kelleténél. Mikor a lifthez ért, fontoskodón megnyomta a hívógombot és végighallgatta a lift ismételt bocsánatkérését, majd tudálékos tekintettel Lucas De Clercq szemébe nézett:

- Hát, ez tényleg elromlott – mondta. - Hihetetlen! Amióta itt vagyok, egyszer se romlott el, most pedig két nap egymás után, ráadásul pont magánál – csóválta fejét értetlenül.

- Biztos emlékezetessé akarja tenni a napomat – mondta Lucas De Clercq.

- Jöjjön, igyon egy kávét, a szerelők úgyis mindjárt itt lesznek – javasolta a portás és a recepciós pult mellett kialakított váró felé nézett, ahol kényelmes bőrfotelek terpeszkedtek egy dohányzó asztal körül, a mögötte lévő pulton kávéautomata várta következő vendégét, körötte csészék sorakoztak.  

A bejárat előtt ebben a pillanatban fehér furgon állt meg, oldalán hatalmas zöld betűkkel a Xavier felirat díszelgett. Ugyanez a felirat lógott be a plafonról hatalmas, zölden világító betűk formájában a recepciós pult felett. A furgon oldalsó tolóajtaja kinyílt és két szürke, arc nélküli robot lépett ki rajta. Mellvértjüket szintén Xavier felirat mintázta. Egyikük nagyobb formájú szerszámos ládát tartott kezében. Beléptek a forgóajtón, fennhangon köszöntek és a lifthez siettek.

- Látja De Clercq úr, milyen csodálatos világban élünk! Pár évtizede erre napokat, akár heteket is várhatott volna – mondta a portás, majd hátrébb lépett, hogy utat engedjen a liftszerelőknek.

- Valóban – mondta Lucas De Clercq, aki szintén odébb lépett, majd sietséget színlelve az órájára pillantott. – Azt hiszem, most nem várom meg, amíg a fiúk végeznek, inkább megyek lépcsőn. Tudja, nem akarom megvárakoztatni a kollégákat.

- Persze, persze, menjen csak - bólogatott a portás megértően.

Nem mintha Lucast különösebben érdekelték volna a kollégák, de semmi kedve nem volt tovább diskurálni a portással, aki úgyse tudna másról beszélni, mint a közelgő nyugdíjról. A szerelő robotok közben nekiláttak a munkának. Egyikük a lift ajtó tetejéhez emelte jobb kezét, melynek mutatóujjából csavarhúzó csúszott ki és a középen látható mélyedésbe dugva, tompa kattanás kíséretében kiiktatta az ajtózáró szerkezetet. Másik kezével bedugta ujjait az ajtó résébe, terpeszállásba feszítette magát, majd egyetlen mozdulattal elhúzta az ajtót, mire a másik már be is mászott a liftaknába és eltűnt. Lucas mögött pedig bezárult a lifttől néhány lépésnyire található lépcsőház ajtaja.

Alighogy felért a huszonharmadik emeletre, és benyitott a rövid folyosóra, a lába előtt heverő lufitengerre és a plafonról lelógó hatalmas feliratra lett figyelmes, mely így köszöntötte:

„Boldog és Tartalmas Nyugdíjas Éveket!”

A folyosóról nyíló üvegajtón túl meglátta, amint a recepciós lány izgatottan elkiáltja magát, majd föl-alá rohangál, mire emberek gyűltek az előtérbe. Lábai remegni kezdtek, a szíve kalapált és érezte, amint arcába tolul a vér. Tudta, hogy néhány lépés múlva kényszerűen belebotlik kollégáiba, akik az ilyenkor szokásos tortával és pezsgővel fogadják és azt várják tőle, hogy ujjongva ünnepelje velük utolsó munkanapját. Mindenki arra számít, hogy önfeledt mámorban áradozzon terveiről, hova és merre veszi útját, mihez kezd majd a hirtelen rászakadó végtelen szabadidővel. Mindenki szeretne majd persze néhány kedves szót is hallani arról, mennyire fog hiányozni a munka és a kollégák, akikkel oly sok feledhetetlen percet töltöttek együtt és akikkel annyi, de annyi hasznos projektet vittek véghez. Ott lesz majd e heti főnöke, Claire Libbrecht is, akit külön kell méltatnia, amiért oly sok segítséget nyújtott neki munkájában, és aki minden, a jövője felől aggódó kollégájának biztos támpontot jelent a távozása után tátongó űrben. Legalábbis arra a néhány napra, amíg Claire Libbrecht marad a főnök. Ezen kívül ott van még a részvényesekhez írt dal, amit a teljes kollektívával kórusban kell elénekelnie, hálát rebegve azért, mert munkát adtak neki és lehetővé tették, hogy ahhoz az elenyésző kisebbséghez tartozzon, akik a társadalom hasznos tagjának vallhatták magukat.

