Megnyitó az Óperenciás tengeren innen és túl (7. rész)
Az előző részek tartalmából:
Vajnágh Domokos az Elvarázsolt Kastély riportere elindult, hogy tudósítást készítsen az Elvarázsolt Kastély hivatalos megnyitójáról. A megnyitó, melyen egy kopasz férfi ripacskodott meg bűvészkedett a színpadon, tömeghisztériába torkollott, minek következtében Vajnágh Domokost elsodorta a tömeg.
Piros Zsiguliban tért magához egy erdő közepén, de a Zsigulinak a történet következő epizódja szempontjából semmi jelentősége sem lesz, ezért nem is foglalkozunk vele. Ugyanígy nem foglalkozunk a varázsceruzával, Shrekkel, sőt Dale Cooperrel és Leonardo Di Caprioval sem, akik mind-mind megjelentek az erdőben. Charlie Sheen nem jelent meg, mert amikor Vajnágh Domokos eltűnt még nem volt ekkora hepaj körötte. Találkozott viszont a megnyitóról ismert kopasz férfival, aki után és csaholó, megvadult ebek elől rohanva egy tóhoz ért, ahol egy meztelen pár készült, egyelőre nem tudjuk, csak sejtjük mire, kivált, ha arra gondolunk, hogy mindez a hatodik epizódban történt.
A férfi megint magához húzta a nőt, valamit a fülébe suttogott, ám ezzel csak tovább hergelte, mert átkiáltott nekünk, noha eddig úgy tűnt, tudomást sem vesz rólunk.
- Elmentek ti a …-ba (mielőtt a blogot indokolatlan mennyiségű trágár kifejezések megjelenítése miatt 18-as karikával látnák el, vagy megbüntetne minket a hatóság, az itt elhangzó mondatot kipontozzuk abban a reményben, hogy olvasóink fantáziája elég gazdag ilyen téren és ki tudják pótolni a hiányzó részt – a szerk.)! Mind a ketten.
- Megkérhetném, hogy ne káromkodj úgy, mint egy útszéli ordas ribanc? – mondta a kopasz férfi. Olyan hangerővel, hogy szabályosan lesüvítette a hajamat.
- Hogyne! Csak magyarázzátok el nekem, legyetek olyan kedvesek, hogy mi a …-nak kell nekem belemásznom ebbe a … hideg vízbe, ahol úgyse láttok belőlem semmit?
Mivel megtámadtatva éreztem magam, úgy gondoltam tisztázom a helyzetet és átkiáltottam:
- Hölgyem, higgye el, nekem semmi közöm az egészhez. Sőt, én kifejezetten örülnék, ha a csónakon csinálnák, bármi legyen is az.
A kopasz férfi rám nézett, majd legyintett.
- Feleslegesen strapálja magát – mondta.
- Hogy érti ezt? – kérdezte.
- Mert magát úgysem hallja.
Gyorsan felemelkedtem hát és megpróbáltam integetve tudtára adni a túloldalon csípőre tett kézzel álló pucér nőnek, hogy nekem semmi közöm az egészhez, rám ne legyen mérges.
- És nem is látja – mondta a kopasz férfi.
Fáziskéséssel ugyan, de abbahagytam a karlengetést. Belenéztem a távcsőbe és rá kellett jönnöm, hogy a nő tényleg nem rám néz. Nem kiáltott nekem és nem is integetett vissza. No, nem mintha meg lettem volna lepődve ezen, tulajdonképpen már az lett volna a szokatlan, ha valami nem szokatlan. Egyre erősödött bennem a meggyőződés, hogy ez csak egy tébolyult álom, amelyben egymást váltják a hülyébbnél hülyébb történések, amelyek így vagy úgy előbukkannak agyam rejtett zugaiból, mint hangyák eső előtt, keveregnek, kavarognak, és nem lehet megmondani mikor, melyik kerül a másik mellé, ahogyan azt sem, mikor rendezik végre soraikat, vagy bújnak vissza oda, ahonnan előbújtak. Ha pedig ez így van, nincs más dolgom, mint gyönyörködni az éppen kialakult formációkban, különösen akkor, ha az egy mezítelen nő. Azt azonban nem értettem, hogy miért nem lehetek aktív részese a saját fantáziám alkotta eseményeknek.
- Mégis, hogy van ez? – kérdeztem. – A kutyák üldözhettek, ez a szőke muff meg nem is lát engem?
