Mindenki retteg tőle. Mindenki próbálja elkerülni. Akire rányomják, annak végképp befellegzett. Ha Te, állampolgár mégis kacérkodnál a gondolattal, vajon milyen lehet, intő példaként szolgáljon Neked az alábbi történet.

Zommer János billogot kapott. Letaglózva, megsemmisülve, fejét szégyenteljesen lehajtva lépett ki a kerületi rendőrkapitányság épületéből. Tanácstalanul álldogált rövid ideig, mint aki nem tudja, merre is induljon. Aztán meglátott egy fiatal párt, akik feléje igyekeztek az utcán, de mielőtt elébe értek volna, minden erejét összeszedve bevonszolta magát a mellékutcába a kapitányság mellett. Csak néhány utcasarkot kell megtennie hazáig, biztatta magát. Otthon, a zárt falak között lesz majd ideje megemésztenie a történteket és eltöprengeni a hogyantovábbon. A család szerencsére este ér haza, addigra majd csak kitalál valamit.

Pillanatnyi megingás volt, győzködte magát. Hiszen eddig soha, tényleg, de soha. Egész életében törvénytisztelő állampolgár volt. Bármekkora kísértés vette körül, ő mindig ellenállt. Ha kellett, elfordította fejét. Ha kellett, befogta fülét. Akkor sem szólt, amikor kellett. Egyetlen apró botlás mégis elegendő volt hozzá, hogy a hatalom éber őrei, még inkább annak mindenütt jelenlévő besúgói rajtakapják.

Súlyos árat fizetett érte. Mostantól kötelezően viselnie kell a tetovált kék pecsétet homlokán, mellyel figyelmezteti embertársait a rájuk leselkedő veszélyre. Amennyiben hajviselete, vagy fejfedője eltakarná, úgy ruházatán jól látható helyre ki kell tűznie a villogó mobil billogot, ellenkező esetben pénzbírsággal, elzárással, többszörös visszaesés esetén pedig akár halálbüntetéssel is sújtható. Biztos, ami biztos, határozta el, ő kitűzi azt is, minek tetézze a bajt. Csak elemet kell vennie bele, mert azt nem adtak hozzá.

Ahogy a következő útkereszteződéshez ért, meglátta a sarki kisboltot. Eszébe jutott, hogy még nem reggelizett, ezért ösztönösen indult a bejárata felé. Amikor azonban a kilincset lenyomta volna, hirtelen megtorpant és visszahőkölt. Nem lehet! Erre még nincs felkészülve. Képtelen lenne elviselni a megvető tekinteteket, az előle, akár a leprástól a raktárba menekülő eladók és pénztárosok látványát. Hiszen ugyanitt, a saját fülével hallotta tegnap, milyen aljasságokra képesek a billogosok. Még egy nyomorult kiflivásárlás kapcsán is faggatni kezdik az eladókat a felhasznált összetevőkről, hol, milyen módon készítették, hogyan és meddig tárolták. Kibírja hazáig, ki kell bírnia hazáig, győzködte magát, azzal továbbindult a sápadt toronyházak dzsungelében.

Menet közben felrémlett előtte eljövendő élete megannyi megpróbáltatása, amit a billognak köszönhet. A hivatalokban egyszerű lakcím bejelentő lapot se adnak majd neki, mert attól tartanak, meg akarja tudni, ki az adatkezelő, mihez kezdenek a személyes adataival, továbbítják-e illetéktelen harmadik fél részére, hol és meddig őrzik azokat. Inkább azt mondják: elfogyott, jöjjön be másnap. De nem akar majd vele szóba állni egyetlen kollégája sem, nem hívják többé sörözni a haverjai és ha véletlenül eltévedne, mert tönkrement a GPS-e, még útba se igazítja senki. Ugyan ki akarná magát kitenni annak, hogy meggondolatlan kérdésekkel, vagy megoldásra váró problémával izgassa fel.

A telefonját és az internetet kikapcsolják, mint az összes társadalomra különös veszélyt jelentő billogos esetében. Soha többé nem oszthatja meg másokkal reggelijét, ebédjét, vacsoráját. Nem posztolhatja ki, miként heveredik végig macskája a frissen vásárolt bőrkanapén, merre járt a hétvégén és melyik egzotikus szigeten süttették a hasukat családostól télvíz idején. Szórakozás gyanánt mostantól kizárólag a kettős védelmi funkcióval ellátott közszolgálati tévé és rádió műsorait élvezheti.

