Megint bizsergést érzett. Ott legbelül. A vágyak, melyek napközben békésen szunyókáltak láthatatlan rejtekükben, az este közeledtével előbújtak és kígyóként tekergőztek rajta. Érezte selymes bőrüket, amint végigsiklottak végtagjain, s kúsztak egyre csak felfelé, csak felfelé. Egyik fele kérlelhetetlen parancsnokként hajszolta volna őket tovább, hogy mielőbb elérjék céljukat, s őt újra hatalmába kerítse a bódult szenvedély, testét átjárja a feszültség, és készséggel adhassa át felhevült testét bárkinek, aki meggondolatlanul a közelébe téved. Másik felét azonban a félelem járta át, mert tudta jól, hogy mérgüket újból ellenállás nélkül fecskendezhetik majd belé, s ő partnerével együtt kiégve leli nászhalálát megint.

Nem volt már fiatal darab. Bár testének domborulatai még mindig izgatóan hullámoztak, és sérülések sem mintázták testét, bőrének hajdan volt tündöklő fehérsége megfakult, s az idő könyörtelen sminkese minden nappal sötétebb árnyalatot kent fel rá. De belül ugyanolyan fiatalnak és erősnek érezte magát, mint mikor először hatoltak belé. Ugyanaz a borzongató kéj munkált benne, és ugyanazzal a hévvel várta a szerencsést, aki ma este buja ölébe bebocsátást nyerhet, s akit lángra lobbanthat akárcsak egy percre is.

Nem volt szüksége udvarlásra. Nem kellett bókokat zengeni kegyeiért. Nem szólt senkihez és nem várta, hogy bárki is szóljon hozzá. Nem érdekelte, hogy fiatal vagy öreg. Nem érdekelte, hogy kövér vagy sovány. Nem érdekelte az sem, hogy a világ szépnek látja-e bármelyiket, vagy sem. Neki mindannyian szépek voltak. Akkor és ott, az az egy pedig, a legszebb volt számára a világon.

A sötétség vulkáni hamuként telepedett a szobára, s belepte az utolsó zugot is. Maga alá temette a látható világot, s hagyta, hogy a láthatatlan kusza és kiismerhetetlen ösvényein álomképek és érzetek cikázzanak kedvükre, reménytelenül kutatva az utat a végtelen felé.

A vágyak már a nyaka körül tekergőztek, fojtogatón körbefonták, nyelvükkel ízlelgették lüktető ereit. Úgy érezte, ha nem jön sietve valaki, szétrobbantják, s ő darabokra hullva omlik az örök sötétség karjaiba.

Nem kellett sokat várnia. Valaki megcsókolta. Gyengéden, alig észrevehetően. Persze csókolták már meg máskor is, de azok inkább olyan tessék-lássék, „legyünk minél előbb túl a kötelező körökön” típusú nyálmaszatok voltak. Ez a csók, most valami egészen más volt. Mintha legújabb partnere nem is azért jött volna, hogy végül menthetetlenül egymásba olvadjanak, hanem csak érezzék egymás közelségét és élvezzék az örökkévalónak tűnő együtt töltött kósza pillanatot.

A csókok megállíthatatlanul folytatódtak. Körbejárták testének minden hajlatát, minden idomát. Már-már úgy érezte, nem bírja tovább, és legszívesebben magába rántotta volna, de a csókok tovább játszottak vele. Táncba hívták, felemelték, körbeforogtak vele, majd leteperték, maguk alá gyűrték, s a gyönyör kapujában édesgették.

Úgy érezte elájul. Átlebeg az egész univerzumon, egybeforr a csillagokkal, majd molekulányira zsugorodik és elveszik önmagában. Mikor magához tért örökkévalóságnak hitt kábulatából, már mélyen egymásban voltak. Kívül-belül érezte a forró ölelést, a beléje forrt férfitest minden porcikáját, lüktetését, zihálását, s a kettejük lobbantotta láng fénye elöntötte a szobát. Szíve oly sebesen vert, hogy ütemei egybeforrtak. Aztán egyre erősebb lökések rázták meg testét, egyre nagyobb szüneteket hagyva, miközben a fény egyre hosszabb időkre kihunyt, hogy mind erősebb és erősebb villanással térjen vissza. Amikor azt hitte, hogy újból elsötétül minden, belülről hatalmas lökést érzett, s a szobát fülsiketítő robaj kíséretében vakító fényrobbanás zúzta szét.
 

