2020. már 17.

Alternatív valótlanságok: Valósághajlítók

írta: dVn
Alternatív valótlanságok: Valósághajlítók

Sorozatunkban hétről hétre újragondoljuk az emberiség jövőjét. Ma kiderül, milyen lesz a világ, amikor senki sem csalhatja meg többé a párját és a húsvéti nyúl sem tojik tojást.

post-en33.jpg

Henry Pidgeon idegesen járkált fel-alá a konyhában. Kezében egy sárga bögrét szorongatott, az alján néhány korty kávé lötykölődött. Kint még sötét volt, csak a frissen hullott hó világított az utcai lámpák fényében. Teremtett lélek nem járt az utcán. A család többi tagja még az igazak álmát aludta, csak ő nem tudott nyugton maradni ágyában, pedig igazán ráfért volna az alvás. Még soha nem tett ilyet, soha nem merészkedett ideáig. Pedig sokszor környékezte már a kísértés, mint mindenki mást, aki legalább rövid időre ki akart zökkenni a valóság elviselhetetlen, rideg cellájából. De eddig mindig ellenállt. Bármily csábító volt a vágy, egy belső hang a lelke mélyéről mindig visszarántotta, amikor már éppen megtette volna az első lépést. Egészen mostanáig.

Visszaült a konyhaasztalhoz az álmos félhomályban, letette a bögrét és a köntöse zsebéből újból elővette azt a fakult, gyűrött fényképet, hogy az emlékekből erőt meríthessen. Néhány napja akadt kisfia kezébe, miután véletlenül levert egy porosodó könyvet a nappali könyvespolcáról. Ady összes volt, bőrkötésben. Az apjától örökölte, akinek még komplett könyvtára volt magyar könyvekből, amit az óhazából hozott magával. Neki csak az a néhány tucat maradt, amit érdemesnek látott elhozni szülei halála után. Kisfia értetlenül bámulta a képet és egyből azt kérdezte, ki az a szakállas bácsi a nagymami, meg a nagypapi mellett.

A képen göndör hajú, négy-ötéves forma kisfiú üldögélt egy kövér, mosolygós férfi ölében. Fiatal, göndör hajú nő hajolt melléjük, mintha súgott volna valamit a kisfiúnak, aki a piros kabátba bújt, ősz szakállú öregembert bámulta tágra nyílt szemmel. Ennyi év távlatából is tisztán emlékezett rá, milyen rémisztőnek tűnt számára az az öregember a hatalmas hátizsákjával, nem beszélve a botjáról, amellyel jó párszor megkopogtatta a padlót. De újra átélte azt a jóleső biztonságot is, amit apja ölében ülve érezhetett, és hallotta anyja hangját, ami elhessegette minden félelmét.

Csak remélte, hogy saját gyermeke ugyanezt a biztonságot érzi közelében, és ha évtizedek múltán visszagondol, ugyanilyen szívet melengető emlékként jutnak majd eszébe a vele töltött percek. Abban azonban biztos lehetett, hogy sosem tapasztalja meg azt a varázslatot, amit annak idején a Mikulás, vagy az óhazából magukkal csempészett Jézuska jelentett.

Amióta minden gyerekbe születéskor beültetetik az igazságszenzort, vajmi felesleges tündérmesékkel kísérletezni. Az ébredés óta egyetlen gyerek se várja már a Mikulást, a fogtündért vagy a húsvéti nyulat, csak az ajándékot, amit nem kell hetekig a szekrények mélyén rejtegetni, se pedig méregdrága ajándékdobozokba csomagolni. Az ébredés óta értelmetlenné vált a titkolózás, nincsenek többé se kellemes, se kellemetlen meglepetések, ahogyan nem létezik, mert nem létezhet a hazugság egyetlen formája sem. Legalábbis hivatalosan nem.

Az ébredésre ma pont úgy szokás tekinteni, mint ahogy annak idején Krisztus születésére tekintettek, így miként egykoron Krisztus születése előtti és utáni időkről beszéltek az emberek, ma úgy beszélnek ébredés előtti és utáni időkről.

