Sorozatunkban újragondoljuk az emberiség jövőjét. Ma kiderül, milyen lesz a modern ítélet napja és ki fog segíteni az emberiségen, ha egyáltalán.

  Kilométeres kocsisor nyújtózott a kétsávos bekötőúton, a hátsó lámpák fénye vörösre festette az aszfaltot. A szalagkorlát másik oldalán, a városból kifelé vezető úton elvétve suhant el egy-egy autó vagy kamion. Sofőrjeik megkönnyebbült ábrázattal nyomták tövig a gázpedált, nem sejtve, hogy néhány kilométer múlva, a következő lehajtónál végeszakad a száguldásnak és újabb torlaszok állják majd útjukat. A kocsisor közepén leállított motorral várakozó Volkswagen hátsó ülésen, a dugótól mit sem zavartatva, két gyerek hadakozott egymással.

- Add ide, most én jövök! – mondta a kisebbik, tejfeles fejű, tízéves forma fiú.

- Mindjárt, csak befejezem ezt a kört – mondta a nagyobbik, aki egy mobiltelefont nyomkodott lázas buzgalommal.

- Anya! Jürgen nem adja oda a telefont, pedig már csörgött az óra – panaszolta a kisebbik.

- Jürgen, add oda! – mondta a volánnál ülő fiatal, vörösesszőke nő, aki a rádióállomásokat váltogatta izgatottan.

- Mindjárt, Anya. Mondom, hogy már csak ez a kör van hátra – felelte Jürgen, göndör barna hajú, szemüveges kiskamasz.

- Anya! Jürgen már tíz perce azt mondja, hogy csak egy kör – panaszolta a kisebbik. – Add már ide!

  A tettek mezéjére lépve, kilazította biztonsági övét, oldalra hajolt és arra készült, hogy váratlan mozdulattal kikapja bátyja kezéből a mobiltelefont, ám az a szeme sarkából észrevette, és mielőtt a mobiltelefonhoz érhetett volna, egyik kezével elrántotta a telefont, a másikkal pedig megpróbálta visszatartani öccsét.

- Udo! Mit csinálsz? – kiáltott rájuk anyjuk hátra fordulva. – Azonnal ülj vissza a helyedre! Jürgen! Kérem azt a telefont!

- Ne már anya!

- Kérem a telefont, most azonnal! -  ismételte meg a nő és ellentmondást nem tűrőn hátra nyújtotta a kezét.

  Jürgen lesütött szemmel átadta a telefont, majd hátradőlt az ülésébe és duzzogón nézett öccsére. Udo ezalatt arra koncentrált, hogy visszaigazítsa magán a biztonsági övet, majd türelmetlenül anyjára nézett, mikor adja már oda a telefont. Anyja azonban fogta a telefont és becsúsztatta a sebességváltó előtt lévő tartóba.

- Ne már anya! – kiáltotta. – Ez nem igazság! Jürgen többet játszott!

- Látod, milyen hülye vagy? – súgta Jürgen feléje fordulva.

- Hülye vagy te – üvöltötte Udo, majd megint kibújt a biztonsági öv alól és ütlegelni kezdte bátyját. – Rohadjál meg!

- Elég legyen, te kis hülye – ordította Jürgen és a hajánál fogva próbálta testvérét visszatessékelni a helyére.

- Hagyjátok abba, az isten szerelmére! – kiáltott rájuk anyjuk. – Nem hallom, mint mond ez a kurva rádió!

  A rádióban arról beszéltek, hogy néhány óra leforgása alatt a város összes bekötőútja bedugult, mert eddig ismeretlen tettesek nyugágyakat helyeztek el a forgalmi sávok közepén és a nagyobb forgalmú útkereszteződésekben, amelyeket egyelőre senki se mer eltávolítani. Az úton lévő autósok megnyugtatására közölték, hogy Berlin nem az egyetlen város, ahol nyugágyak bénítják meg a közlekedést, bármily sovány vígasz volt ez azoknak, akik a dugóban ültek. Ugyanez történt a többi német városban, sőt, New Yorktól Buenos Airesig, San Franciscotól Szent Pétervárig a világ összes városában. Tokió, Szöul, a többi távolkeleti és ausztráliai város csak azért úszták meg egyelőre a felfordulást, mert ott épp éjszaka volt, az emberek többsége az igazak álmát aludta. A hatóság embereinek azonban ott is komoly fejtörést okozott, hogyan fogják eltávolítani az akadályokat, mire a városokat ellepik a munkába igyekvők.

