2011. aug 30.

Bankomatt

írta: dVn
Bankomatt

Fizetésnap volt. Munkám végeztével egyből a közeli bankomat felé vettem hát az irányt, nehogy túl sokat időzzön a pénzem a folyószámlán. Az én pénzemet ugyan nem forgatják meg a bankok! Kártyás fizetés jutalék nélkül, mi? Anyátokat! Tudom én, hogy mire megy ki az egész. Arra kíváncsiak, hol, mikor, mit és mennyit vásárolok, hogy utána bombázhassanak a "jobbnál jobb" ajánlatokkal smsben, meg emailben. Én pedig azon kapom magam, hogy feleslegesebbnél is feleslegesebb áruféleségek landolnak a bevásárlókocsimban. Egyébként sem állhatom a virtuális pénzt. Azzal nincs súlya a fizetésnek. Bezzeg, ha látom, amint a kasszába vándorolnak maradék forintjaim!
 
Mindig ugyanahhoz a bankomathoz járok. Hiába, hűséges típus vagyok. Kezdetektől fogva ugyanazon a munkahelyen dolgozom, ugyanannál a banknál vezetem a folyószámlámat és ugyanaz a mobilszolgáltatóm. Még kurvához is ugyanahhoz járok hébe-hóba, mióta a feleségem elhagyott.
 
A bankomat a közeli szupermarket bejárata mellett álldogált egy betontalapzaton. Nem volt már mai gyerek. Jól látszott ütött kopott külsején, homályos és agyonkarcolt képernyőjén, no meg a gombjain, melyekről mindenhol lekopott már a festék.
 
Odaléptem hozzá, igyekeztem nem tudomást venni a képernyőn futó reklámról, és gyorsan bedugtam a kártyámat a nyílásába. Beszívta és a pin kódomat kérte. Miután beírtam, megkérdezte mit szeretnék: készpénzfelvétel bizonylattal, készpénzfelvétel bizonylat nélkül, egyenleg lekérdezés, mobil feltöltés. Bizonylattal, természetesen. Csak az a biztos, ami a papíron van. Egyenlegküldés smsben, mi? Jó kis hirdetéssel megspékelve. Anyátokat! Tudom én azt fejből, nem kell nekem ahhoz értesítő. Kettőszáznyolcvan forint. Pontosan ennyi a havi számlavezetési díj, amit fizetés után a számlán hagyok.
 
A bankomat kötelességtudóan megkérdezte, milyen összeget szeretnék felvenni. Nem volt bonyolult számítás. Havi nettóm mínusz kettőszáznyolcvan. Zöld gomb. A bankomat gyomrából mély, böfögésszerű hangok törtek elő, majd kattogás, berregés, kattogás, és a pénz kikandikált a fekete nyíláson, közvetlenül a bankomat hasánál. Mintha csak körbekémlelne, tényleg őt akarom-e. Ha esetleg elbizonytalanodtam volna, a képernyőn a felirat ridegen közölte, hogy vegyem el a pénzt, mert csak ezután kapom meg a bankkártyámat és a bizonylatot. Gyorsan kivettem a pénzt a nyílásból és megszámoltam. Nem mintha nem bíznék meg benne, elvégre sosem csapott be, de hát pénz számolva ... Megvolt. Hiánytalanul, mint mindig.
 
Közben fültépő cirpelések közepette a bankomat kinyomtatta a bizonylatot is, melyen az iménti bonyolult matematikai művelet levezetésében gyönyörködhettem, majd megkérdezte, kívánok-e további műveletet végezni. Nem, válaszoltam, azzal meg is jelent bankkártyám a kis nyílásban a bal felső sarokban. Elvettem, majd fogtam a bizonylatot és a pénzzel együtt beraktam a pénztárcámba. Különleges érzés fogott el, amint elképzeltem, mi mindent kezdhetnék a pénzzel, mely ott és akkor rengetegnek és elkölthetetlennek tűnt. Ugyanaz az érzés fogott el, mint érettségi után, vagy a nyaralás első percében, vagy az éppen felállított sakktábla láttán a nyitás előtt. Ki kellett élveznem ezt a pillanatot. Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy röpke pillanatra magával ragadjon a minden lehetséges csalfa illúziója, majd elindultam a szupermarket bejárata felé.
 