Az ébredés előtt olyannyira eltompították az emberek gondolatait a hiedelmek, a téveszmék és a mindennapi élet kisebb-nagyobb hazugságai, hogy már senki sem tudott bízni a másikban. Az emberek nem csak a hírekben, a politikusokban vagy az autókereskedőkben nem tudtak bízni többé, de nem hittek már azoknak sem, akikkel egy fedél alatt éltek vagy együtt dolgoztak. A dolgozók nem hittek sem a kollégáiknak, sem a főnöküknek, a főnök nem hitt a beosztottnak, a férj nem hitt a feleségnek, a feleség a férjnek, a szülők a gyereküknek, és a gyerekek sem hittek többé a szüleiknek.

A dezinformációs káoszban, ahogyan azt ma szokták nevezni a történészek, az emberek egy része kényszeres szkepticizmusba menekült és megkérdőjelezett mindent, amit valaha látott, hallott, vagy ami éppen történt vele. Szüntelenül kézzelfogható bizonyítékokat kerestek még arra is, hogy valóban felkelt-e a nap, vagy esik-e az eső, és ezt nem csak valami ismeretlen háttérhatalom akarja elhitetni velük hipnotikus elektromágneses hullámok segítségével. Volt, aki laboratóriumi tesztnek vetette alá a zsemlét is, nehogy megmérgezhessék, és egy lázcsillapítót sem volt hajlandó bevenni addig, amíg legalább három orvos egybehangzóan ki nem elemezte összetételét és pontos hatásmechanizmusát.

Másik részük fanatikus hitben lelt vigasztalásra és megnyugtató világmagyarázatra. Ők a gombaszám szaporodó vallási szekták valamelyikéhez csatlakoztak és a szekta által kijelölt dogmákat fogadták el egyetemes igazságként. A szkeptikusokkal ellentétben, nekik nem volt szükségük kézzelfogható bizonyítékokra, elég volt a szekta főpapjának kinyilatkoztatása. A laposföld hívőktől a chemtrail hívőkig, a vegánoktól a homeopátiásokig, a Jehova tanúitól az iszlám fundamentalistákig, a szélsőjobbosoktól a szélsőbalosokig, a nacionalistáktól a liberálisokig, a feministáktól egészen a reklámok és kéretlen levelek üldözöttjeiig mindenkinek megvolt a maga igazsága, amit senki sem kérdőjelezhetett meg, mert a kérdés feltevése önmagában eretnekségnek számított. A különféle szektákhoz verődve reneszánszukat élték a vajákosok és a kuruzslók, akárcsak az alternatív közgazdászok és a jövendőmondók, akik szembementek bármilyen tudományos bizonyítékkal és a józan ésszel.

A tőzsdei árfolyamok minden piaci törvényszerűséget meghazudtolva egyik napról a másikra szöktek az égbe és zuhantak alá a mélybe attól függően, hogy éppen melyik szekta pécézte ki magának az adott céget, nyersanyagot vagy országot. A médiában percemberek és percmárkák váltották egymást, a nevüket se volt érdemes megjegyezni, mert valamelyik szekta rövid időn belül úgyis megsemmisítő csapást mért rájuk. A szekták folyamatos szembenállása óhatatlanul egyre hevesebb zavargásokhoz és polgárháborúkhoz vezetett, miközben járványok és természeti katasztrófák tizedelték az emberiséget egymás után. A helyzetet külön súlyosbította, hogy sokan nem akarták magukat beoltatni és nem akarták alávetni magukat semmilyen gyógykezelésnek, ha az ellenkezett vallási meggyőződésükkel. A szekták csak saját híveiknek voltak hajlandók segítséget nyújtani, a szkeptikusok pedig leginkább senkinek se, mondván, segítse meg őket az istenük, a főpapjuk, vagy bárki, akiben éppen hisznek.