  A híradások szerint a nyugágyak nem csupán az autósokat akadályozták, hanem eltorlaszolták a nagyobb bevásárlóközpontok, hipermarketek és a közintézmények bejáratait, a metró és vasútállomások lépcsőit, vágányait és gyakorlatilag minden olyan helyet, ahol az emberek nagyobb számban közlekedtek. Az autósok és a járókelők először mindenhol értetlenül szemlélték őket, a rájuk aggatott feliratot pedig inkább rosszízű tréfának gondolták. Ahhoz azonban senkinek se volt bátorsága, hogy életét kockáztatva bármelyiket eltávolítsa az útból. Inkább igyekeztek kikerülni, megkerülni őket. A nyugágyak csupán annyi helyet hagytak, hogy egy-egy autó óvatosan araszolva és kicentizve átevickéljen rajtuk. Az eltorlaszolt bejáratokon lapjával, lábujjhegyre ágaskodva, az ajtóba kapaszkodva artistaként átlendülve, vagy a lépcsők korlátján felkúszva lehetett átjutni. A türelmetlen autósok persze több helyen is nekihajtottak a nyugágyaknak, a felbőszült tömegek pedig egyszerűen nekitolták a többieket a nyugágyaknak, ami végzetes következményekkel járt. Rövid idő leforgása alatt világszerte több ezer halálesetnek kellett bekövetkezni ahhoz, hogy mindenki komolyan vegye a fenyegetést, a hatóságok és a biztonsági szolgálatok pedig nem győzték figyelmeztetni az embereket, hogy legyenek türelmesek, tartsanak minél nagyobb távolságot a nyugágyaktól, amíg a szakemberek intézkednek eltávolításukról. A szakembereknek azonban fogalmuk sem volt arról, hogyan távolíthatnák el a nyugágyakat, amiről a pánik elkerülése végett a világ minden pontján bőszen hallgattak.

*         *            *

  Kövér, nagy darab férfi trappolt döngő léptekkel az irodaház végeláthatatlan folyósóján. A folyósó végéről beszűrődő csekély fény jelezte számára az utat. Barna szandáljának gumitalpa minden lépésénél fájdalmasan megnyikordult az ütött kopott kockás járólapon. Fújtatott, akár egy gőzgép, drapp leningje teljesen átizzadt a hátán, a derekánál több helyen kicafogott barna vászonnadrágjából. Tarkóján és halántékán izzadságcseppek gördültek végig gyors egymásutánban. Az ajtók jobbról is, balról is úgy suhantak el mellette, akár a vezetőoszlopok az országúton. A számozást és a névtáblákat eltávolították róluk, egykori helyüket csavar nélkül árválkodó furatok és téglalap alakú foltok jelezték, amelyek teljesen elütöttek a köröttük megfakult festéstől.

  A kövér férfi mit sem törődött a leszerelt névtáblákkal, hanem eltántoríthatatlanul dübörgött a folyósó vége felé, míg az utolsó ajtó elé nem ért, az egyetlenhez, amelyhez még szám és névtábla tartozott. Alaposan megnézte, mintha el akarná kerülni, hogy rossz helyre kopogtasson, majd mély levegőt vett, határozott mozdulattal lenyomta a kilincset és bedöntötte az ajtót. Az ajtó kivágódott, majd hatalmas csattanással nekicsapódott a mellette álló szekrénynek, néhány dossziét le is döntve róla. Az ajtó mögött aprócska, hosszú fekete hajú nő üldögélt egy íróasztalnál. Meglepetten bámult a férfira és épp megkérdezte volna, mi járatban ekkora hévvel, de mire egy hang is elhagyhatta volna ajkát, a kövér férfi a tőle balra lévő ajtó felé fordult, majd megint csak kopogtatás nélkül berontott azon is, ám ezt rögtön bevágta maga mögött.