A hányinger kerüldözte még a gondolatától is, hogy ennek a felesleges színjátéknak részese legyen. Legszívesebben szó nélkül beült volna íróasztalához, hogy elolvassa leveleit, az aznap kiadott munkahelyi rendeleteket, megnézze az aznapi kondíciós listát az érvénybe lépő bónusz összegekkel, kitöltse az unalomig ismert munkavállalói elégedettségi kérdőívet, letudja a szakszervezet által előírt kötelező két kávészünetet és másfél órás ebédidőt, lezárásként pedig, mintegy a munkanapok feletti nosztalgia jegyében, gereblyézzen egy kicsit, és végül rideg, érzelemmentes viszláttal elköszönjön mindenkitől, mintha másnap ugyanúgy folytatódna az élet.

De sajnos nem tehette meg. Ha híre megy, hogy nem hajlandó hagyomány tisztelő módon elbúcsúzni első és egyetlen munkahelyétől, no meg munkaadó gazdáitól, a részvényesektől, méltán vívja ki az élő csatornáján csüngő milliók haragját, akik egyelőre csak álmodozhatnak arról a kegyről, melyben neki az elmúlt 5 évben része volt.

Amióta a mesterséges intelligencia és a robotizálás átvette az összes, ember által végzett tevékenységet, és a buszsofőrtől a repülőgép pilótáig, a könyvelőtől az orvosig, a villanyszerelőtől a mérnökig feleslegessé vált gyakorlatilag mindenki, az emberek többsége munka nélkül, az államok szerény alamizsnáján tengette napjait.

[Aki kimaradt a felsorolásból, és megmagyarázhatatlan módon röpke néhány percig nélkülözhetetlennek érezné magát, nyugodjon meg: csupán helyhiány miatt kell eltekintenünk az összes foglalkozás és hivatás felsorolásától]

Más dolguk nem lévén, a munkanélküli tömegek reggeltől estig a virtuális térben igyekeztek feledtetni saját haszontalanságukat, virtuális bevásárlóközpontokban lézengtek, virtuális kosarakba pakolták mindazokat a holmikat, amikre soha, de soha nem lesz pénzük, virtuális kocsmákban hőbörögtek azon, milyen jó volt, amikor még hajnal hatkor kellett kelni, volt miért utálni a hétfőt és volt miért egész héten arra várni, mikor lesz már péntek. Unaloműzőként és némi szerencsevadászatért pedig időről-időre rácsatlakoztak az olyan szerencsés kiválasztottak élő csatornájára, mint amilyen Lucas De Clercq volt.

Lucas és a hozzá hasonló fiatalok iskoláik elvégzése után elhelyezkedhettek a világ egyetlen munkaadójának számító Xavier International Corporation for Human Self-Esteem (angolul nem beszélők kedvéért: Xavier Nemzetközi Vállalat Az Emberiség Önbecsüléséért - a szerk.) valamelyik helyi irodájában és 5 év munkaviszony keretében a hét három napján, napi 4 órában dolgozhattak. A történelem fanyar humorát bizonyítandó, Lucas munkahelye Brüsszelben volt, a néhai Európai Unió parlamentjének egykor otthont adó épületben.

Mivel az emberek munkaidejét már nem lehetett semmilyen hasznos munkával kitölteni, az évszázadokig sikeres munkaimitálást, az aktatologatást pedig még a korai digitalizáció száműzte, a Xavier vállalat mesterséges intelligenciával működő fejlesztő csapata forradalmi innovációval rukkolt elő. Az emberiség elveszett önbecsülését visszaadni szándékozó találmány egy csapásra lehetővé tette, hogy az emberek újra megtapasztalhassák a rég elfeledett érzést: csináltak valami hasznosat.

Az irodák közepére hatalmas, térdig érő medencét helyeztek csordultig töltve vízzel, és teleszórták több száz különböző méretű műanyag golyóval, melyek az emberiség meggondolatlan és felelőtlen tevékenysége folytán a világot elborító ártalmas szennyeződéseket szimbolizálták. A dolgozóknak gereblyével kellett kihalászniuk a golyókat a medencéből és saját vödreikbe gyűjteni anélkül, hogy a víz kicsordulna a medence peremén. Ha a víz mégis kicsordult volna, akkor az egész csapatnak fel kellett függesztenie a gereblyézést, amíg kollégáik szárazra törlik a padlót. A legtöbb golyót begyűjtő dolgozó megkapta a nap dolgozójának járó bónuszt, mellyel kiegészíthette az emberiség többsége számára csillagászatinak tűnő jövedelmét.

