– És ez mi? – kérdezte a földönkívüli a hipermarket pénztára előtt állva, miközben csápszerű ujjai közé fogott egy vékony, hosszúkás, téglatest formájú kis rózsaszín csomagot. Magához emelte és óriásira nőtt, kiguvadt lila szemeivel méregette.

– Rágógumi – felelte K. Tihamér elgyötört hangon, akár egy szülő, aki belefáradt gyermeke folyamatos kérdezősködésébe.

 

Amúgy sem indult jól a napja, erre itt volt még ez a földönkívüli is. Azzal kezdődött, hogy csőtörés miatt elzárták a vizet az egész házban, így sem a vécét nem tudta lehúzni, se megfürdeni nem tudott. A felesége az orra alá dörgölte, hogy ez is miatta van, mert harmincegynehány éves létükre még mindig abban a nyomorult másfél szobás panellakásban laknak, kiszolgáltatva az éppen csak össze nem dőlő panelháznak azon a szánalmas lakótelepen, pedig ha felvették volna azt a lakáshitelt a negyven év futamidővel, és K. Tihamérnak lett volna bátorsága magasabb fizetést kiharcolni, most már saját kertes házban lakhatnának, ahol bizonyára nem lenne ilyen problémájuk.

 

A folytatás sem volt különb. Kiderült, hogy elfogyott a tej, ezért a reggeli kávéját kénytelen volt e nélkül elkölteni, pedig kevés dolgot utált jobban, mint a kávét tej nélkül. Lehangoltságát csak fokozta, hogy így felesége szokásos reggeli fitnesz müzlijéhez sem jutott a tejből, amiért újabb korholást zsebelhetett be, mivel előző este neki kellett volna tejet vennie, de szokásához híven, ahogyan azt a felesége szokta mondani, elfelejtette. Az ajtóból is kétszer kellett visszafordulnia. Egyszer a bérletéért, amit a tegnapi zakójában hagyott. Egyszer pedig a mobiltelefonjáért, ami az éjjeli szekrényen maradt, vissza kellett hát osonnia érte a hálószobába. Arra számított, hogy felesége még a konyhában van, ahol hagyta, így cipőben merészkedett vissza. Amint azonban a hálószobába lépett, ott látta feleségét meztelenül, éppen bugyit keresett magának a szekrényben. K. Tihamér néhány pillanatig úgy bámulta nejét, mint egy kamasz, aki rányitotta nővérére a fürdőajtót. Bár a mellei kissé megereszkedtek, és a feneke sem volt már olyan feszes, mint mikor először bújtak ágyba, mégis rég nem tapasztalt vágy gerjedt benne, hogy valami kedveset mondjon és megpróbálja élénkítő reggeli hancúrozásra csábítani, feledendő, milyen szarul is indult ez a reggel. De mire ez a vágy végigfutott volna ingerületein, és K. Tihamér megtehette volna az első lépést, tajtékzott feléje a szidalmazás, amiért cipőben merészelt végigtrappolni a frissen takarított szőnyegen.

 

Harmadszorra lépett hát ki az ajtón, már-már megkönnyebbülten, amikor megjelent előtte ez a földönkívüli, és arra kérte, vigye el egy Tescoba körülnézni, mert az még hiányzik a jelentéséből. K. Tihamért nem érdekelte különösebben, mi hiányzik a földönkívüli jelentéséből, de még a földönkívüli sem tett rá komolyabb benyomást annál, mintha Icukát látta volna a lépcsőházat takarítani piros susogó macijában. A maga részéről tovább is állott volna, s közölte, neki erre most nincs ideje, talán majd máskor, vagy kérje meg inkább a feleségét, az bizonyára boldogan elkíséri, kivált, ha a földönkívüli állja a cechet. Ám a földönkívüli nem hagyta magát ilyen egyszerűen lerázni és ragaszkodott K. Tihamérhoz:

 

-        Nekem az az utasításom, hogy magával kell a Tescoba mennem. Kérem, ne hátráltasson kötelességem teljesítésében, mert különben kénytelen leszek panaszt tenni Ön ellen!