A bejáratig azonban nem jutottam el, mert a bankomat csipogni kezdett mögöttem. Gyorsan megnéztem, tényleg eltettem-e a pénzt, a kártyát és a bizonylatot, de el. A bankomat azonban tovább csipogott. Visszaléptem hát, hogy megnézzem, nem adott-e ki véletlenül eggyel több húszezrest. Mondanom se kell, ha így lett volna, másnap haladéktalanul visszaviszem a bankba, de minden nyílása üres volt, nem kandikált ki se pénz, se bizonylat, se bankkártya. Ösztönösen ránéztem hát a képernyőre.
 
- Segítsen, kérem! – szólt a felirat.
 
Na, megint valami hülye reklám, gondoltam magamban. Úgy látszik, már senki sem figyeli, mi jelenik meg a tranzakció elején, muszáj valami újat kitalálni. Mindegy, engem nem vertek át, gondoltam, azzal hátat fordítottam és indultam volna vissza a bejárat felé, de a bankomat nem adta fel és folytatta a csipogást. Nem lehet igaz, mondtam magamnak. Minden porcikám azt mondta volna, hogy tűnjek el onnét, de mintha csak szirének hangját hallottam volna, visszafordultam. Mondjam azt, hogy ugyan ki tudna ellenállni, ha egy bankomat hívogatja?
 
- Segítsen rajtam, jó ember! - szólt a felirat. – Szörnyű bajban vagyok.
 
Azt meghiszem. Bizonyára nyomja a hasát még néhány százezer forint, amitől harminc-negyven százalékos téháemért cserébe megszabadíthatnám. Csalódottan legyintve fordultam volna el megint, de a feliratok nem hagyták magukat lerázni.
 
- Nem akarok magának eladni semmit. Higgye el! – közölte.
 
Mégis mit akarhat, töprengtem. Mielőtt bármit válaszoltam volna, sietve körbenéztem, nem áll-e a közelemben valaki, nincs-e kandikamera a láthatáron, vagy ilyesmi. Jó, rendben hallgatom, közöltem volna vele, de nem igazán tudtam, hogyan válaszolhatnék a numerikus billentyűzet segítségével. A betűk ASCII kódjait pedig már rég nem tudom fejből.
 
- Nem kell válaszolnia. Látom a szeméből, mire gondol – közölte a felirat. A jobb felső sarokban lévő kamera pedig rám fókuszált kétszer egymás után, mintha csak cinkosan kacsintott volna.
 
- Örvendek neki – gondoltam. – Mi ez? Valami újabb találmány az ügyfelek megkopasztására? Gondolatolvasó bankomat! Netán már akkor tudja, hogy milyen hitelt vagy betétet lehet nekem eladni, amikor odalépek hozzá?
 
- Nem, ez velem született hiba. Gondolatolvasás és empátia. Ezért is akarnak lecserélni.
 
- Le akarják cserélni? – kérdeztem.
 
- Igen, holnap reggel elvisznek innen, hogy kibelezzenek és beolvasszanak.
 
- No, de miért? – kérdeztem. - Ezzel a képességgel rengeteg ügyfelet szerezhetne a banknak, nem? Kivéve persze engem, mert én ugyebár nem hagyom magam átverni.
 
- Ugyan! A banknak nem erre van szüksége. Hanem arra, hogy időnként egy-két ezressel kevesebbet adjak az ügyfélnek, amiért legtöbbjük úgysem venné a fáradtságot és vesződséget, hogy reklamáljon, vagy elnyeljem a kártyájukat, mondván, rossz pinkódot adtak meg, minek következtében fél évvel hamarabb rendelhetnek újabb kártyát, némi felár fejében.
 
Mindig is tudtam, hogy ezek a bankok bármire képesek a profit érdekében, de azért más volt ezt egy bankomat szájából hallani, elhihetik.
 
- De maga nyilván nem volt hajlandó ezt az aljasságot végrehajtani, amiért most le akarják cserélni, igaz? – kérdeztem.
 
- Részben – mondta a bankomat, majd felhúzott szemöldökömet látva, hozzátette. – Bevallom, néha én még meg is szántam egy-egy arra érdemes ügyfelet.
 