Az igazán embert próbáló feladat azonban a család lesz. Igaz, a felesége miatt nem kell különösebben aggódnia. A Zommer házaspár aktív szókincse, mint a legtöbb törvénytisztelő házaspáré, eddig is cirka néhány tucat szóra redukálódott, így a „mi legyen holnap az ebéd - mindegy”, vagy a „de jól nézel ki, drágám - köszönöm” bonyolultságú párbeszédeknél összetettebbek ezután se hangoznak el kettejük között. Annál inkább veszélyben érezte a gyerekeit, akik miatt már eddig is komoly önmegtartóztatást kellett tanúsítani, és bizony nem egyszer járt már határán a nyílt törvényszegésnek. Dacára a szigorú nevelésnek és az iskola minden igyekezetének, a gyerekek újra meg újra váratlan kérdésekkel álltak elő. A biztonságos „csak” vagy „ne foglalkozz vele” mellett egyre gyakrabban kellett az „aki kíváncsi, hamar megöregszik” válasszal leszerelnie őket. Mi van azonban, ha mostantól vérszemet kapnak apjuk billogja láttán, netán menőnek találják és szánt szándékkal kiprovokálják belőle, hogy elmondja, hogy elmondja az, az ... Nem merte tovább gondolni. Nem, azt nem mondhatja el.

Ezalatt befordult az utcájukba, a műfákkal és műbokrokkal tarkított kertvárosi részbe, hová életre szóló, kedvezményes kamatozású, államilag támogatott lakáshitellel sikerült bevásárolniuk magukat. Eddig sikerült megúsznia, hogy bárki ismerőssel szembetalálkozzon. A kutyasétáltatók ügyet se vetettek rá, a kocogók pedig tévét néztek a mobiljukon, ahogyan mindig is. Már csak a kapualjat kell átvészelni, a lépcsőházban felosonni gyerekjáték. Eszébe jutott, milyen érzés fogta el, amikor nemrég munkába menet a kapun kilépve a szomszédja állt vele szemben, billoggal a homlokán. Azelőtt sosem látott élőben billogot, csak a tévében látta, meg az óriás plakátokon. „Kerüld a billogost!”, „A billogos veszélyes”, vagy a legfélelmetesebb mind közül: „A billogos tönkreteszi az életed”, visszhangoztak fejében az agyába égetett mondatok.

Nem csoda, ha olyannyira megrettent tőle, hogy inkább visszamenekült a lakásába, mint aki szörnyet látott és azonnal beteget jelentett. Most azonban gond nélkül bejutott, nem hozta rá senkire sem a frászt, felszaladt a lépcsőn a másodikra, majd miután bezárta maga mögött az ajtót, megkönnyebbülten fellélegzett és nekitámaszkodott.

- Te vagy az, Apa? – szólt egy csilingelő hang a konyha felől.

Zommer János kővé dermedt, tagjai megbénultak.

- Igen – mondta kétségbeesve, megelőzendő, hogy lánya kirontson megnézni, ki lehet az. Szívesen megkérdezte volna, mi az ördögöt keres itthon, amikor anyjával és öccsével egész napos délibáb kergetésen kellene lenniük, meg azt is, vajon hol maradtak a többiek, de fontosabb problémát jelentett a pillanatnyi menekülő útvonal megtalálása.

A szobája az emeleten volt, és ehhez át kellett volna vágnia a nappalin, ami közvetlenül a konyhára nyílt, ahonnan a lánya azonnal meglátná, hacsak nem sikerül végig elfordított fejjel átsasszéznia. A vécé az előszobából nyílt, néhány karnyújtásnyira tőle, ott azonban Enci öt percenként meg fogja kérdezni tőle, hogy „apa, jól vagy?”. Kockáztasson, vagy érje be 5 perc gondtalan magánnyal, töprengett. Egészen belefájdult a feje. Sosem érzett ilyet. És ez csak rosszabb lesz, idézte fel magában a billogosokkal készült interjúkat, akik egytől egyig folyamatos és szűnni nem akaró fejfájásra panaszkodtak, amit a legerősebb fájdalomcsillapító sem tud enyhíteni.