 

K. Tihamér a tej nélküli kávénál talán csak a panasztételeket utálta jobban, különösen azokat, amelyekben ő szerepelt. Bár fogalma sem volt róla, hogy a földönkívüli kinél emelhetne panaszt ellene, illetve annak milyen következményei lehetnek, egy ilyen reggel után túl sok jóval nem kecsegtetett. Ezért úgy döntött, enged a felkérésnek, feltéve, ha a földönkívüli igazolja munkaadója előtt, hogy vele töltötte a kieső időt, amibe a földönkívüli szó nélkül beleegyezett.

 

Miután órákon át ténferegtek a közeli Tesco hórihorgas polcai között a nála vagy két fejjel magasabb zöld teremtménnyel, persze már megkérdőjeleződött benne döntésének helyessége, mi több, néha már egyenesen ott tartott, hogy inkább emelt volna panaszt ellene, bármi legyen is a következménye, mintsem még egy polcsort végig kelljen járnia vele. Annál is inkább, mert a földönkívüli, akárcsak a felesége, mindent, de mindent megnézett, amit pedig megnézett, az többnyire a bevásárló kocsiban kötött ki. Ez annak ellenére frusztrálta K. Tihamért, hogy a földönkívüli már az elején megígérte, neki ez egy fillérjébe sem kerül. Ám a földönkívüli nemcsak pakolta az áruféleségeket a bevásárlókocsiba, hanem kérdezgetett is. Ez mi? Az meg micsoda? És az mire jó?

 

– Az meg micsoda? – kérdezte a földönkívüli a pénztár előtt.

K. Tihamér sóhajtott egyet, azzal nyugtatva magát, hogy a pénztárnál vannak, és nem tarthat már soká tortúrája. Közben megfogadta, ha ennek a kalandnak vége lesz, több sci-fit biztosan nem néz.

 

– Olyan, mint a cukorka, – mondta. – Csak nem szopogatni kell, hanem rágni.

 

– És az mire jó? – kérdezte a földönkívüli.

 

– Állítólag étkezés után csökkenti a szájban a PH értéket – vágta rá büszkén K. Tihamér.

 

Azon maga is meglepődött, milyen tájékozott a különböző termékek összetevőit és hatásmechanizmusát illetően, a hiperintelligens mosópor molekuláktól kezdve a bélflórákat cirógató biffidus bactiregularison át az örök fiatalság elixírét is megszégyenítő ráncfelvarró krémig. A földönkívüli sétájuk során elárulta, első útja a proszektúrára vezetett, ahol gyorstalpaló anatómia tanfolyamot vett egy kórboncnoktól, így K. Tihamérnak nem kellett külön elmagyaráznia, miért is szükséges csökkenteni a PH értéket. Ami nem akadályozta meg a földönkívülit abban, hogy újabb kérdésekkel ne borzolja idegeit.

 

– Miért nem mossák meg inkább a fogukat az emberek? – kérdezte a földönkívüli.

 

– Fogmosásra nincs mindig lehetőség – mondta K. Tihamér. Majd miután látta, hogy a földönkívüli összeráncolja homlokát, ami azt jelentette, nem elégíti ki a válasz, hozzátette:

 

– És a rágógumizás kellemesebb is.

 

– Hm, akkor kipróbálom – mondta és már hajította is be a rágógumit a bevásárlókocsiba.

 

K. Tihamér nem is gondolta, hogy ez a mozdulat tovább nyújtja majd a földönkívülivel töltendő időt. A földönkívüli ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy fizetés után együtt költsék el a rágógumit, no meg a többi ehető árut, ezzel hálálva meg a reá szánt értékes időt. K. Tihamér próbált ugyan ellenállni, hogy nem tartozik hálával, neki most már sietni kéne, és inkább azt az igazolást, ha lehetne, de mire kimondta volna, már egy szökőkút előtt üldögéltek a padon. A parkban, amelynek a közepén üldögéltek, gyerekek sikongattak a közeli játszótéren. A verőfényes napsütésben harsányan zöldellő fű, az újonnan magukra öltött vad sötétzöld ruhájukban feszengő bokrok, s a fejük felett virágjait bontogató gesztenyefa láttán, melyet méhek dongtak körül, K. Tihamér egyszeriben rádöbbent, hogy tavasz van, melynek érkeztéről eddig tudomást sem vett, most azonban túláradó melegséggel töltötte el. Behunyta szemét, hátrahajtotta fejét és önfeledten sütkérezett. A földönkívüli eközben nem zavartatva magát a méhek zümmögésétől, és nem törődve a tavasz megannyi rezdülésével sem, szép sorjában végigkóstolt mindent, a pékáruktól a felvágottakig, a tejtermékektől az édességekig, a zöldség-gyümölcsön keresztül a különféle alkoholmentes és alkoholos italokig, melyeket a pad mellett leparkolt bevásárlókocsiból szedegetett elő sorjában. Nem volt mohó. Mindenbe épp, hogy csak belekóstolt, amit pedig meghagyott, azt felajánlotta K. Tihamérnak, aki azonban nem akarta abbahagyni az önfeledt sütkérezést, ezért egy darabig ügyet sem vetett a mellette tornyosuló kupacra. Amikor persze megcsapta orrát a finomságok illat, elnyomva a park üdítő zöldillatát, hozzálátott a falatozáshoz.

