Megnyitó az Óperenciás tengeren innen és túl (11. rész)
Akit érdekel, hogyan jutott Vajnágh Domokos az Elvarázsolt Kastély megnyitójáról a négyszögletű kerek erdő kellős közepére, hogy ott 777 éven át raboskodjon az Elvarázsolt Kastély tornyában, kezdje itt, de legalább itt.
Aki csak a miért kell itt eltöltenie 777 évet, a miért nem szeret engem senki sem, és a hogyan legyek multimilliomos kérdésekre szeretne választ kapni, az olvassa tovább rendszeresen a Megnyitó részeit. Bármily fárasztó is.
A borzongás kihunytKihunyt a borzongásElmúlt belőlemKihunyt a borzongás, babámElmúlt belőlemEgy napon sírni fogsz még értemAmiért tönkretettélKihunyt a borzongásElmúlt belőlemKihunyt a borzongás, babámElmúlt szép lassan belőlemBár az élet megy továbbÜres lesz majd a szobámKihunyt a borzongásElmúlt végleg belőlemÓ, kihunyt a borzongás, babámElmúlt végleg belőlemNe félj, tudom, hogy túlélem úgyis babámAhogy egy férfinak muszájMost végre szabad, szabad vagyok, babámMegtört már a varázsMost szabad, szabad vagyokMegtört már a varázsÉs most, hogy vége van,Legyen tiéd a boldogság!*B.B. King "Thrill is gone" című dalától ihletve szabadfordította Gógán Antal.
Egy napon sírva állított be hozzám. Sosem láttam még sírni annak előtte. Az egyetlen dolog, amit Trixi sosem használt a közismert női kelléktárból , legalábbis előttem, az a sírás volt. Rám mosolygott, hozzám bújt és kiscica módjára dorombolt. Hisztizett, toporzékolt és tányérokat tört. Néha egy fertályóra alatt bemutatta a teljes kollekciót. De sírni sosem sírt.
Értetlenül néztem hát, amint belép a szobámba zokogva, majd odarohan hozzám, és a nyakamba csimpaszkodik. Úgy szorított magához, olyan kétségbeesetten, mintha idefelé jövet magával a hétfejű sárkánnyal találkozott volna. Fejét a vállamra hajtotta, és csakhamar éreztem, amint patakzó könnyei eláztatják frissen vasalt ingemet. Próbáltam kérdezni, mi lelte, de percekig csak zokogott, meg hüppögött, értelmes szó nem jött ki a torkán.
- Elvitte – mondta aztán.
- Elvitte az összeset.
- Ki? És mit? – kérdeztem én továbbra is a karjaimban tartva, amit azonban szerettem volna mihamarabb befejezni. Nem mintha nem szorult volna belém elég empátia, de őszintén szólva, kicsit bosszantott, hogy tizenkét aranyért nekem kellene vigasztalnom a ráadásul nem is tudom, miért.
- MrX! A pénzt – mondta.
- Milyen pénzt? – kérdeztem.
- Hát, amit összegyűjtöttem.
- MrX elvitte a pénzedet? – kérdeztem, lassacskán összerakva a sírás okát. – Amit összegyűjtöttél a tizenkét aranyakból?
- Igen, mi mást? – mondta ő, és felemelte fejét a vállamról. Az ingem halk sóhajtással jelezte megkönnyebbülését.
Trixi sírástól kivörösödött és felduzzadt arcával, és könnybe lábadt szemeivel egyszerre nézett rám kétségbeesetten és reménykedve, mintha csak tőlem várta volna a megoldást. A megoldást, aminél mi sem lehetett egyszerűbb számomra. Ki kellett számolnia az ellopott összeget, én meg egy légyszívesért cserébe megkaphattam volna a terülj, terülj asztalkámtól. De mi ugyebár épp nem voltunk olyan jóban, hogy könnyű szívvel szívességet merjen kérni tőlem. Legutóbbi találkozásunkkor éppen ő csapta rám az ajtót. Miután összetörte a plazma tévémet, szétszaggatta ruháimat, és mindezek tetejébe kidobta a Wii kontrolleremet. Nem mintha különösebb gondot jelentett volna újra beszerezni őket, de azért mégis.