- A kutyák se látták magát – mondta a kopasz férfi.
- Akkor miért üldöztek? – kérdeztem.
- Nem magát üldözték.
- Hanem?
- Engem.
Most már nem maradt más lehetőségem, rá kellett kérdeznem. Pedig egyáltalán nem volt kedvem ilyen hamar véget vetni a tudósításnak, ha már így belemelegedtem. Ahhoz még kevésbé, hogy manapság oly divatos módon itt is kiderüljön, hogy lám csak az egészet álmodtam, és nemsokára felébredek kispolgári panellakásom szürke falai között, mellettem az i-Phone-om berreg egy régi orosz vekkeróra fülsiketítő hangján, én csipás szemeim elé emelem, szemüvegem híján elolvasni ugyan nem tudom a kijelzőt, de kitalálom, hogy a két fehér folt közül az alsó lesz a szundi, rányomok, még tíz perc félálom, majd újabb csörgés, én valahogy kikecmergek az ágyból, elvonszolom magam pisilni és a többi, és a többi. Jobb esetben. Rosszabb esetben ugyebár valamelyik pszichiátrián ébredek és kiderül, hogy sorozatgyilkos vagyok. Nem volt más választásom, akárcsak Jack Bauernek a 24-ben, rákérdeztem.
- Miféle álom ez?
A kopasz férfi rám nézett. Megint elővette szokásos megvető pillantását, amelybe most már a lemondás tekintete vegyült. Minden igyekezetem ellenére azt éreztem, minden egyes kérdésemmel távolabb kerülök tőle és lassan teljesen idiótának néz, mintha csak én lennék Tóta W. Árpád.
- Ez nem álom – mondta.
Majdnem visszakérdeztem, hogy „tessék?”, „akkor mégis mi a … ez?”, vagy „elárulná végre, mi folyik itt?”, de kivételesen inkább gondolkodtam mielőtt megszólaltam volna. Az már egyértelmű volt számomra, hogy a kopasz férfitól nem fogok választ kapni kérdéseimre, mert vagy kitér előlük, vagy tőmondatokban válaszol, amelyekből bizony semmilyen magyarázat nem hámozható ki. Itt a toronyban visszaolvasva az eddigieket, így utólag is azt kell, hogy mondjam, ez egy remek meglátás volt.
Ahogyan az is remek meglátás volt, legalábbis logikai szempontból, hogy rádöbbentem, micsoda ostoba barom vagyok én! Ha ez egy álom, az álomképem nyilván nem tudja, hogy ő egy álom, hiszen én álmodom, de ha valamilyen véletlen folytán mégis tudja, egy ilyen fura álomban könnyedén megeshetne, a minimális szakmai tisztesség is megkívánná tőle, hogy ne fedje fel számomra álomkép mivoltát. Meglehet, hogy ezt ott és akkor nem ilyen szépen gondoltam, de valami hasonló volt a lényege.
- Akkor miért vagyok láthatatlan és hallhatatlan (két ellel, nem eggyel – ez nem szerkesztői megjegyzés – a szerk.)? – szegeztem neki a megsemmisítő kérdést.
- Mert én ilyennek képzelem magát – mondta ő.
Nyugalom! Nyugalom, mondogattam magamnak. Csak ne essünk pánikba! Bármit is mond, nem kell vele foglalkozni. Ő az én álmom, azt mond, amit akar. Én tudom, hogy vagyok, elvégre velem történnek az események és le is tudom írni, és a magam nevében írom, márpedig ha én csak a képzelet szülötte lennék, utólag nem írhatnék magamról a magam nevében, sőt nem lehetne saját Facebook és Twitter oldalam sem. Hacsak nem a kopasz férfi képzeli azt is, hogy én a toronyból magamról írok. Ám ha a toronyból írok, nyilván azt is el kell képzelnie, hogyan jutok el oda. (ennél pontnál éreztük végérvényesen, hogy fel kéne függeszteni ezeket a tudósításokat, előkeríteni Vajnághot valamelyik kocsma mélyéről, vagy le kéne hozni a szerről, bármelyik is váltotta ki nála mindezt – a szerk.)
- Nem kell – mondta ő.
- Mit nem kell? – kérdeztem.
- Nem kell elképzelnem, hogyan jut el a toronyba.
- Milyen toronyba?
- Az Elvarázsolt Kastély tornyába, ahol kereken 777 esztendeig fog raboskodni.