 

A földönkívüli a legvégére hagyta a rágógumit. Vélhetően azért, hogy ha már fogat mosni nem tud, neki is csökkenjen szájában a PH érték. Feltépte a záró csíkot, és kivett egy szálat. Gondosan kihajtogatta az alufóliát, alaposan szemrevételezte a halvány rózsaszín rágógumi lapot, majd megszaglászta. Felhúzta szemöldökét és megnyalogatta.

 

– Mhm – mondta elismerően és arcára elégedett vigyor terpeszkedett.

 

Szájába hajtogatta a rágógumit és rágni kezdte. Az élvezettől csillogó gülü szemeivel nyújtotta K. Tihamér felé a csomagot, hogy ő se maradjon ki a gyönyörből. K. Tihamér nem kedvelte különösebben a rágógumit, de mivel olyan lelkesen kínálgatta vele a földönkívüli, udvariasan elfogadta. Gyors mozdulatokkal meghámozta, bekapta és rágni kezdte. A földönkívülivel ellentétben nem ízlelgette, hanem igyekezett mihamarabb kiszívni belőle a természetazonos eperaromát, hogy aztán mielőbb kiköphesse. Bár az utóbbi percekben egyre kevésbé gondolt munkahelyére és kezdett kedvére lenni a földönkívülivel töltött idő, az aggodalom attól, mi várhatja majd a munkahelyén, türelmetlenül lopódzkodott a bokrok között.

 

A földönkívüli eközben csillogó szemekkel kérődzött saját rágógumiján. Ez volt az első dolog, aminél nem elégedett meg a kóstolással, sőt, úgy tűnt, ezt most nem is akarja abbahagyni.

 

A velük szemközti padon fiatal párocska ült, egymás karjába omolva, lábaik keresztbevetve a másik combjain. A lány hosszú szőke haját a nekünk háttal ülő fiú vállára fújta a langy tavaszi szellő. Behunyt szemmel tapadt a fiú ajkára.

 

– Azok meg mit csinálnak? – kérdezte a földönkívüli, akit elsőre a nyolckarú és felettébb kellemetlen Octoponidákra emlékeztette a furcsa képződmény, de aztán rájött, hogy ez csupán két ember egymásba gabalyodva.

 

– Csókolóznak – mondta K. Tihamér. Amint kimondta, meg is hűlt ereiben a vér. Mi lesz, ha földönkívüli ki akarja próbálni vele? Nem mintha meg tudta volna állapítani a nemét, vagy ne adj isten fajgyűlölő lett volna, de lett légyen akár bolygója legszebb női egyede, nem volt gusztusa csókolózni vele.

 

– Az meg mire jó? – kérdezte a földönkívüli.

 

– Szerelmesek szokták – mondta K. Tihamér. Ahogy kimondta, ábrándos nosztalgiával gondolt arra az időre, amikor ő és leendő felesége hasonló hévtől átitatatva csókolóztak a Margitszigeten, meg ahol még tudtak.

 

– Szerelmesek – ismételte a földönkívüli. – Az valami külön faj?

 

– Nem. Olyanok, akik egymásba szerettek.

 

A földönkívüli újra összeráncolta a homlokát és fanyar képpel meredt K. Tihamérra, aki először azt hitte, megint bővebb magyarázatra vágyik, amitől egyenesen a hideg futkosott a hátán, mert ugyan hogy magyarázza majd el a földönkívülinek, mi is az a szerelem, de kivételesen nem a magyarázat miatt volt elégedetlen.

 

– Ennek elment az íze! – mondta.