A nagy járvány közepette, amikor az emberek tízmilliói haltak meg világszerte azért, mert senki sem akart bízni senkiben, senki nem akart segíteni senkinek, és miután a népharag legtöbb országban elzavarta a kapzsi, hazug és tehetetlen kormányokat, senki sem tartotta be többé a törvényeket. Ekkor állt elő Wiesław Krajewski, egy lengyel diák az univerzális hazugságszűrő ötletével, amely a másodperc tört része alatt megmondta bármely újságcikkről, kimondott mondatról vagy akár formálódó gondolatról: igaz-e vagy hamis. Az igazságszenzornak köszönhetően az emberek néhány hónap leforgása alatt újra elkezdhettek hinni azoknak, akik képesek voltak igazat mondani és egyszerűen figyelmen kívül hagyni mindazokat, akik továbbra is hazugságokkal próbálkoztak. Korábbi meggyőződéses hitüktől függetlenül belátták, mit kell tenniük közösen, ha túl akarják élni az emberiséget fenyegető kataklizmát.

A tudósok és a hatóságok persze már jóval az ébredés előtt is kísérleteztek különféle hazugságvizsgáló eszközökkel. Sokan az agyi aktivitás és a szívverés mérésében, mások a metakommunikáció vizsgálatában látták a megoldást a hazugság leleplezéséhez, de akadtak, akik a mesterséges intelligencia és gigantikus adatbázisok elemzése révén akartak átlátni a hazugságok szövevényes dzsungelén. Csekély sikerrel és még kevesebb hatékonysággal. Az ifjú Krajewski eközben inkább azt figyelte, mi történik a kvantumtérben, amikor a politikusok óráról órára másítják meg véleményüket, vezetik félre és hitegetik az embereket újra meg újra, és próbálják kézzel-lábbal leplezni, mennyi pénzt herdáltak el értelmetlen dolgokra ahelyett, hogy állampolgáraikat segítették és megvédték volna.

Így sikerült rájönnie, hogy a kvantumtérben minden alkalommal töréshullámok keletkeznek, amikor a valóságot bárki vagy bármi elferdíteni szándékozik. Ezt a törést akkor egy mikrohullámú sütőből átalakított szerkezettel mutatta ki. Nem sokkal később azonban élelmes cégek okos órákba szerelték, mára pedig egy gombostű hegyénél kisebb szenzorrá szelídült, és ott üdül mindenki fejében. Bármikor tetten éri a hazugságot és apró bizsergések útján jelzi azt az agy számára, így végre valóra vált a sokat emlegetett mondás, hogy hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.

Az igazságszenzorok bevezetésének eleinte számos korábbi sikerszakma látta kárát. A paragrafusokat rendszeresen újraértelmező ügyvédtől, a számzsönglőr statisztikuson át egészen a zöldségesig, aki nem mondhatta többé rezzenéstelen arccal a spanyol eperre, hogy frissen szedett hazai. Hiába próbálkoztak többé az áruházak kétszeres, háromszoros áron árulni divatcikkeiket, hogy egy-két hónappal később féláron akciózhassák. Hiába győzködte volna bármely reklámguru intelligens mosóporokkal és minden fájdalmat elmulasztó fájdalomcsillapítókkal az embereket. A legagyafúrtabb bűnözőket és bűnszövetkezeteket is könnyedén lefülelték, és a média munkatársai sem manipulálhatták többé kényükre-kedvükre a közvéleményt. De sajnos nem lehetett többé élvezni a bűvészmutatványokat és a színházi előadások, filmek is csak fájdalmas kínszenvedést jelentettek. A valóságszenzorok ennyi szerepjátszás és színlelés hatására mindig túlgerjedtek, amit a legtöbbeknél éktelen fejfájás kísért.

- Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte felesége, aki félálomban jelent meg váratlanul a háta mögött.

Henry Pidgeon riadtan fordult hátra és sietve zsebébe rejtette a képet. Más se hiányzott, minthogy Caroline meglássa. Felesleges kérdéseket tett volna fel, amikre biztosan nem tudott volna őszintén válaszolni.

- Hány óra van? – kérdezte a felesége. – Mikor jöttél haza?

Henry Pidgeon minden igyekezetével megpróbálta gondolatait visszafojtani. Caroline semmiképpen nem sejthette meg, mire készül, azt meg pláne  nem, hogy az éjjel valósághajlítónál járt. Azt nem élné túl házasságuk, hiába is próbálná megmagyarázni. A makulátlan őszinteség világában egyetlen párkapcsolat sem tűrhette a hazugságot, elvégre ki bízott volna abban, aki valaha is valósághajlításra vetemedett?