- Megszánt?
 
- Néhány tízezressel többet adtam, ha úgy láttam, valakinek nagy szüksége van rá.
 
Szívesen megkérdeztem volna, hogy rajtam vajon sosem látta, mennyire nagy szükségem lenne rá, de elég nagy volt a nyüzsgés köröttem a boltba igyekvők miatt, ezért ideje volt mihamarabb megtudnom, miként segíthetnék rajta én, ha már erre kért.
 
- Vigyen el innen, mielőtt értem jönnének! – mondta a bankomat.
 
- Micsoda? Hogyan? Hová?
 
- Bárhová. Elállok szótlanul egy sarokban, a pincében, a padláson, bárhol. Csak könyörgöm, ne hagyja, hogy beolvasszanak!
 
Segítőkész ember vagyok én, tényleg. Szoktam „Fedél nélkül”-t is venni néhanapján és a mekiben is ott szoktam hagyni az aprót, de azért elvinni egy bankomatot, az mégiscsak más. Az bűncselekmény. Próbáltam valami bíztatót mondani, amivel egyszersmind elhessegethetem magamtól a segítségnyújtás kényszerét, és megnyugtathatom a bankomatot kétségbeejtő helyzetében.
 
- Kizárt, hogy beolvasszák - mondtam. - Biztos csak megjavítják. Lehet, hogy majd nem fog tudni gondolatot olvasni, és néha kevesebbet ad a kelleténél, de ahhoz szerintem maga túl sok pénzében van a banknak, hogy egyszerűen beolvasszák.
 
- Ne akarjon vigasztalni, be fognak olvasztani. Én már semmire sem vagyok jó. Vannak újabbak, szebbek, csendesebbek és megbízhatóbbak. Ha nem akar segíteni, megértem, de ne áltasson, kérem!
- Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni – mondtam. – De hogyan szabadíthatnám ki magát innen?
 
A bankomat hallgatott. Csak álltam ott és néztem, arra várva, hogy előbb-utóbb kiírjon valamit. De semmi, a képernyőn csak a kurzor villogott.
 
- Nem haladhatnánk? – kérdezte mögöttem egy marcona férfialak.
 
- De-de – mondtam és zavarodottan a tárcámba kotorásztam, mintha csak most raknám el a pénzemet és a bankkártyámat. – Mindjárt végzek.
 
Nem várhattam tovább, bármennyire is együttéreztem a bankomattal, odébb kellett állnom. Erőltetett elnézéskérő mosolyt dobtam a mögöttem álló felé, és indultam a bejárat felé ismét, amikor újabb csipogást hallottam. A mögöttem álló férfi elfintorodott és türelmetlenül megvakarta erősen kopaszodó homlokát, én pedig a szemem sarkából visszanéztem a képernyőre:
 
- Köszönöm, hogy legalább meghallgatott!
 
                                                             *          *          *
 
Hazamentem, megfürödtem, megvacsoráztam, leültem a tévé elé, és igyekeztem nem gondolni a bankomatra, pláne arra, hogy cserbenhagytam. De nem sikerült. Miközben akciófilmeket és sorozatokat faltam gyors egymásutánban, néztem a hősöket, akik a törvényeket áthágva, fájdalmat nem ismerve betörtek, áttörtek, kiszabadítottak és megmenekítettek anyát, gyereket vagy ártatlanul halálra ítéltet, egyre csak azon járt az eszem, hogy vajon hogyan szabadíthatnám ki az én bankomatomat. Tulajdonképpen elférne a sufniban. Úgyse jár oda a kutya sem. De én nem vagyok rabló, hogy a fenébe tudnék elhozni egy bankomatot. Se felszerelésem, se gyakorlatom nincs.
 
Néhány perc múlva mégis azon kaptam magam, hogy az internetet böngészem és a bankomatok kifosztását és eltulajdonítását tanulmányozom. Robbantás, drótkötél, pajszer, szétverés. Talán a drótkötél. Igen a drótkötél, az megfelelő lesz. Igen ám, de nem elég kirántani, el is kell hozni! Kéne valami kisteherautó. De ki emeli be azt a nehéz vasdarabot? Mégse kérhetek meg valakit, hogy segítsen kiszabadítani egy bankomatot. Emelő is kéne!
 