  Az aprócska nő bosszankodva csóválta fejét, majd ösztönösen felemelte a telefont, hogy bejelentse főnökének a váratlan vendéget, de mielőtt tárcsázott volna, rájött, mennyire értelmetlen, így inkább visszatette a helyére és folytatta munkáját.

- Beszéltél vele? – kérdezte a kövér férfi.

  Az ajtó tágas irodára nyílt. A két szélső falon plafonig érő salgó polcok magasodtak, dugik tömve dossziékkal, míg az ajtóval szemközti falon kétszárnyas ablakok futottak végig. Előtte L alakban összetolt íróasztal állt, rajtuk egymásra hányt, szétnyitott dossziékkal, papírkupacok társaságában. Az egyik nyitott ablaknál szakadt farmerban és fehér pólóban vézna, magas, vállig érő hajú férfi állt. A távolban végigfutó magas drótkerítést és a mögötte elterülő kietlen pusztaságot bámulta, amikor meghallotta a hozzá intézett kérdést.

-  Próbáltam, Pjotr, próbáltam – mondta visszafordulva. – Hajthatatlan.

-  Cseppet se zavarja, hogy az utcákon már hegyekben áll a szemét, a városok csatornaszagtól bűzlenek, patkányok lepnek el mindent, akárcsak a legsötétebb középkorban? Tényleg csak az számít neki, hogy saját dicsfényében fürdözzön és a hívei reggeltől estig hozsannákat zengjenek róla, ahelyett, hogy egy gyufaszálat is megmozdítanának? Mi lesz így velünk?

-  Nem tudom. Odaáig nem jutottam, hogy bármit is kérdezzek tőle, egyszerűen kidobatott a testőreivel. Csak annyit mondott, mélységesen csalódott bennem, mert hiába rúgta ki azt a sok liberális, emberbarát szabotőrt, aki százával engedte volna át a migránsokat, én is folyamatosan azon mesterkedem, hogy kijátsszam a rendszert, hamis papírokkal terroristákat csempésszek át a határon, miközben Ő megállás nélkül azért harcol, hogy megvédje tőlük az országot.

- Ez őrület! – mondta Pjotr ingerülten és közelebb lépett az asztalhoz. Felmarkolt egy köteg papírt, maga elé emelte, majd dühödten a földre hajította. – Hiszen már évszázadok óta senkit se engedünk át a papokon, meg azon a néhány szentfazékon kívül!

- Sajnálom – mondta Jevgenyij és leroskadt az íróasztal sarkánál álló székébe.  - Övé az ország, övé a hatalom. A törvény pedig egyértelműen fogalmaz: csak az lépheti át a határt, aki dokumentálható módon igazolni tudja, hogy egész életen át feltétlen hűségét tanúsított iránta. Te tudod a legjobban, hányszor próbáltam enyhíteni a követelményeken, és eleinte még hajlott is volna a lazításra, de az emberek azt a keveset sem teszik meg a kedvemért, amire kértem őket. Önzők, nem törődnek egymással, és azt néhány soros imát se képesek elrebegni napjában egyszer.

- Akkor ennyi volt? Végleg lemondtál róluk? Te, akiben évezredek óta hisznek, aki megváltást és örökéletet ígért nekik?

- Tudod, hogy sose mondanék le róluk – legyintett Jevgenyij. – De kell valami, amitől végre észhez térnek, és amivel bebizonyíthatom végre apámnak, sokkal, de sokkal többen vannak, akik érdemesek rá, hogy beengedjük őket. Ha másért nem, hát azért, hogy valaki dolgozzon is végre.

Pjotr értetlenül nézett rá és lehuppant az íróasztal másik oldalán álló műbőr fotelbe.

- És mire gondoltál? Özönvízre? Kolera járványra?

- Ugyan – mondta Jevgenyij. – Ennél sokkal modernebb dologra van szükségünk. Olyanra, amit lájkolnak, osztanak, ami motiválja őket és ami a legfontosabb, tudományos alapokon nyugszik.

Pjotr felhúzott szemöldökkel nézett rá, mint akihez ismeretlen nyelven szólnak.

