Hogy vagy? Minden rendben? Család, gyerekek? Meló van? Valamikor összefuthatnánk, leguríthatnánk egy sört! Ez a hét nem jó, de majd keressük egymást!

-    Sanya! Te vagy az? – kiáltotta el magát a vézna, kopasz férfi. A tóparton üldögélt egy padon, és a lemenő nap vöröslő fényében fürdőző park látványában gyönyörködött, amikor észrevette az előtte elsuhanó zömök alakot.

Sanya megtorpant. Zavartan körbenézett, mint akit világmegváltó gondolatok közepette háborgatnak, majd miután észrevette, ki szólította meg, a meglepettség és a hirtelen felismerés boldogságát arcára erőltetve felkiáltott:

-    Tibikém! Hát te? Ezer éve nem láttalak!

-    Van az már ezeregy is – mondta Tibikém nevetve, majd felugrott a padról, hogy a találkozás örömére kezet rázhassanak és ünnepélyesen megölelhessék egymást. – Mi van veled?

-    Semmi különös – mondta Sanya, majd kiszabadulva az ölelésből végignézett a rég nem látott baráton. – Nálad, minden rendben?

-    A legnagyobban! Persze, az apróbb bajokat leszámítva.

-    Remélem, semmi komoly?

-    Áh, dehogy! Csak a szokásos – mondta Tibikém, és már bánkódott is amiatt, hogy egyáltalán szóba hozta az apróbb bajokat. Még az hiányzik, hogy nekilássanak itt keseregni, mint vénasszonyok az SZTK-ban.

-    És hová lett a …? – kérdezte Sanya, két kezével ritkuló hajába túrva.

-    Haladni kell a korral, most ez az új trend – mondta Tibikém és mintha még mindig a különös műgonddal belőtt hajkorona díszítené, végigsimította fején csontos ujjait.

-    Itt laktok valahol a közelben? – kérdezte Sanya, miközben lopva az órájára pillantott.

-    Egyelőre csak én – mondta Tibikém. – A család akkor jön utánam, ha már egy kicsit összeszedtem itt magam. Csak nem sietsz valahová? Nem tartalak ám fel!

-    Ugyan! Itt? Hova sietnék? Csak a rossz beidegződés – mondta Sanya. Tibikém biztos azt gondolja, hogy le akarja rázni, és milyen igaza van, morogta magában. Most tehet még két-három udvariassági kört, mielőtt elbúcsúzik, nehogy megbántsa.

-    Könnyen találtál munkát? – kérdezte.

-    Viccelsz? Egy ács mindenhol könnyen talál munkát – mondta Tibikém, és nagy erőfeszítések árán kidüllesztette horpadt mellkasát. – És te? Régóta vagy már itt?

-    Mihez képest – mondta Sanyikám. – Néha úgy tűnik, mintha csak tegnap jöttem volna, néha meg…

-    Család? – kérdezte Tibikém.

-    Megvannak. Kicsit még orrolnak rám, amiért kirángattam őket ide, de lassan belátják, nem volt más választásunk, el kellett jönnünk.

-    Én nem akartam sürgetni az asszonyt. A gyerekek se fejezték még be az iskolákat, meg akarja várni, amíg kirepülnek. De ha itt lesz az ideje, úgyis kijön majd.

-    Gyere át valamikor hozzánk! Andi biztosan örülne, hogy végre lát valakit az otthoniak közül!

-    Szívesen, mondasz egy telefonszámot? – kérdezte Tibikém és már vette is elő zsebéből a mobilját, ujjait térdelőrajthoz állítva a diktáláshoz.

-    Arra itt semmi szükség – intette le mosolyogva Sanya.

-    Jaj! – emelte fel kezét megadóan Tibikém. – Persze, persze – mondta, és sietve elrejtette telefonját. – Rossz beidegződés.

-    Nehéz tőlük megszabadulni – mondta Sanya. – A szomszédom például még mindig minden áldott reggel locsol, hetente nyírja a füvet, és nem átallja a kocsiját is lemosni. Kész téboly!

-    Az – bólogatott egyetértőn Tibikém. – Azért meg lehet szokni itt, nem?

-    Idővel. De van, akinek csak nagyon sokára sikerül. Főleg azoknak, akik nem önszántukból jöttek, mint mi.

-    Hát, akkor nekem biztosan nehezebb lesz. Én csak félig-meddig jöttem önszántamból.

-    Félig-meddig? – nézett rá értetlenül Sanya.– Azt meg hogy lehet?

-    Tudod, a fájdalom – mondta Tibikém, és szégyenkezve, lesütött szemmel a földet bámulta. - Utolsó stádium. Nem bírtam tovább.

-    Hát igen, a fájdalom. Azt a legnehezebb elviselni. Szerencsére nekünk csak egy pillanatig tartott.

-    Baleset? Autó? Repülőgép?

-    Nem éppen. Gázrobbanás – mondta Sanya és ideges mozdulatokkal a kabátja felső zsebében kotorászott. De miután semmit sem talált, ökölbe szorított kézzel legyintett egyet. – Az isten verje meg!

-    Mi az?

-    Kibaszott cigaretta! Folyton rágyújtanék. Rossz beidegződés.

-    Nekem mondod? – mondta Tibikém és megkocogtatta mellkasát.

-    Tüdő? Akkor nem csoda, hogy itt vagy! – mondta Sanya. Csupán egy hajszál választotta el attól, hogy együttérzési rohamában belefeledkezzen a részletekbe. Ami óhatatlanul abba torkollott volna, hogy ő is hegyiről végire elmeséli, miként jutott csődbe vállalkozása, miként verte visszafizethetetlen adósságokba családját, miként jött rá, hogy a felesége éveken át a legjobb barátjával csalta meg, aki ráadásul egyetlen gyermekének vér szerinti apja. De szerencsére idejében megálljt parancsolt magának és úgy tett, mint akinek halaszthatatlan intézni valója akadt. – Na, most már tényleg mennem kell, de majd keressük egymást.

-    Jól van, menj csak! – mondta Tibikém, miközben kezet rázott Sanyával és ismét megölelte. – Vigyázz magadra!

-    Itt semmire sem kell vigyázni! – mondta Sanya, megveregetve Tibikém vállát, és elindult a tó szomszédságában elterülő kertváros irányába.

-    Puszi Andinak meg a gyereknek! – kiáltotta utána Tibikém.

Amint kimondta, rögtön meg is rémült saját szavainak hallatán. Mi lesz, ha Sanya félreérti? Mi van, ha időközben rájött? Nem, az biztosan nem lehet, győzködte magát. Akkor nem ajánlotta volna fel, hogy látogassa meg őket. Vagy itt már tényleg mindenki mindenkinek megbocsát?

-    Átadom! – kiáltott vissza Sanya és jó szellemhez illőn egyszerűen szertefoszlott.

Vajnágh Domokos (dVn)