Megnyitó az Óperenciás tengeren innen és túl (9. rész)
Vajnágh Domokos, egykori szerkesztőtársunk alig több, mint 100 nappal ezelőtt elindult, hogy tudósítást készítsen az Elvarázsolt Kastély hivatalos megnyitójáról, ám a megnyitóból kalandok sorozatába keveredett, amelyekről bővebben a Megnyitó rovat alatt olvashatnak azon látogatóink, akik először keverednek ide, vagy nem követik rendszeresen tudósításait, vagy nincs jobb dolgok ennél.
Felütésként legyen elég annyi, hogy az előző rész végén Vajnágh Domokos megpróbált kiutat keresni Elvarázsolt Kastély tornyából, ahol az előrejelzések szerint 777 évig fog raboskodni, majd mikor nem talált, unaloműzőnek elképzelt magának egy hosszú combú szőke nőt. Már majdnem össze is jött a lehet, hogy sose tudjuk meg, mi, amikor újra megjelent előtte a rejtélyes kopasz férfi.
- Nos, hogy tetszik? – kérdezte a kopasz férfi magabiztosan, mintha csak a Ritz királyi lakosztályát mutogatná nekem. (tehát nem a szőke nőre, hanem a toronyszobára kérdezett - a szerk.)
-
Körbenéztem a szobán és próbáltam volna belekötni már csak azért is, hogy ne legyen akkora az egója, de az ágy méretein kívül nem igazán találtam kritizálni valót benne.
- Tulajdonképpen rendben van – mondtam. - Lényegesen nagyobb, mint a saját lakásom, a kilátás is jó, de az a 777 év egy kicsit soknak tűnik.
- A miatt nem kell aggódnia - mondta a kopasz férfi elmosolyodva.
- Mégsem 777 év? – kérdeztem, újult reményekkel telve.
- De, csak éppen mesebeli.
- Mesebeli?
- Tudja, a mesékben három nap egy esztendő.
- Óh, így már mindjárt jobban érzem magamat! – mondtam. - Csak 2331 napot, azaz alig több, mint hat és fél évet kell kibírnom itt (összehasonlításként, Zuschlag János másodfokon hat évet kapott, igaz, azt börtönben, nem az Elvarázsolt Kastélyban – a szerk.).
- Ahogy mondja.
Közben záporoztak bennem a kérdések, melyeket jó lett volna feltenni, mielőtt még a kopasz férfi újból eltűnik, mert ugyebár mindig eltűnik, és ki tudja mikor tér vissza, ha visszatér egyáltalán. Igyekeztem prioritási rangsort felállítani, nehogy a legfontosabb kérdés maradjon el, ám a kopasz férfi megint megelőzött.
- Van néhány praktikus tanács, amit fontos elmondanom – mondta, majd kék köpenye zsebéből elővett egy sajtcetlit és olvasni kezdte. Nagyjából olyan átéléssel, mint azon a bizonyos megnyitón tette.
- Az asztal úgynevezett terülj, terülj asztalkám. Ha kimondja a varázsigét, minden étel és ital, mi szem szájnak ingere megjelenik az asztalon. Felhívom figyelmét, hogy az asztal nem ügyel a helyes táplálkozásra, ezért a mértéktelen étel és italfogyasztásból, illetve a nem megfelelő tápanyagbevitelből eredő károkért felelősséget nem vállalunk.
No, éhen már nem halok, gondoltam. De azért itt estefelé elég hideg lehet, merült fel bennem.
- Ha fázik, takarót talál a szekrényben, többet is –folytatta a kopasz férfi. - Nem kívánjuk, hogy cölibátusban élje le a 777 évet, ezért Trixi, az a szőke pornósztár, akit a tóparton látott, időről időre meglátogatja Önt. Análszexet, számomra érthetetlen módon nem vállal, de azon kívül szerintem mindenre kapható. Az óradíja mindössze tizenkét arany.
Hurrá! Nekem egy petákom sincs, gondoltam magamban, tehát Trixi vélhetően nem lesz gyakori vendég nálam.
- Használja a fantáziáját, ne kelljen mindent külön-külön elmagyaráznom – mondta a kopasz férfi. Azt nem tudtam eldönteni, hogy ezt is papírból mondta-e vagy mint ahogyan azt már megszokhattam, a gondolataimban olvasott, de nem értem rá ezen morfondírozni, mert rendületlenül folytatta:
- A szobát fizikailag nem hagyhatja el, de a képzeletének csak én szabhatok határt. Szabadulása napján ismét megjelenek, és akkor választ kap a miért kellett itt eltöltenie 777 évet, a miért nem szeret engem senki, sőt még a hogyan legyek multimilliomos kérdésre is.
Azzal fordult volna az ajtó felé, de megtorpant és visszanézett rám.
- Még valami – mondta. - Azért, hogy ne kelljen mindig kopasz férfinak neveznie, ami enyhén szólva is sérti az én önérzetemet, elvégre ki tudja manapság, ki és mire gondolhat egy kopasz fej kapcsán, elárulom, hogy a polgári nevem Kovács Béla, de ha ezt túl egyszerűnek és semmitmondónak találná, használja nyugodtan a művésznevemet.