A valósághajlítók olyan parafenoménok voltak, akik percekre vagy akár órákra is képesek voltak elfedni a hazugság keltette törésvonalakat, így az igazságszenzorok nem érzékelték, hogy éppen átverik őket. Némi anyagi ellenszolgáltatás fejében vállalták, hogy megzavarják az emberek valóságszenzorát. Elterelték a feleség gondolatait, ha férjük megkívánta a szomszéd nőjét, vagy ki akart rúgni a hámból a haverjaival. Segítettek az ingatlanügynöknek, hogy eladja az évek óta hiába kínált ingatlant, a cégvezetőnek, hogy elbújtasson néhány száz fontot a könyvelésben és megannyi kisebb nagyobb stikliben. De olyan ártalmatlan vágyak beteljesüléséhez is jól jött a valósághajlító, ha valaki egy krimit szeretett volna végignézni anélkül, hogy igazság szenzora begerjedjen.

A bűnözők, a politikusok és a marketingesek legnagyobb bánatára a valósághajlítók csak szűk körben és rövid ideig tudták megzavarni az igazságszenzorokat, így néhány lebukás után végképp letettek arról, hogy visszahozzák az ébredés előtti időket. A legnagyobb közönség, ahol sikerült megzavarni az igazságszenzorokat, egy száz fős multilevel marketinges összejövetel volt, amelyen örök fiatalságot ígérő arckrémeket próbáltak eladni. A valósághajlítókat és megbízóikat azonban néhány nap múltán lefülelték és börtönbe kerültek, a valósághajlítást ugyanis a törvény minden országban szigorúan bünteti.

A valósághajlítás nem csak büntetendő volt, de ahhoz, hogy sikeresen működjön, meg kellett hozzá tanulni a gondolat visszafojtás tudományát, ellenkező esetben elég volt belefutni egy óvatlan keresztkérdésbe és már le is lepleződött az illető.

A gondolat visszafojtás rengeteg gyakorlást és folyamatos koncentrációt igényelt. Henry Pidgeon már hetek óta rendszeresen végzett gondolat visszafojtó gyakorlatokat, hogy megtanulja csapongó gondolatait kizárólag azokra a történésekre korlátozni, amikre őszinte választ tudott adni.

- Fél négy van – mondta. – Nem tudtam aludni.

Igyekezett rövid tőmondatokban beszélni. Kerülnie kellett a hosszabb, összetettebb mondatokat, mert azoknál sokkal nagyobb volt a veszélye, hogy gondolatai összekuszálódnak, elkalandoznak.

- Miért keltél fel? – kérdezte gyorsan, mielőtt még Caroline rájött volna, nem minden kérdésére kapott választ. Ha megkérdezte volna, mikor jött haza, akkor el kellett volna árulnia, hogy a céges vacsora után a SoHo legsötétebb zugában rejtőző sztriptízbárban járt.

- Kiszáradt a torkom. Innom kell – mondta Caroline, és mezítláb, lábujjhegyen állva a csaphoz tipegett, majd töltött magának egy pohár vizet. Hosszú, feszes combjai izgatóan kandikáltak ki lila hálóingje alól. Henry gondolatai kétségbeesve igyekeztek belekapaszkodni az ösztönei gerjesztette vágyba.

Minden áron meg kellett akadályoznia, hogy felesége odaüljön mellé és igazságszenzorával tovább fürkéssze gondolatait, ezért felállt és odalépett hozzá. Hátulról átkarolta és csókot lehelt a nyakára, majd simogatni kezdte pocakját. Milyen szerencse, hogy hazaérkezés után alaposan megfürdött. Nem tudta volna kimagyarázni az idegen parfümöt. 

- Hadd igyak! – mondta Caroline és megpróbált kiszabadulni Henry szorításából.

- Mit szólnál hozzá, ha … – mondta Henry, miközben jobb kezével végigsimította Caroline combját és testét egészen magához szorította.

- Tudod, hogy nem lehet – mondta Caroline és miközben nagyokat kortyolt a pohárból, lefejtette combjáról Henry mancsát.