                                               *                 *                *

- Ez lenne az? – kérdezte a kopaszodó, őszes halántékú, zömök férfi a sötétbarna, kubista franciaágy melletti sárgult konnektorra mutatva.
- Ez - mondta a fiatal nő, aki legalább egy fejjel magasabb volt a férfinál, melyben magas sarkú cipőjének csekély szerepe volt csupán. Hibátlanra retusált napbarnított bőre, vállára omló platinaszőke haja, testére feszülő fekete kosztümje, s az alóla csábítón elővillanó feszes combok megragadták a villanyszerelő tekintetét és incselkedőn azon mesterkedtek, hogy eltereljék figyelmét munkájáról.
- Biztos benne, hogy ez a hibás? – kérdezte a villanyszerelő határozottságot mímelőn, férfiúi zavarát leplezendő. – Kívülről nem látszik rajta semmi. Még egy parányi koromfolt sem.
- Mi más lehetne? – kérdezte a nő. – Ez már a harmadik éjjeli lámpa, amit kipróbáltam, de minden este, alighogy felkapcsolom, kiégnek benne az égők.
- Csak ebben a konnektorban? – faggatta tovább a villanyszerelő, abban bízva, hogy kérdéseivel megágyazhat az alapos és megfontolt szakember látszatának.
- Igen – mondta a szőke nő, és durcásan karba tett kézzel az ajtófélfának dőlve keresztbe vetette lábait. Amióta ajtót nyitott, érezte a villanyszerelő bizalmatlanságát, látni vélte lenéző, becsmérlő tekintetét, és formálódni vélte anekdotatárában a legújabb szőke nős ügyfél viccesnek szánt történetét.
– Már hetek óta képtelen vagyok az ágyban olvasni esténként – tette hozzá, mintegy intellektuális alárendeltségét tompítandó.

A villanyszerelő megpróbálta maga elé képzelni a szőke szépséget, amint aranyszín selyem hálóingjében belibben a hálószobába, felkapcsolja az éjjeli lámpát, bebújik az ágyba, magára húzza a takarót, az éjjeli szekrényről előveszi az előző este otthagyott félbemaradt romantikus regényt és izgalomtól telve olvasni kezdi, mire egyszerre csak kialszik a fény, s a nő összeszorított fogsora közt kicsúszik, hogy „bssszmg”. Ez a „bssszmg” gondolata végre magabiztossággal töltötte el.

- Megnézzük – mondta a villanyszerelő, és elővette szerszámtáskájából a csavarhúzót, s a bizalomgerjesztő mosolyt, melyet megnyugtatásképpen ügyfelének is büszkén megmutatott.

Lehajolt, s a csavarhúzó hegyét a konnektor bal oldalán található mélyedésbe süllyesztett csavarfejbe illesztette. A csavarhúzó szárát bal kezének mutató és hüvelykujja közé ágyazva jobb kezével finom mozdulatokkal tekerni kezdte a csavarhúzót. A csavar készségesen engedelmeskedve a szakember bűverejének egyszeriben kiperdült helyéből, s a villanyszerelő tenyerében landolt. Letette a padlóra, majd a műveletet megismételte a másik oldalon található csavarral is.

A meglazult konnektorfedőt bal kezével óvatosan leemelte, minek köszönhetően feltárult előtte a konnektor belseje. A makulátlan a konnektorfedél dacára a konnektor belseje olyan elrettentő látványt mutatott, hogy a villanyszerelő, mint aki egy hulla szénné égett kezére bukkant, színpadias mozdulattal hátrahőkölt.

- Hát ez bizony tényleg megadta magát – mondta a nőre nézve, arcán undorba vegyült sajnálkozó fintorral. – Nincs mese, ezt bizony tényleg ki kell cserélni.
- Cserélje csak nyugodtan – mondta a nő, diadalittasan kihúzva magát. Elengedhetett volna ugyan egy „megmondtam”-ot, de feleslegesnek tartotta megalázni az öreg villanyszerelőt. Elégtétel volt számára elismerő pillantása a szétégett konnektor láttán.
- De sajnos nem tudom majd visszarakni az eredeti konnektor fedelet – mondta a villanyszerelő.
- Nem baj – mondta a nő. – Ideje volt már lecserélni. Ez a régi konnektor úgysem illik a bútoraimhoz. A többi szobában már mind le lettek cserélve, ez valahogy kimaradt.
- No, akkor most már ez sem lesz kivétel – mondta a villanyszerelő és nekilátott kioperálni a sérült szerkezetet a falból, hogy helyére beépítse az új, a lakás enteriőrjéhez tökéletesen illeszkedő konnektort.

A nő aznap este végre zavartalanul olvashatott ágyában, és szívét, mint az éjjeli lámpát az elektromosság, úgy töltötte el a remény, hogy hamarosan befejezi a „Száz év magány”-t.

Vajnágh Domokos (dVn)