Annak érdekében, hogy a munka napról napra újabb kihívást tartogasson, és ne gondolhassa bárki túl könnyűnek a feladatot, a gereblyék fogai közti távolság teljesen esetleges volt, így ahány gereblye, annyiféle volt. A műszak kezdetén sorsolással dőlt el, ki melyik gereblyét kapja, így bármilyen rutinnal is rendelkezett valaki, újra meg újra ki kellett tapasztalnia, hogyan s miként lehet vele kihalászni a különféle méretű golyókat.

A fejlesztők, akik több száz évre visszamenőleg tanulmányozták az emberi munkavégzést, elemezték a munkahelyi viselkedés minden apró részletét, további életnehezítő mechanizmusokat eszeltek ki az életszerűség növelése céljából. Az egyik az volt, hogy a golyók némelyike idővel megszívta magát vízzel és lesüllyedt a medence aljára. Ha a gereblyézők nem halászták ki időben, éktelen szirénázás hangzott fel az egész épületben, és kezdetét vette a vészmentés. A vészmentést kizárólag a legjobb gereblyézőkből válogatott vészmentő csoport munkatársai végezhették, akik narancssárga vízálló ruhában érkeztek a helyszínre, belegázoltak a medencébe - lehetőleg úgy, hogy minél több vizet fröcsköljenek széjjel – és kézzel emelték ki a gondatlanságból elsüllyesztett golyót, amely a kollektíva fekete dobozába került. Ha egy kollektíva fekete dobozában 5 golyó összegyűlt, az összes aznap begyűjtött golyó visszakerült a medencébe, mindenki elvesztette a hét során összegyűjtött bónuszát és minden egyes dolgozó további levonásokban részesült heti munkabéréből az aktuális kondíciós listának megfelelően. Természetesen az ilyen megszégyenülés mit sem ért volna, ha nem szerez róla tudomást az összes többi kollektíva és nem röhöghet rajtuk jóízűen az élő csatornákra tapadt milliókról, akik ilyenkor kárörvendve állapították meg, mennyivel jobban és rátermettebben végeznék a munkát, ha egyszer esélyt kapnának rá.

A másik, még ennél is agyafúrtabb ötlet az volt, hogy a kék színű gereblyék között minden kollektívának jutott egy piros színű: a főnöki gereblye, melynek történetesen csak nyele volt. Aki megkaparintotta, egész héten főnököt játszhatott és nem kellett gereblyéznie. Úgy tehetett, mintha ő irányítaná a többieket és elhitethette magával illetve a többiekkel, hogy csakis miatta sikerült olyan nagyszerűen teljesíteni a terveket. A főnöki gereblye a tökéletes életszerűség kedvéért egyéb jogosítványokkal is járt. A főnök bárkit leszidhatott és nyilvánosan megszégyeníthetett, amiért nem halássza elég gyorsan, elég ügyesen a golyókat, vagy amiért kifröcsköli a vizet. A főnök kedvenc dolgozóját minden munkanap végeztével külön jutalomban is részesíthette, de anélkül, hogy tudomása lett volna a ténylegesen begyűjtött golyók számáról. Így a jutalmat a legritkább esetben kapta az, aki a leginkább érdemes lett volna rá. Az életszerűséget tovább fokozta, hogy jutalmazás után mindenki számára kiderült, ki gyűjtötte a legtöbb golyót, és ki kapta meg a nap dolgozója bónuszt, ami töredéke volt a főnöki jutalommal elérhetőnek. Így a hét végére a dolgozók többsége garantáltan megutálta aktuális főnökét, és irigyelte az összes dolgozót, aki bármilyen bónuszt kapott. 

A főnöknek, hogy a kollektíva irányításához kellő motivációt nyerhessen, a munkahét végeztével főnöki prémium ütötte markát, kivéve, ha a kollektíva fekete dobozában éppen az ő munkahete alatt gyűlt össze az 5 golyó. Ilyenkor azonban, az elveszett prémium keltette feszültség levezetéseként kirúghatott néhány általa választott dolgozót.

Lucas De Clercq pályafutása során mindössze kétszer volt főnök, és kollektívája egyszer sem gyűjtötte be irányítása alatt az ötödik golyót, ellentétben mostani főnökével, Claire-rel, aki épp az előző napon bukta el e heti bónuszát, mégpedig azért, mert Lucas elmulasztotta elkapni a lesüllyedő ötödik golyót a fekete dobozhoz. Claire-t mindezek után bizonyára jóleső érzéssel töltötte el, hogy Lucas, mint utolsó hetét töltő dolgozó, mentesült minden retorzió alól. Claire-nek azonban esze ágában sem volt elveszíteni a csatornáját követő emberek rokonszenvét, már csak azért sem, mert több mint két éve volt hátra a nyugdíjig. Ezért mosolyt varázsolt arcára és igyekezett jó képet vágni a dologhoz. Ez a mesterséges intelligencia tudott valamit!