- És mondott valamit? – kérdeztem. Eszem ágában se volt egyből felajánlani a segítségem.
- Kicsoda?
- Hát MrX?
- Miért mondott volna? – kérdezte azzal a jól ismert bárgyú tekintettel, amikor értetlenséget színlel.
- Gondolom, mielőtt kisétált volna a több kilónyi aranypénzzel teli ládikával, valamit csak mondott, vagy nem?
- Nem – mondta ő és fejét csóválva elfordult tőlem, mintha csak azt mondogatta volna magában, hogy nem igaz, nem igaz, nem hiszem el. Vélhetően bosszantotta, hogy nem ajánlottam fel egyből az éppen elveszített összeget. Amiről persze azt sem tudtam, mire kell.
Odament az asztalhoz és töltött magának egy pohárral a fél üveg vörösborból, majd leült a székre és kortyolgatni kezdte. Közben kifelé bámult az ablakon és keresztbe tette lábait. Narancssárga miniszoknya feszült rajta, amit citromsárga topja még jobban kiemelt. A topon piros virágminták hömpölyögtek. Mellbimbói két nagyobb virág szirmai közt dudorodtak.
- Nem találkoztam vele – mondta, miután a pohár felét kiitta.
Akkor viszont honnan tudta, hogy MrX emelte el a pénzt, merült fel bennem, de kivételesen nem kellett megkérdeznem, mert Trixi magától folytatta.
- Egy cetlit hagyott, amin ez állt: „Itt a vége, fuss el véle”. Aláírás MrX.
- De ezek szerint inkább ő futott el véle – mondtam én, csak, hogy oldjam a feszültséget.
- Ez kurvára nem vicces, baz’meg! – mondta ő. Úgy látszik, nem akarta oldani a feszültséget. – Az a pénz lett volna a szabadulásom ára!
- Szabadulásod? – kérdeztem.
- Mit gondolsz, passzióból kurválkodok itten?
Könnyű lett volna rávágnom az igent, vagy a „miért nem”-et, de úgy vettem észre, hogy most nem igazán fogékony az én poénnak szánt beköpéseimre. Bár nehezemre esett, inkább hallgattam. Jól tettem. Trixi ugyanis megválaszolta helyettem.
- Hát nem – folytatta. – Ez a rohadék bezárt ide, és azt mondta, hogy lesz egy jó kuncsaftom, aki óránként tizenkét aranyat is megad értem. Mindössze hétezer aranyat kell összegyűjtenem és mehetek isten hírével, ami szerinte az én testemmel gyerekjáték.
- Hogy érted azt, hogy ide? – kérdeztem. Fejben gyorsan kiszámoltam, hogy nagyjából a közelében lehetett már a hétezer aranynak, ami megmagyarázta feldúltságát, viszont ez az „ide” szöget ütött a fejembe.
- Hát ebbe kib…tt kastélyba! – mondta. (a trágár kifejezés ismétlődését kultúra és gyermekvédelmi okokból kivettük – a szerk.)
Így derült fény arra, hogy egész idő alatt a szemközti szobában élt, azzal a különbséggel, hogy neki nem volt terülj, terülj asztalkája, és kénytelen volt beérni a Ritz királyi lakosztályával, saját úszómedencével és éjjel-nappali szobaszervizzel, amely minden kívánságát teljesítette egyetlen arany fejében. Érthető módon, ha kellően sok időt töltött velem, duplán jól járt. Több pénzt keresett, és minekután nálam ingyen ehetett, ihatott és megkaphatott mindent, nem is apadt túlzottan a keserves munkával megkeresett vagyona.
A szobából ő sem kaphatott eltávozást, de a futballpályányi terasz némiképp kárpótolhatta ezért. Mindezt persze jórészt csak az elmondásából tudom, szabadulásomkor vethettem ugyan egy kósza pillantást a szobára, de körbejárni nem volt alkalmam. De a szabadulásomról majd később, ne rohanjunk ennyire előre.