- Kénytelen voltam kicsit utánajárni a modern kommunikációs technikáknak, ha újra népszerű és magával ragadó akarok lenni. De némi segítségre lesz szükségünk volt kollégáinktól, mert a lebonyolítás komoly és összehangolt logisztikát igényel.

*            *            *

  A rádióban politikusok, szakértők és elemzők osztották vég nélküli bölcsességeiket a nyugágy invázió kapcsán. Sokan összehangolt terrorista támadásról beszéltek, amit megerősíteni látszott, hogy egyidejűleg több tucat terrorista szervezet vállalta magára a cselekményt. Arra azonban senki se tudott magyarázatot adni, hogyan volt képes bármelyik terrorista csoport a világ ennyi pontjára egyetlen szempillantás alatt nyugágyakat telepíteni. Ahogyan fizikusok, vegyészek, robbantás szakértők együttesen sem találtak megoldást arra, miként tud egy fából készült piros-fehér csíkos nyugágy hol halálos áramütést, hol szívinfarktust, hol fulladást okozni, vagy éppen felrobbanni anélkül, hogy, akár egyetlen égésnyom is látszódjon rajta. Eközben összeesküvés elméletek és fatalista világvége víziók áradata terjedt a világhálón. Volt, aki az ufóknak tulajdonította a támadást, volt, aki a kínaiaknak, sokan pedig merő megszokásból ezt is a zsidó bankárok nyakába varrták, akik így akarták visszaszorítani az elszabadult munkabéreket. Mások Nostradamus jóslatait citálták elő, isten könyörtelen büntetését látták a nyugágyakban és a megváltó újbóli eljövetelére vártak. Sietve elő is kotorták bibliáikat, hogy a megfelelő pillanatban a magasba emelve bizonyíthassák megingathatatlan hitüket.

  A hatóságok  e közben minden létező eszközt megpróbáltak bevetni a nyugágyak eltávolítása érdekében. De nem működtek sem a daruk, sem a dózerek, sem a vízágyúk, se bármilyen rakéta vagy hadászati eszköz. Amint a nyugágy megmozdult, mindenki halál fia lett, akinek köze volt az elmozdításukhoz, még a földalatti bunkerében ülő, joystickot mozgató drónpilóta is.

- Anya – kérdezte Jürgen az ülésében gubbasztva.

- Igen, kisfiam? – kérdezte anyja, miközben azon zakatolt az agya, vajon milyen kerülőúton juthatnának haza.

- Mit írtak azokra a nyugágyakra?

- Nem tudom, azt sehol se mondták be. Csak arról beszélnek, hogy mindenki belehal, aki meg akarja mozdítani őket.

- Nincs valami kép róla a neten? – kérdezte Jürgen.

- Nem tudom, nézd meg, nekem vezetni ke… - válaszolta anyja, de mielőtt befejezte volna a mondatot, rájött, hogy minden mobiltelefon nála van, és a vezetés sem köti le jelenleg a figyelmét.

  Sietve előkapta mobilját és rákeresett a nyugágyra, de bosszantó módon csak mémek ugrottak elő. „COVID-21”, „Örökké tartó pihenés”, „Ingyen hazaviheted” és megannyi viccesnek szánt felirat virított a csíkos nyugágyon, de nagy sokára azért sikerült egy manipulálatlan fotóra bukkannia a Der Spiegel oldalán, amin a következő felirat állt:

"Ne érj hozzá! Az ágy elmozdításának puszta kísérlete azonnali halált okoz. Ne próbáld meg, ha csak nem Te vagy a hiányzó hős!"

- De hiszen ez a hiányzó hős problémája! – kiáltott fel Jürgen.

- Micsoda?

- Egy pszichológiai jelenség, amikor mindenki a másikra vár, hogy megoldjon egy problémát és csak a hiányzó hős segíthet.

- Honnan tudsz te ilyeneket? – nézett rá anyja meglepetten.

- Lényegtelen, a neten olvastam róla – mondta türelmetlenül Jürgen. – Szálljunk ki és menjünk azonnal egy nyugágyhoz!

- Megőrültél? Minek?