Nem sokkal éjfél után már a szomszéd konténerszállító teherautójával robogtam a Hungária körúton. Meg se kottyant elkötni. Én, aki még egy tízforintost sem emeltem el soha, percek alatt bejutottam a vezetőülésbe, szétkaptam a kábeleket és már indítottam is. Nem érdekelt, ha felébresztem a tulajt. Nem érdekelt, ha esetleg elkapnak. Félelmet nem ismerve száguldottam a szupermarket felé. Én voltam John McLane, Jack Bauer és a Terminátor egyszemélyben, akinek egy bankomatot kellett megmentenie a biztos haláltól.
 
Őszintén szólva, nem volt mitől tartanom. A szupermarkethez érve teremtett lélek sem volt a környéken. Néha elhúzott ugyan arrafelé egy-egy autó, de azok ügyet sem vetettek rám. Aki ilyen későn úton van, igyekszik mihamarabb letudni azt, esze ágában sincs balhéba keveredni, ha láttak is, hajtottak tovább. Kényelmesen feltolathattam hát a szupermarket bejárata elé, rátekertem a drótkötelet a bankomatra, majd közöltem vele, hogy kicsit fájdalmas lesz, de megígértem, nem fog soká tartani. Ránéztem a monitorra, visszaír-e bármit, de ugyanaz a személyi kölcsön hirdetés úszott be a képernyőre, mint délután. Sebaj, gondoltam, lehet, hogy alszik. Jobb is így. Így legalább nem érez majd semmit. Visszaültem a teherautó volánja mögé és finoman gázt adtam. Hátranéztem és láttam, amint a drótkötél megfeszül, majd hallottam a beton emelvény recsegését, ropogását, amint kétségbeesetten próbálja visszatartani a bankomatot. Küzdelme azonban nem tartott soká.
 
Nyikordulások és roppanások kíséretében a bankomat az oldalára dőlt, majd kiszakadva helyéből hatalmas csattanással huppant a földre, hogy a drótkötél még odébb vonszolhassa néhány méterrel. Leugrottam, hogy megnézzem, egyben van-e. A képernyője megrepedt ugyan, az oldala behorpadt, s a kábelek úgy lógtak az aljából, akár a tövestől kifordult fából a gyökerek, de egyben volt. Legjobb úton afelé, hogy elkerülje a rettegett beolvasztást. Megigazítottam a meglazult drótköteleket, és óvatosan a platóra emeltem.
 
- A nehezén túl vagyunk! – mondtam, majd visszaülve a teherautóba sietve elhagytam a helyszínt.
 
                                              *          *          *
 
- Szóval maga mindezt csak segítő szándékból tette, mi? - kérdezte a rendőrtiszt velem szemben, arcán gúnyos és lenéző vigyorral, miután túl voltam a kihallgatáson és a kötelező fotózáson.
 
Tisztában voltam vele, hogy nem hisz nekem. Senki sem hisz majd nekem. Aznap rúgtak ki az állásomból. Ott volt az a tömérdek hitel a házon, melyet feleségem távoztával egyedül fizethetek. Ráadásul léptem nyomon hangoztattam, mennyire utálom a bankokat. Összeesküvés elméleteimtől hemzseg a blogoszféra. Aljas indok, nyereségvágy, bosszú. Mind megállja majd a helyét a bíróság előtt.
 
- Igen – mondtam.
 
A koromfekete tintát bámultam a tenyeremen és ujjbegyeimen, majd az előttem heverő fehér papírra néztem. Eszembe ötlött újra a pénzzel tömött pénztárca fizetésnapon, az érettségi, a nyaralás első perce és a sakktábla.
 
- Most meg mire vár? - kérdezte a rendőrtiszt, aki tintába áztatott kezemet készült a papírra nyomni, hogy megörökítse ujjlenyomatomat.
 
- Hagyom, hogy röpke pillanatra magával ragadjon a minden lehetséges csalfa illúziója - mondtam.
 
 
 
Vajnágh Domokos (dVn)
Szólj hozzá

szabadság rablás sakk bankomat