Kapcsolatunk állapotát tekintve örülnöm kellett volna, hogy egy zsák aranyért egyszerűen megszabadulhatok mindattól a nyűgtől, amit az utóbbi időben jelentett. De bizonyos gondolatok befészkelték magamat agyamba és nem hagytak nyugodni. Ezek a gondolatok teljesen más irányba tereltek engem és érzéseimet, mint arra józan ésszel számíthattam volna. Mint bármely férfinak a helyemben, nekem is az motoszkált a fejemben, hogy vajon mindig csak a pénzért volt velem, vajon nem érzett irántam semmit sem, és vajon minden orgazmusa színlelés volt csupán. A kételyt csak egy módon oldhattam fel.
- Ha meglenne a hétezer arany, szabadon elmehetnél, ugye? – kérdeztem.
- Igen – mondta és felhörpintette a maradék bort poharából. Láthatóan felcsillant a tekintete.
Odaléptem a szekrényhez és kivettem egy nagy zsákot. Könnyedén tettem. Volt még vagy egy tucat. Biztos, ami biztos, jó előre bespájzoltam. Alig bírtam el, de azért nagy nehezen csak odaemeltem a lábai elé.
- Tessék – mondtam. – Ebből még félre is tehetsz. Bár nem tudom, felhasználhatod-e bárhol máshol széles e világon.
- Mi ez? – kérdezte.
- Úgy nyolc-tízezer arany.
- És ezt mind nekem adnád? - kérdezte Trixi. Persze tudta a választ, de megszokásból rákérdezett.
Arca időközben kisimult, a könnycseppek felszáradtak, és mi tagadás, ismét kezdett vonzó lenni számomra. Nem csak vonzó. Be kellett vallanom, miközben arcának átváltozását figyeltem a temérdek pénz láttán, hogy sokkal több volt a vonzónál. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nekem köszönhetően percek múlva kisétálhat majd az ajtón és én nem látom soha többé az életben.
Beleszerettem-e vagy sem, nem tudom. Azt viszont az elválás karnyújtásnyi közelségbe kerülő lehetősége egyértelművé tette, hogy az elmúlt öt év semmi sem volt ahhoz a kínszenvedéshez képest, ami rám vár a hátralévő időben, ha Trixi nélkül kell majd eltöltenem. Kivált, ha nem kérhetek másik nőt a terülj, terülj asztalkámtól. Mindezt egyetlen szóval megakadályozhattam volna, ha azt válaszolom, nem.
- Igen – mondtam ennek ellenére rövid töprengés után.
- Ó, de arany pofa vagy! Imádlak, imádlak, imádlak! – ugrott fel a székről ujjongva, és ismét a nyakamba ugrott, majd zokogni kezdett megint, igaz, most a boldogságtól, és tetőtől talpig csókolgatott.
Ha rajta múlik, szeretkezhettünk is volna. De én nem akartam. Tudtam, hogy önzetlen jóindulatom percekig tart csupán, s ha elillan, mindenre képes leszek, hogy visszatartsam. Még azon az áron is, hogy örökre meggyűlöltetem vele magamat. A döntés persze rajta állt.
- És azt is akarod, hogy elmenjek? – kérdezte. Mindig rejtély volt számomra, hogy ezeket a kérdéseket, hogy tudják feltenni a nők ilyen természetességgel. Vajon a filmekből, a romantikus lányregényekből, vagy a szappanoperákból biflázzák be, vagy ez is genetikailag kódolt?
- Nem akarom – mondtam.
- Most muszáj elmennem, drága – mondta Trixi és megsimította arcomat. Kábító forróság öntött el, a lábam remegni kezdett, és belülről a sírás fojtogatott. Fogaim összeszorítva néztem rá. – De megígérem, hogy visszajövök és kiszabadítalak innét!
- Ne ígérj olyat, amit úgyse tudsz megtenni – mondtam.
- De megígérem, mert meg fogom tenni. Ez a minimum, amivel tartozom neked.
- Nem tartozol semmivel – mondtam. – De ha menni akarsz, most menj, mert még meggondolom magam!
Egy sóvárgó tekintet, egy csók, egy mosoly, azzal felkapta a zsákot és szertefoszlott. Nyomában lila köd és parfümjének illata lengte be a szobát. Majd szép lassan szertefoszlott. Én pedig ott maradtam a négy fal között.
(folytatjuk)