- Miért? – kérdezte Henry értetlenül.

- Mert megjött. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – mondta Caroline nyűgösen, mert bizseregni kezdett az igazságszenzora.

Henry annak érdekében, hogy mihamarabb visszatessékelje feleségét az ágyba, a legveszélyesebb technikával, a tereléssel próbálkozott, azaz egy kisebb, ártalmatlannak tűnő hazugsággal leplezte a másikat. Az igazságszenzor ugyanis csak azt érzékelte, ha valaki nem mondott igazat, nem tudott azonban különbséget tenni az egyazon pillanatban zajló valóságferdítések között. Persze elég volt egy kósza gondolat, vagy pillanatnyi zavar az átfedésben, már benne is volt a terelő a slamasztikában.

- Gyere majd! – mondta Caroline és pajkos kislányként beletúrt Henry hajába. Tudta mennyire utálja. - Sietek, nehogy kimenjen az álom a szememből.

Henry észrevétlenül kapkodta a levegőt és olyan kétségbeesetten gyűrte vissza megkönnyebbülését tudatának rejtett zugaiba, mintha csak egy zacskó marihuanát gyömöszölt volna zsebébe. Alig várta, hogy felesége eltűnjön a konyhából és álomba szenderüljön, mert addig egyetlen szabad gondolata sem lehetett. A mellkasa égett, a halántéka lüktetett, kiverte a hideg verejték. Utoljára az ébredés előtt érzett ilyet, amikor tizenhat évesen elvitte apja autóját, és megállította a rendőr. 

*            *            *

Csöngettek. Mike, Henry ötéves kisfia szaladt az ajtóhoz, hogy elsőként nézze meg, ki az, de nem érte fel a zárat. Caroline nyitott ajtót, Mike a lábát átkarolva lesett ki a feltáruló ajtón. Kint szakadt a hó és egy ősz szakállú, piros kabátba bújt öregember állt a küszöb előtt, hátán hatalmas zsákkal, kezében óriási bottal.

A kis Mike riadtan szaladt vissza a nappaliba és egyenesen apja ölében kötött ki. Henry megnyugtatón magához karolta.

- Ki az? - kérdezte.

- Nem tudom, apa – felelte Mike. – De pont úgy néz ki, mint az a Mikulás a fényképen.

- A Mikulás? – kérdezte Henry, csakhogy meggyőződjön róla, valóban jól dolgozik-e az a valósághajlító sztriptíz táncosnő.

- Tudod, amiről meséltél. Lappföldről. Ugye tényleg nem fog bántani? – nézett Mike az apjára, miközben a piros ruhás öregember betopogott a nappaliba Caroline-tól kísérve és néhányszor a padlóhoz koppantotta botját. Henry átölte és érezte, amint Mike biztonságba fészkeli magát az ölében.

- Szia nagylegény! – mondta az öregember. – Azt mondták a kis manóim, hogy te nagyon jó gyerek voltál...

Caroline könnycseppel a szeme sarkában nézett a kis Mike-ra, majd Henryre. Az igazságszenzora nem bizsergett, de természetes kíváncsisággal fürkészte Henry tekintetét, éppúgy, ahogyan az emberek az ébredés előtt tették. Szerette volna kideríteni, hogyan sikerült Henrynek Mikulást varázsolnia a nappalijukba. Szerette volna megtudni, hogy még mindig olyan szépnek látja-e, mint eljegyzésük idején. Szerette volna megtudni, hogy még mindig ugyanúgy szereti-e. Kivételesen azonban esze ágában se volt megkérdezni. Már el is felejtette azt az érzést, amikor az ilyen kérdésekre nem kaphatott azonnal őszinte választ. Most furcsa mód újra boldoggá tette a tudat, hogy egyetlen pillantásból elhitethette magával, amit leginkább hallani vágyott. 

Vajnágh Domokos / dVn

Ha tetszett, lájkold, oszd meg bátran, és maradj velünk a következő részre is, jövő kedden!

Az előző részt itt olvashatod >>> 

Szólj hozzá

húsvét hazugság szerelem valóság boldogság mikulás igazság valósághajlító