- Mert tudom, mit kellene csinálni velük!

-  Ugyan már, kisfiam! – nézett rá az anyja együttérzőn. - Hallottad, hogy a legnagyobb tudósok se találnak megoldást és rengetegen meghaltak már azok közül, akik hősnek képzelték magukat.

-  De még senki se próbálta azt, amit én akarok – mondta Jürgen és már nyitotta is volna az ajtót, de a gyerekzár ellenállt akaratának. - Anya, kérlek! Mi van, ha további emberek halnak meg feleslegesen, mert mi nem segítettünk?!

- Miért nem hívjuk fel a rendőrséget és mondjuk el nekik? - kérdezte az anyja.

- Mert nekem kell megtenni! 

*            *            *

  Pjotr kíváncsian bámult Jevgenyijre, aki éppen letette a telefont.

- Nos?

- Minden a terv szerint halad – mondta. – De néhány hét csúszás várható. Sajnos a kiválasztottunkat bezárták.

- Ekkora baromságot, már ne is haragudj! – legyintett Pjotr és felugrott a fotelből.

- Miért, keresztre feszíteni valakit és azt ígérni, hogy megváltja az emberiség minden bűnét, talán jobb ötlet volt? Egyébként tegnap Apám is felhívott, és személyesen gratulált, amiért újra ennyien imádkoznak hozzá. Éreztem a hangján, hogy meg fog enyhülni.

  Örömében fel is ugrott az asztal mögül és izgatottan járkált föl-alá a szobában. Bizakodó tekintettel bámult Pjotrra, azt remélve, hogy lelkesedése egy csapásra átragad rá. 

- Komolyan azt hiszed, hogy az emberek emlékezni fognak rád, miután elül ez az egész? Miből gondolod, hogy mostantól hűségesen követni fognak téged?

- Mert lépten nyomon emlékeztetni fogom őket és olyan csodát teszek, amit két ezer éve nem láttak tőlem!

*            *            *

  Április 25-én, pénteken pontban délután háromkor, több mint három héttel azután, hogy nyugágyak torlaszolták el a világ összes forgalmasabb pontját, Jürgen kivágódott a társasház bejárati ajtaján és rohanni kezdett a park felé, mintha üldöznék. Amióta anyja rájött, mire készül a fia, mindent elkövetett, hogy távol tartsa a nyugágyaktól. Jürgent bezárták a lakásba és állandó felügyelet alatt tartották. Különösebb feltűnést nem okoztak vele, mivel az iskolákat országszerte bezárták és kijárási korlátozásokat rendeltek el, ahogyan a világon mindenhol. Egyetlen kormány se merte megkockáztatni, hogy bárkinek is baja essen a halálos nyugágyaktól, márpedig minden nap akadt egy-egy önjelölt messiás, aki ilyen vagy olyan trükkel megpróbálta elmozdítani a nyugágyat.

  Jürgen csak szülei jelenlétében használhatta az internetet és a mobiltelefont, azt is kizárólag távtanulás céljából, nehogy bárkivel megoszthassa tervét, ne adj' isten, önkéntes segítőre találjon. Ettől függetlenül megszállottan kereste módját, hogy kiszabadulhasson és megmentse a világot. Egy óvatlan pillanatban aztán, amikor apja a mobiltelefonján csüngve hazaért és elfelejtette bezárni a bejárati ajtót, sikerült kisurrannia és meg sem állt a lakásukhoz közel lévő Hauptbanhofig. A nyugágyakkal eltorlaszolt bejárati ajtók előtt acélkordon húzódott, a kapujánál marcona kinézetű rendőrök strázsáltak. Rövid sorban állók várakoztak arra, hogy a rendőrök egyenként átengedjék őket és a legszélső bejárat előtt álló nyugágy fölé emelt szűk acélszerkezetes átjárón átevickéljenek.