Amint Lucas belépett az iroda ajtaján az egybegyűlt kollégák hangos üdvrivalgásban törtek ki, konfetti szállt a magasban, lufik durrantak és felcsendült a Xavier vállalat himnusza. Lucas zavarodottságot mímelve a fogast kereste, de ahelyett, hogy észrevetette volna szokásos helyén, a recepciós pult melletti hosszú szekrényben, megvárta, amíg a recepciós kislány odalép hozzá és előzékenyen elveszi tőle. Apró figyelmessége hozzájárult, hogy nézők milliói láthassák, milyen segítőkész és tettre kész munkaerő ez a  recepciós kislány. A figyelmesség nem volt teljesen önzetlen. Lucas élőcsatornáján csak úgy záporoztak a szívecskék, jelentősen növelve szimpátia pontjait. 

A kollektíva dolgozói Lucast kísérve a gereblyéző terem felé vették az irányt, ahol a mai napra kiürítették a medencét, és lufikkal töltötték meg. A közepén összetolt asztalokon emeletes torta magasodott ajándék dobozokkal és pezsgős üvegekkel körülbástyázva. Mellette karcsú, magas, vörös hajú nő állt, késsel a kezében.

- Remélem, ennyire nem haragszol rám a tegnapi miatt! – mondta Lucas, hogy némi humort csempésszen búcsúztatója élő adásába. Mondatát azonnal smileyk százai jutalmazták.

- Hogy tudna rád bárki is haragudni, drága Lucas – mondta Claire Libbrecht olyan kényszeredett nyájassággal, hogy csatornáját elborították a hiteltelenséget jelző felkiáltó jelek.

Minderről persze mit sem tudhatott. Munkaszerződése tiltotta, hogy munkaidőben saját értékelését nézegesse. A szimpátia, a viccességi és a hitelességi pontszámok alakulását csupán a munkaidő végeztével tekinthette meg az erre szolgáló összesítő oldalon.

A mesterséges intelligencia pszichológiai és szociológiai kutatásai alapján fontosnak tartotta, hogy a munkanélküli tömegek úgy érezzék, aktív részesei a munkavállalók életének, sikerének és bukásának. Ezért minden kollektívában a közönség szavazatai alapján jutalmat kaptak a hónap legviccesebb, legszimpatikusabb és leghitelesebb dolgozói és levonást a leggyengébb teljesítményt nyújtók. A szavazók között pedig hétről hétre különféle jutalmakat sorsoltak ki, ami lehetett egyszerű gyárlátogatás valamelyik vízgereblyéző üzemben, kisebb-nagyobb összegű pénzjutalom, vagy akár egy kirúgott dolgozó állása is.

*            *            *

Lucas De Clercq a brüsszeli városházára néző belvárosi lakásában hevert a kanapén és arra gondolt, minden félelme ellenére milyen meghatóra sikerült végül a búcsúztatása. Az utazási irodák és társkeresők ajánlatait böngészte lázasan, hogy mielőbb lefoglalhassa a legjobb utakat és hozzá kiválassza a legcsinosabb útitársakat. Nem volt vesztegetni való ideje. Tekintete sarkában folyamatosan ott figyelt az ajándékba kapott Xavier óra, mely egy medencébe merülő vízgereblyét mintázott. A fogai között zölden világító számok azonban nem a pontos időt mutatták, hanem folyamatosan számoltak visszafelé. A számsor 4 év, 364 nap, 21 óra, harminckét percet jelzett, a másodpercek pedig könyörtelenül váltották egymást, akárcsak a munkavállalók a Xavier vállalatnál. Pontosan ennyi ideje volt hátra Lucas De Clercqnek a tervezett halálig, ami éppen befejeződött munkaviszonyának egyetlen kényelmetlen velejárója volt.

A munkanélküli tömegek Lucas haláláig mindvégig ott láthatták az órát élőcsatornája tetején, ahogyan bármely más nyugdíjas esetén. Így aztán, ha nem nyertek vízgereblyéző munkahelyet a szavazáson, azzal a megnyugtató tudattal hajthatták álomra fejüket, hogy nekik legalább nem kell tudniuk, mikor lesz vége földi szenvedéseiknek.

Vajnágh Domokos

Ha tetszett, lájkold, oszd meg bátran, és maradj velünk a következő részre is, jövő kedden!

Az előző részt itt olvashatod >>>: