Hiába árasztják el vízzel a Kossuth téri mélygarázst. Hiába emelnek gátakat. A nyugat felől hömpölygő áradat megállíthatatlanul sodorhatja magával Parlamentünket. Vajon ki lesz a legény gáton, aki megakadályozza a katasztrófát, és megmenti Parlamentünket szeretve tisztelt vezetőinkkel együtt?

A szerkesztőségben tegnap késő délután a szokásos hétfői nihil uralkodott. A többség unottan böngészte a netet és próbált valami érdekesre bukkanni a Trafikmutyi Akták és a Zuckerberg Magyarországon végtelenített ciklusba futott szappanoperáján kívül. Mondanom se kell, nem sok sikerrel. Néhányan, akárcsak én, sudokut töltögettek, mások kártyáztak, vagy éppen sakkoztak, de mindannyian egyre sűrűbben pillantottunk az órára és számoltuk a munkaidő végéig hátralévő perceket, melyek úgy vánszorogtak, mint a hetes busz a délutáni dugóban.

Igaz, az Elvarázsolt Kastély szerkesztőségében nincsen blokkolóóra, a szerkesztőség tagjai saját kényük-kedve szerint járkálhatnak ki-be az irodába, miközben a kutya se kérdezi meg tőlük, merre jártak vagy miért csak most jöttek meg. Ám amióta Vajnágh Domokos, mindannyiunk kitalálója reggeltől estig a szerkesztőségben veri a klaviatúrát, mindenki igyekszik előbb érkezni és később távozni, mint a „főnök”. Azt ugyan senki sem tudja, mit ír ilyen lelkesen, mert utolsó cikke óta is eltelt már majd két hónap, és néhány szóváltáson túl nem igazán vesz tudomást a szerkesztőségi tagokról, de ugyan ki merné megkockáztatni, hogy tulajdon teremtője egyszerre csak úgy döntsön, hiányzás miatt egyszerűen kihúzza őt az élők sorából.

Közelgett a hat óra, már épp összecsomagoltam el nem fogyasztott uzsonnámat, és készültem elhagyni az irodát, amikor lobogó hajú nőalak robogott felém a folyosón. Csak amikor közelebb ért, akkor láttam meg félreismerhetetlen szőke hajfürtjeit, amint megcsillannak az ablakon beszűrődő fényben, és lehengerlő mosolyát, amelytől még a kivégzésre váró halálra ítélt is újult reménnyel telne el.

-    Gabriella drága! – kiáltottam el magam és intettem fotós kollégámnak, hogy gyorsan fotózza le trendi narancssárga gumicsizmáját, hátha sikerül összeraknunk egy újabb Súúúhanterzt. – Mi szél hozta erre, ahol még a madár se jár?

-    Nem szél, hanem az ár – mondta Selmeczi Gabriella, mindannyiunk imádott Senátor (sic!) asszonya, aki egyetlen megszólalásával hetekre el tudja látni a mémgyárakat munícióval és még az éppen kitörni készülő harmadik világháborúról is képes lenne elterelni a figyelmet.

-    Gázár? Villanyár? – kérdeztem. – Mégis lefújják a rezsicsökkentést a túlzott deficit eljárás elkerülése miatt?

-    Ugyan már! Én a dunai áradásról beszélek – mondta Selmeczi Gabriella, és lábával türelmetlenül dobogott hozzá.

-    Mi van vele? – kérdeztem csalódottan. Azt hittem valami jó kis sztorival érkezik Bajnairól, amint Mesterházy Attilával titokban libákat tömnek az alaptörvény huszonharmadik módosításának javaslatával. - Jön, tetőzik, elvonul. Néhány napig nem lehet majd használni a rakpartot, és nem lehet feljutni a Spoon, meg a Columbus hajóra. Ez azért nem a világvége!

-    Ne vicceljen már! – mondta Selmeczi Gabriella. – Maga nem olvas újságot? Az áradás könnyen magával sodorhatja a Parlamentet is.

-    Csak nem gondolja komolyan, amit egy ilyen jött-ment blogocska írogat. Még ha az ECHO tévés Szaniszló Ferenc mondaná, hogy az IMF és az EU  meteorológiai hadviselése zajlik éppen az Orbán kormány ellen, akkor megérteném az aggodalmát. Persze, ha történetesen el is sodorná az árvíz a Parlamentet, akkor se gondolnám, hogy bárki túl sok könnyet ejtene érte itt a négyszögletű kerek erdőben.

-    Miről beszél maga, Súúúhanter úr? – kérdezte Selmeczi Gabriella olyan értetlen ábrázattal, mintha csak a tavalyi magán-nyugdíjpénztári hozamokat mutatnám neki.

-    Most őszintén, van értelme ennek az egész operettnek, amit maguk Országgyűlésnek hívnak, azon kívül, hogy néhányan fedezni tudják lakhatási és utazási költségeiket, no meg kiosztanak pár milliót a haveroknak tanácsadói szerződések címén?

-    Látszik, hogy maga azt sem tudja, mi fán terem a demokrácia, különben nem mondana ilyeneket. Na persze, mit várjon az ember azoktól, akik még a Kádár rendszerben, a legkegyetlenebb kommunista diktatúrában nevelkedtek. De ne húzzuk az időt ilyen parttalan vitával. Kerítse nekem elő inkább Galván Lilit.

-    Az sajnos nem fog menni. Lili otthon van, mert a kislánya szamárköhögést kapott. A mobilja is ki van kapcsolva, még Kamondi Vilmos se tudja elérni napok óta.

-    Te jó ég! Akkor honnan fogjuk előkeríteni Pelikán elvtársat? – sikoltott fel Selmeczi Gabriella, mintha csak Lázár Jánost látta volna Szanyi Tiborral dohányozni a parlamenti folyosón.

-    Pelikán elvtársat? Csak nem megint koronatanúra van szükségük?

-    Dehogyis! Gátőrre. Miután Pintér Sándor olyan csúfosan leszerepelt a hóhelyzet idején, nagy vezérünk szerint ő az egyetlen ember, aki megvédheti a Parlamentet a közelgő katasztrófától.

-    Pelikán elvtárs nem vonult még nyugdíjba? – kérdeztem.

-    Dehogynem – mondta Selmeczi Gabriella. - Csakhogy a kommunista múltjára való tekintettel elvettük a nyugdíját, így most kénytelen ismét dolgozni. Az a baj viszont, hogy nem tudjuk az elérhetőségét. Bástya és Virág elvtársak sajnos már eltávoztak közülünk, így Galván Lili az egyetlen reményünk, aki annak a név szerint Galván Tivadarnak az unokája, aki bemutatta Pelikán elvtársnak Dániel Zoltánt, akiről akkor még nem tudta, hogy rendőrspicli, kém és hazaáruló. Segítsen nekünk, kérem, különben elvesztünk!

-    Ó, kedves Gabriella, nincs miért pánikolnia! Hiszen ez csak víz. Az sosem tudná elmosni magukat. Majd ha a népek tengerét látja fodrozódni a láthatáron, na, akkor kezdjen el aggódni!

FgP