  Jürgen lelassította lépteit, és mintha csak turistaként nézelődne, úgy közeledett a rendőrök felé. Azokat éppen lefoglalta, hogy mindenkitől megkérdezzék, milyen halaszthatatlan dolga van a pályaudvaron, továbbá elmagyarázzák, hogyan tudnak biztonsággal átmászni a nyugágy fölött. A vonatok csak elvétve jártak néhány ideiglenes elterelő vágánynak köszönhetően, a többség inkább vásárolni szeretett volna, vagy a pályaudvar túloldalára akart eljutni. Jürgen hátranézett, a távolban meglátta feléje rohanó apját, ezért fogta magát és a sorban álló lábak mellett elosonva, a gyanútlan rendőrök között átbújva az egyik szabadon álló nyugágy felé vette az irányt.

- Megállj te kölyök! – kiáltott rá az egyik rendőr és kezével ösztönösen a pisztolyához kapott, majd azon nyomban józanságra intette magát és inkább újra rákiabált - Hozzá ne nyúlj!

- Jürgen! Ne csináld! Jürgen! – ordította apja a kordon túloldaláról lélekszakadva rohanva.

  Jürgen azonban nem törődött velük, amint odaért a nyugágyhoz, két mozdulattal egyszeriben összecsukta, majd fogta magát és ugrálni kezdett a földön heverő nyugágyon. Nem csapott bele villám, nem robbant fel és olyan eleven volt, mint a legkomiszabb gyerek.

- Ennyi az egész! – kiáltotta. – Nem kell elmozdítani, csak össze kell őket kell csukni!

  Néhány óra leforgása alatt az emberiség egy emberként hajtotta össze a nyugágyakat a világ minden táján, amelyeken innentől kezdve különösebb gond nélkül át is lehetett volna jutni. Ám miután az utolsó nyugágyat is összehajtották, a nyugágyak egyszeriben köddé váltak és a helyükön csak egy hologramos felirat lebegett Jevgenyij képével, amint egy nyugágyban ülve borozgat.

„Adj hálát Istennek a péntekért!” - hirdette a felirat az egyes országok hivatalos nyelvén.

  Ezzel azonban nem volt vége a csodáknak. A nyugágyak helyén egytől egyig feltámadtak azok, akik korábban sikertelenül próbálkoztak az ágyak elmozdításával, vagy bármi más okból halálukat lelték a nyugágyakban és a média hamarosan az ő beszámolóiktól lett hangos. Egytől egyig arról meséltek, hogy haláluk után egy zsúfolt menekülttáborban tértek magukhoz, majd egy végeláthatatlan kerítés előtt álltak sorba bebocsátásra várva. Mindenféle űrlapokat kellett kitölteniük, amelyben be kellett számolniuk földi jótetteikről és bűneikről, no meg arról, hisznek e a mindenhatóban és az ő országában. Sokan alig tudtak bármit is írni az űrlapra, sokan elszörnyülködtek azon, mennyi bűn terhelte lelkét, sokan pedig azon keseregtek, miért nem jártak mégis templomba és miért nem mondtak el minden nap egy miatyánkot. Amikor pedig rájöttek, hogy mindenféle mondva csinált indokkal igazi jótét lelkeket is visszatoloncolnak, mindegyikük rádöbbent, hogy soha, de soha nem fognak átjutni a határon, az örökkévalóságot pedig abban a menekülttáborban kell majd tölteniük, vagy átvágnak a sivatagon és megpróbálnak eljutni a pokol tornácáig, bár senkivel sem találkoztak, aki megerősíthette volna, hogy az egyáltalán létezik.

  Az élet néhány hét múltán visszatért a normál kerékvágásba, a hírek pedig egyre kevesebbet foglalkoztak a nyugágyakkal és a feltámadt halottakkal. Voltak persze, akik ünnepélyes fogadalmakat tettek és buzgón azon igyekeztek, hogy ha egyszer ők is a menyország kapujába jutnak, annyi szépet és jót írhassanak arra az űrlapra, hogy bebocsátást nyerjenek. Mások a régi mederben folytatták életüket és megpróbálták mihamarabb kitörölni emlékeikből azt a három hetet, amíg nyugágyak lehetetlenítették el a földi létet, a hologramokon pedig úgy gázoltak át, mintha ott se lennének.

Vanágh Domokos (dVn)

Ha tetszett, lájkold, oszd meg bátran, és maradj velünk a következő részre is!

Az előző részt itt olvashatod >>>