- És mi lenne az? – kérdeztem.
- MrX – mondta. – Pont nélkül.
- MrX? – kérdeztem tágra nyílt szemmel. – Az a bizonyos MrX?
- Na, mégis mit gondol? – kérdezte MrX, de válaszomat már nem várta meg.
- Ajánlom magamat! - mondta és az ajtó felé vette az irányt, majd lila füstfelhővé vált, melynek nyomán a szobát tömjén illat árasztotta el.
Nehezen tértem magamhoz a meglepettségtől. MrX személyesen! Ha ezt Kamondi Vilmos megtudja, megeszi a fene az irigységtől. MrX, az Önkéntes Analfabétizmus mozgalmának életre hívója, az Önkéntes Analfabéták Szövetségének posztumusz elnöke, a megingathatatlan humanista, az egyetemes világbéke élharcosa és meleg pornó színész (ez utóbbi utalást töröltük, mielőtt még 18 karikára kötelezik oldalunkat, és Kamondi Vilmos sem szeretné, ha imádott bálványa múltjának eme sötét eleme napvilágra kerülne - a szerk.).
A dolgot annyiban furcsállottam csupán, hogy emlékeim szerint MrX-et én találtam ki, majd húsz évvel ezelőtt, amikor még Pierre Vingtroisans néven megírtam Kőkerítés című regényemet, de akkor egyáltalán nem így nézett ki. Egészen pontosan sehogyan sem nézett ki, mert mikor a regényt írtam, oly jelentéktelen mellékszereplő volt, hogy nem tartottam érdemesnek kitalálnom, hogyan is nézzen ki. Mindegy, ha így néz ki, hát így néz ki, az viszont tény, hogy új cipő volt rajta, pontosan olyan, mint azt annak idején elképzeltem, és aminek a halálát a róla szóló kurta fejezetben szegről-végről köszönhette.
MrX-ről való emlékeim felkutatását gyomrom korgása szakította félbe, mely egy kiszáradt kút öblös mélyéről feltörő sejtelmes morgás révén adta tudtomra, régen volt már reggel. Minekután a Megnyitóhoz beígért állófogadást is buktam, meg aztán ez a MrX is felcsigázott, ideje volt kipróbálni a terülj, terülj asztalkámat. Odaléptem az íróasztalhoz, lepakoltam róla a tintatartót, meg a papírköteget, majd elkiáltottam magam:
- Terülj, terülj asztalkám!
De nem történt semmi. Megismételtem.
- Terülj, terülj asztalkám!
Semmi. Szépen leszünk, ha MrX átvert és ez mégsem terülj, terülj asztalkám, mert hamar felkopik az állam, gondoltam magamban, amikor az asztal, nagyjából a ZX Spektrum beszédszintetizátorának érthetőségével megszólalt.
- Kére… ma…vará…zsigét!
- Terülj, terülj asztalkám! – mondtam újból.
- Nem azt … te hü …lye… a … vará…zsigét!
Ezek szerint nem terülj, terülj asztalkám a varázsige. Miért nem vagyok én ezen meglepődve, tudakoltam magamtól, de nem értem rá megválaszolni.
- Az a …júzer …név… nem…a… vará…zsige – mondta az asztal.
Honnan a fenéből tudjam, mi a varázsige.
- Használ…ja a …fantá…ziá…ját!
Jól van, jól van.
- Csiribú-csiribá – mondtam.
- Hibás…vará…zsige – mondta az asztal. – Maradt …még…kettő…próbál…kozá…sa.
- Abrakadabra, szezámmagos hamburgerzsömle – mondtam.
- Hibás…vará…zsige – mondta az asztal. – Maradt …még egy…próbál…kozá…sa.
Ennyit ér a fantáziám. Két lehetőség kilőve, és nem sok reményem volt, hogy a harmadik varázsige ötletem telibe talál, de igyekeztem végiggondolni, mégis mi lehet az. Nem tudom, hogyan és miért, de eszembe jutott a piros zsiguli, s vele együtt a gyerekkorom. Eszembe jutott anyám, amint oly sokszor kérdezett vissza, ha valamit kértem tőle.
- A varázsige?
Veszíteni valóm ugyan van, de jobb ötletem aligha. Próbáljuk meg, hátha működik itt is. Azzal mély levegőt vettem és azt mondtam:
- Légy szíves!
S lássatok csodát: az asztalon ezüsttálcákon feltálalt finomságok roskadoztak, friss zöldségek, saláták és gyümölcsök koszorújában fehér porcelántálakon sültek és pecsenyék gőzölögtek különféle köretekkel és mártásokkal kibélelve, az asztal szélein pedig fehér és vörösboros palackok álltak sorfalat. A bőség zavarában azt sem tudtam, mihez kapjak, mivel azonban éhes voltam, nem tipródhattam sokáig, nekiestem hát a hozzám legközelebb eső libacombnak, s az arcomba toltam. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell!
