A Súúúhanterz riporterei vadkeleten jártak, ahol ős, buja földön dudva muhar, és lerántják a leplet a Jobbik elnökéről, aki kimutatta a foga fehérjét.

Fotós kollégámmal a magyar vidéket jártuk, keltük, mert azt a fülest kaptuk Hutta Sámuel vízügynél dolgozó haverjától, hogy hamarosan árvíz lesz. Ilyenkor egymás után gázolnak át politikusaink gumicsizmába bújva a belvízen, az árvízen, hogy megmutassák, ki a legény a gáton. Ideális terepnek ígérkezett nekünk, cipővadászoknak.

Felsőzsolcán a Sajó partjához érve azonban rá kellett döbbennünk, hogy árvíznek egyelőre nyoma sincs, ezért beugrottunk inkább a közeli kocsmába kipihenni fáradalmainkat és legurítani egy felest a helyiekkel, hátha elcsípünk valami pletykát, amiből végre címlap sztorit faraghatunk. Délelőttnek dacára már szép számmal támasztották a pultot a férfiak, ki munkásruhában, ki melegítőben, legtöbbjük előtt üres stampedlis pohár árválkodott, néhányuk kezében pedig sör lötykölődött a széles gesztikulálások ritmusára.

-    Mit adhatok? – kérdezte a pultos, egy kövér, bajuszos férfi.
-    Két felest legyen szíves – mondtam én.
-    Más valamit? – kérdezte a csapos, miközben maszatos üvegből teletöltötte stampedlis poharainkat.
-    Két korsó sört is legyen szíves hozzá – mondtam én.
-    Súúúhanter urak! – kiáltott valaki a pult végéről. – Micsoda meglepetés!

Elképzelni sem tudtuk, ki lehet az. Meglehet, blogunk napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra népszerűbb, kivált a Súúúhanterz rovat, de azért az már nekünk is hihetetlennek tűnt, hogy az első útba eső kocsmában ránk ismerjenek.
-    Hát magukat a brüsszeli szél fújta ide, vagy eltévesztették az útirányt Kanadába menet? – kérdezte a hang.

Mélyen behajoltam a pultba, hogy meglássam, ki szólít minket.
-    Le ne szopja a sörcsapot! – figyelmeztetett a csapos, aki épp most tartotta alá poharainkat.
A vendégek közül többen harsány nevetésben törtek ki, én azonban még mindig nem láttam senkit.
-    Adjon az Isten szebb jövőt! – mondta mögülünk az egyre ismerősebben csengőhang (sic!), amit azonban letöltenünk se kellett, mert ott állt mögöttünk teljes életnagyságban.
-    Adjon Isten magának is, Vona úr! – mondtuk egyszerre, hátrafordulva. – Mi járatban errefelé?
-    Délután gyűlést tartok, hogy új reménnyel töltsem fel az itteni magyarok szívét-lelkét.
-    Csak nem abból a demizsonból fog új reményt tölteni? – kérdeztem, a lábai között szorongatott demizsonra nézve.
-    Á, dehogy! – mondta Vona Gábor. – Ezt az egyik kedves helybéli támogatómtól kaptam ajándékba.
-    Netán a Testoni cipőjét is valamelyik helybéli támogatójától kapta (cca. 38,000 dollárért adják párját – a szerk.)?
-    Látszik, hogy nem Pörzse Sanyitól tanulták a szakmát – mondta Vona Gábor a fejét csóválva. – Akkor tudhatnák, hogy Antonio Testoni édesapja Nyakas Antal néven emigrált (Testoni jelentése Nyakas – a szerk.), amikor itthon Kun Béláék vették át a hatalmat. Így ez a cipő tulajdonképpen tisztelgés a kommunizmus egyik magyar áldozata előtt.
-    De nem gondolja, hogy ezzel éppen az Ön által megvetett Európai Unió gazdaságát támogatja? Nem fél attól, hogy a szemére vetik, miért nem magyar cipészektől vásárol cipőt? – kérdeztem én.
-    Sejtettem, hogy ebből baj lesz, de hát a politikus is csak ember – mondta Vona Gábor elmosolyodva. - A cipőtáramban csakis és kizárólag magyar mesteremberek által készített cipők sorakoznak, de amikor nemrég Rómában jártunk, hogy megmutassam fiamnak a Vatikánt és a Szent Péter Bazilikát, az egyik bevásárló utcában engedtem a csábításnak.
-    Mi lesz, ha kormányra kerülve egyszer csak engednek a csábításnak és aláírnak, mondjuk egy IMF hitel megállapodást?
-    Én azt mondtam, hogy engedtem a csábításnak, nem pedig az ördöggel cimboráltam. Az IMF-fel való bármilyen megállapodás hazaárulás lenne a részünkről, ezért nyugodjon meg, nem fogunk kísértésbe esni.
-    És ha Önöktől is megvonják a kohéziós alapokat?
-    Ha mi egyszer kormányra kerülünk, azt vonnak meg tőlünk, amit akarnak és elmehetnek a francba José Manuel Barrosoval és bandájával együtt, mert mi addigra biztosan nem leszünk az unió tagja.
-    Ezek szerint már kormányra kerülésük előtt kiléptetnék az országot az Európai Unióból?
-    Mi már most is az unión kívül érezzük magunkat – mondta Vona Gábor és saját mondatától megrészegülve szétnézett a kocsmában álló és figyelmüket ráirányító emberek között. - Ha még néhány felest lenyomnak itt közöttünk, és végre nekiállnak velünk együtt zsidózni, meg cigánybűnözőzni, meg kommunistázni, meg „húzzál anyádba kertészákos”-ozni, maguk is ott fogják érezni magukat.
-    Azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzunk – mondtam én, és érintetlenül hagyva a pultra készített italainkat, természetesen a számlát rendezve a kijárat felé vettük az irányt. – Sajnos még rengeteg dolgunk van, ezért nekünk vissza kell térni Európába.
-    Ilyen könnyen megfutamodnak, Súúúhanter urak? – kérdezte Vona Gábor. - Ennél sokkal tökösebb magyar legényeknek hittem magukat. Maradjanak nyugodtan velünk, Európa nem egyenlő az Unióval, mi csak az utóbbira mondunk nemet.
-    Nagyon kedves az invitálása, de mi inkább tovább állnánk – mondtuk az ajtó felé hátrálva.
-    Legalább ezt a felest igyák meg az egészségemre! – kérlelt minket Vona Gábor és felénk nyújtotta stampedlis poharainkat.

Udvariatlanság lett volna visszautasítanunk, ezért visszaléptünk és kezünkbe vettük féldecinket, koccintottunk, és Vona Gábor egészségére ürítettük poharunkat. Közben vakuk pergőtüze söpört végig a kocsmán, mintha csak az amerikai elnökkel fogtunk volna kezet éppen.
-    Nem is mondta, hogy ennyi fotóriporter követi magát – mondtam.
-    Nem engem, magukat – mondta Vona Gábor.
-    Minket? – kérdeztük értetlenül.
-    Persze. Most már számos fotó igazolja, hogy maguk a Jobbik első emberével italozgatnak, ami jól jön majd, ha véletlenül meggondolatlanságokat írnának rólam, vagy pártomról, vagy akár szívem csücskéről a Magyar Gárdáról.
-    Ki se néztük volna magából, hogy ilyen módszerekhez tud folyamodni – mondtam megvető tekintettel.
-    Még ilyenebbekhez is! – mondta Vona Gábor. – Elvégre mi győzelemre születtünk!

FgP