 

– A rágóguminál ez már csak így szokott lenni – mondta K. Tihamér és magában fellélegzett, mert úgy tűnt, megússza a szerelem téma további boncolgatását.

 

– Miért nem mondta előre? – berzenkedett tovább a földönkívüli.

 

– Mert akkor már az elején elrontottam volna az élvezetet.

 

A földönkívüli a tenyerébe köpte a rágógumit és a pad melletti szemeteshez lépett. Kinyitotta tenyerét, arra számítva, hogy egyszeriben a szemetesbe hullajthatja tartalmát, a rágógumi azonban odaragadt az ujjai és tenyere közé és csak nyúlott, nyúlott lapátszerű zöld tenyerében. A földönkívüli elfintorodott. Megpróbálta másik kezével lefejteni tenyeréről a rágógumit. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy a rágógumi a másik kezére is ráragadt. Egyre kétségbeesettebben küzdött, de minél erőszakosabban próbálta levakarni tenyeréről a nyúlós, gusztustalan ragacsot, az annál makacsabbul tapadt hozzá, mígnem gyakorlatilag az egész tenyere tiszta rágógumi lett.

 

K. Tihamér egy ideig jót mulatott a földönkívülin, bénázása gyerekkora kedvenc kis vakond epizódjára emlékeztette, de a végén megsajnálta. A földönkívüli ott toporzékolt a szemetes mellett, kezei között húzgálva, nyújtogatva a rágógumit.

 

K. Tihamér felállt a padról és odasétált a földönkívülihez:

 

- Nyalja fel az utolsó falatig, majd rágja egybe, utána pedig a szemetes fölé hajolva bő nyállal köpje bele – mondta, majd ez utóbbi műveletet illusztrálandó, saját rágógumiját a szemetesbe köpte.

 

– Valahogy így – mondta.

 

Miután a földönkívüli megszabadult rágógumijától, és visszafelé sétált padhoz, hogy K. Tihamérral közösen eltüntessék az otthagyott szemetet, megszólalt.

 

– A szerelemnél hagytuk abba – mondta. – Még nem mondta el, hogy az meg micsoda?

 

K. Tihamér, aki az előbb még annyira kerülte volna a témát, és tartott tőle, hogy nem tudja megfelelően elmagyarázni, most megkönnyebbülten és magabiztosan válaszolt.

 

– Olyan, mint a rágógumi – mondta.

 

– Ez is csökkenti a PH értéket? – kérdezte a földönkívüli, hangjából kiérződő lelkesedéssel, mert ez megmagyarázta volna, miért tapad még mindig az a fiatal pár egymás ajkára.

 

– Egy frászt – mondta K. Tihamér. – Csak az elején az is olyan jó és kívánatos, hogy az ember azt gondolja, sosem tud vele betelni, de aztán egyszer csak elillan az íze, utána meg levakarhatatlanul tapad rá és bárhogy szeretné, nem tud tőle megszabadulni.

 

A földönkívüli összeráncolta homlokát, mert nem tudta követni K. Tihamér gondolatait. Vissza is kérdezett volna, ám a fülére csatolt parányi szerkezet csipogni kezdett.

- Sajnos lejárt az időm – mondta szomorúan. Majd kezet fogott K. Tihamérral és eltűnt.

 

K. Tihamér még utána szólt volna, hogy az igazolást elfelejtette, de a következő pillanatban ott találta magát bejárati ajtójuk előtt. Izgatottan ránézett az órájára és megkönnyebbülten állapította meg, hogy egy percet sem veszített. Sóhajtott egy nagyot, majd elindult a lift felé, amikor kinyílt mögötte az ajtó.

 

A felesége állt előtte lazán megkötött hálóköntösben.

 

- Siess haza – mondta olyan hanglejtéssel, melyet utoljára akkor hallott, amikor összeköltöztek. Fejét kacéran kissé oldalra döntötte és vágyakozón hunyorított egyet.

 

Olyan bájos volt és csábító, hogy K. Tihamér azon töprengett, talán vissza kellene fordulnia, és kivételesen beteget jelenteni. Aztán beszippantotta a jól ismert szúrós linóleum szagot, meghallotta az érkező lift kattogását, és csak ennyit mondott:

 

- Sietek.

 

Majd, mint akit pórázon húznak, minden akarata ellenére elindult a lift felé.

 

dVn (Vajnágh Domokos)