Miután szerkesztőségi számítógépeinket lefoglalta az ízlésrendőrség és egyelőre semmi jel sem utal arra, hogy különösebben igyekeznének visszaadni, szerkesztőségünk egyedül az én ajándékba kapott iPad-emen keresztül létezik. Mivel szerkesztőségi munkásságomat többször érte már az a vád, hogy én nem engedem szóhoz jutni a szerkesztőségben dolgozó kollégákat, fájó lábammal is minden nap elbotorkáltam a szerkesztőségbe, hátha valakinek szüksége van egy gépre, amelyen keresztül kibontakozni vágyó kreativitásuk gyümölcseit megoszthatják az Elvarázsolt Kastély látogatóival.

Mondanom se kell, teremtett lélek nem járt a szerkesztőségben rajtam kívül. Azazhogy Vajnágh Domokos tegnap beugrott, de ő is csak azért, mert íróasztala fiókjában felejtette karácsonyi ajándéklistáját és anélkül nem tudta volna, mit is kellene vennie volt feleségének. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is, így még azt sem volt alkalmam megkérdezni tőle, hogy vajon most kibékült a volt feleségével és dobta új barátnőjét, vagy akkor most mi van.

Ma már hedonista módon úgy döntöttem, hogy itthon maradok, és inkább pihentetem az elmúlt napok sétáival meggyötört végtagjaimat, ha már ilyen nagy volt az érdeklődés az egyetlen épen maradt szerkesztőségi számítógép iránt.

Épp Török Gábor legújabb elmélkedését olvastam, amikor Hutta Sámuel állított be hozzám. Először panaszolni kezdte, hogy élete romokban hever, az önbecsülése a bányász béka segge alatt leledzik, és különben is őt nem szereti senki, mert még főművét a Döglött Béka rovatot is jó esetben csak néhányan lájkolják. Hiába próbáltam vigasztalni azzal, hogy nem érdemes a lájkokat számolni, elvégre az én legutóbbi Súúúhanterz-em is csak kettő darab lájkot kapott, pedig szerintem a rovat egyik legjobban sikerült posztja volt, mégsem lamentálok rajta. De Sámuel ettől még jobban nekikeseredett, mert eszébe juttattam, hogy a Súúúhanterznek már 18 bejelentkezése volt, miközben a Döglött Béka rovatba vérverejtékkel is csak 6 bejelentkezést sikerült produkálnia.

Próbáltam persze győzködni, hogy ne hasonlítsa az ő gyakran filozófiai mélységekbe aláereszkedő alternatív posztjait az én fősodort célzó, nem éppen mélyen szántó gondolatokra építő, ámde hatásvadász elemekkel annál inkább teletűzdelt posztjaimmal (persze a valóságban általában rengeteget dolgozom egy-egy Súúúhanterz bejelentkezésen, és aki veszi rá a fáradtságot, meglátja benne a mélyebb összefüggéseket, ámde a bennem rejlő spontán pszichológus nyilván nem akart belerúgni az éppen összeomlani készülő egóba – a szerk.). No erre aztán végképp elszakadt a cérna, pontosabban eltört a mécses, mert Hutta Sámuel, aki mellesleg majd két méter magas férfiember, térdre rogyott mellettem és zokogni kezdett, akár egy kisgyerek.

Számára ugyanis szégyenteljes és megalázó, hogy egy olyan amatőr, mint én, nagyobb népszerűségre tud szert tenni, mint a szerkesztőség egyetlen szerzője, akinek hivatalos papírja is van arról, hogy írhat (elvégezte Havas Henrik és Anettka médiaiskoláját és felvételizett a Sorbonne-ra is, bár ez utóbbira sajnos nem vették fel – a szerk.), és a kisujjában van az írásművek hatásfokozásának teljes eszköztára.

Ezek után kénytelen voltam megkérdezni tőle, amit másoktól is érdemes megkérdezni az önsajnálat ilyen mértékű manifesztálódása láttán:
- És mi a büdös francért nem teszel valamit ahelyett, hogy nyavalyogsz nekem és lopod itt a drága időmet?

Hutta Sámuel a meglepettségtől elkerekedett tekintettel bámult rám, amelynek kellemes velejárója volt, hogy abbahagyta a zokogást.
- De hiszen éppen ezért jöttem – mondta alig hallhatóan, majd felemelkedett és letörölte könnyeit.
- Miért is? – kérdeztem én.
- Azért, mert szeretnék új rovatot indítani, amelyben koincidenciákkal foglalkoznék – mondta Sámuel.
- Milyen incidenciákkal? – kérdeztem vissza én.
- Koincidenciákkal, azaz olyan események véletlen egybeesésével, amelyek ok-okozati összefüggéseket sugallnak.
- Remek, remek – mondtam én, bár nem teljesen értettem, mit akar pontosan, kivált azt nem, hogyan lesz ebből rovat.
- Már a rovat címét is kitaláltam – mondta Sámuel.
- Nagyszerű! – mondtam én. Nem tudom, hogy mi lesz benne, de legalább már címe van. - És mi lenne az?
- Dajkabéka.

Egyre értetlenebbül néztem rá, miközben egyszerre próbáltam felfogni a koincidencia szó jelentését, elképzelni, milyen rovat is lesz ebből és hozzáilleszteni mindehhez ezt az újabb békát, amit félő, hogy megint csak nekem kell majd lenyelnem, ha ismét nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

- A rovat bevezetésének marketingjét is végiggondoltam – folytatta Hutta Sámuel, aki meghazudtolva néhány perccel ezelőtti önmagát, lelkesen járkált fel, s alá a nappalimban.
- Első körben írhatnál egy remekbe szabott felvezetőt az új rovatnak, amibe beleszövünk valami kis drámát a hatás kedvéért, mondjuk azt, hogy én beállítok hozzád teljesen megzuhanva …
- Ne is folytasd! – mondtam én. Rá kellett döbbennem, hogy Sámuel az elejétől fogva a bolondját járatta velem, és csupán új rovatának bevezetésén ügyködött.
- Azután, ha túl vagyunk az első poszton, Csicsó Feri összedobhatna egy tudományosabb hangvételű írást a dajkabékáról és annak a koincidenciák történelmében betöltött fontos szerepéről. Legalább elkerüljük, hogy a nagy adventi lázban a kis Jézusról, meg a szeretet mindenhatóságáról kezdjen itt nekünk ömlengeni.
- Még valami, esetleg? – kérdeztem, miután megírtam e felvezetőt.
- A mottót, még elárulhatnánk.
- Éspedig?
- Amikor a nyilvánvalóan lehetetlen véletlenül tényleg bekövetkezik.

Hutta Sámuel új rovata, a Dajkabéka holnaptól csak itt, az Elvarázsolt Kastélyban.
 

FgP