Ekkor lépteket hallott a konyhából feléje közeledni, és az előszoba padlóján megjelent lánya kirajzolódó árnyéka, a nappaliból beszűrődő napfénynek köszönhetően. Már csak annyi ideje maradt, hogy ugorjon egy hatalmasat és feltépje a vécéajtót.

A vécélehúzás félreismerhetetlen hangja földrengés robajaként dübörgött végig a lakáson. Ott látta maga előtt feleségét, amint a vécékagylóról felemelkedve épp a bugyiját húzza és a szoknyáját igazítja. Az asszony zavartan ránézett, majd elkerekedett szemmel bámult Zommer János homlokára. Arca falfehérről lángoló vörösbe váltott, majd felsikoltott és kézmosás nélkül, félrelökve őt, őrjöngve viharzott ki a vécéből.

- Enci! Enci! Meneküljünk! Öcsi! Öcsi! Gyere gyorsan!

- Mi van, anya?– kérdezte Enci.

- Az apád, az apád! – üvöltötte a felesége a riasztó fülsiketítő hangján. – Apád billogot kapott!

- Micsoda?

- Az nem lehet, apa nem kaphat billogot! – hallotta meg ekkor kisfia visító hangját, aki a lakás másik végéről - rohant, zokogásban kitörve.

Léptei sebesen közeledtek a vécé felé, de a bejárati ajtóhoz érve megszűnt a lábdobogás. A kiabáláson kívül annyit lehetett hallani, amint kapálózó lába felváltva rugdalja a bejárati ajtót és az előszobában álló komódot.

- Engedj, látni akarom! Apa, apa! Mondd, hogy nem igaz! Ugye nem igaz? Mutasd meg, hogy nem igaz!

- Gyerünk, igyekezzünk, nincs sok időnk! – mondta felesége ellentmondást nem tűrőn.  – Minden pillanatban magyarázkodni kezdhet.

A szűnni nem akaró jajveszékelés közepette kinyílt a bejárati ajtó, majd röviddel utána be is vágódott. A néma csönd úgy telepedett a lakásra, mint szemfedő a koporsóra.

Zommer János, aki mindeddig szoborrá váltan állt a vécéajtóban, most lassan, bátortalanul a mosdóhoz lépett. Nagy levegőt vett, felemelte fejét és belenézett a tükörbe, hogy végre szemügyre vegye a rettegett jelet, mellyel világgá kergette családját és amellyel élete végéig megpecsételődött sorsa.

Homo Sapiens, virított a halálfej koponyájának közepén. Zommer János elmosolyodott, majd a fejét csóválta. Tegnap estig, mint mindenki más, ő is riadtan hőkölt volna vissza ennek a szónak a puszta hallatán is, nemhogy a saját homlokán látva. Nem létezett ennél durvább szitokszó. Csak a legádázabb ellenségek illették egymást vele, azok is a legelvadultabb küzdelem hevében. De tegnap, amikor felesége hónapok óta tartó unszolását követően végre nekilátott rendet tenni a raktárban, az egyik polc mögé csúszva rátalált egy történelemkönyvre. A szülei házából elhozott kacatok közül eshetett ki, így maradt ki gondatlanságból, előre meg nem fontolt szándékkal a Nagy Nemzeti Könyvmegsemmisítésből. Megmagyarázhatatlan kíváncsiságból, amelyre egyébként máskor sosem vetemedett volna, belelapozott és az ember kialakulása résznél rábukkant a Homo Sapiens szó jelentésére, amit mára mindenki elfelejtett, vagy ha nem is felejtett el, saját, jól felfogott érdekében nem akarta tudni.

Olyan röhejesnek találta, hogy ez a rettegett kifejezés nem jelent mást, mint gondolkodó embert, muszáj volt megosztania valakivel. A család szóba se jöhetett, megírta hát sms-ben a legjobb barátjának. Ki gondolta volna, hogy az a hülye nem röhögni fog rajta, hanem feljelenti!

De mi az ördögért maradt el pont ma az a rohadt délibáb kergetés? Ezt nem érhette fel ésszel.

Vajnágh Domokos

dVn