Kollégánk, Vajnágh Domokos lassan egy hónapja indult útnak, hogy tudósítást készítsen az Elvarázsolt Kastély megnyitó ünnepségéről. Tudósításait, annak terjedelmes voltára tekintettel, eddig is részletekben közöltük, csakhogy az utóbbi időben már ezek a részletek is kiszámíthatatlan időpontokban és formában érkeztek. Eme legutóbbi darab morze jeleken keresztül jutott el hozzánk, amit a szerkesztőség fáradtságot, betegséget nem ismerve éjt nappallá téve fordított, csakhogy a blog olvasói végre megtudhassák a folytatást - bár fordítás közben nem egyszer volt olyan érzésünk, hogy talán jobb lenne, ha nem is tudnák meg.
Nem kis megrökönyödésünkre, épp mire a végére értünk, és feltöltöttük volna, egy postagalamb repült be hozzánk. A postagalamb lábán csinos kis pendrive díszelgett, amit a megfelelő biztonsági ellenőrzések (úm. lépfene teszt, vírusellenőrzés) után bedugva a szerkesztőségi szuperszámítógépbe kiderült, hogy a mi általunk lefordított szöveg, kicsit kevesebb elütéssel és néhány félrefordított és éppen ezért értelmetlennek tűnő szó helyett, a megfelelővel. Önérzetünket, de leginkább az enyémet, felettébb bántja ugyan, hogy hiábavaló volt morze fordításunk, azért, hogy lássák, kivel van dolguk, olvassák a hibátlan verziót Vajnágh Domokos tollából.

előzmény

Rövid ideig sokkoltan bámultam magam elé, majd rémült kétségbeeséstől kergetve körbefutottam a tisztást. Először, mint minden erdőbe tévedt földi halandó, turistajeleket kerestem a fák törzsén. Néhány lépésre beljebb is merészkedtem a fák közé, elnéztem a távolba, hátha meglátok egy rejtett ösvényt, egy csapást, vagy akár távolból beszűrődő fényt, az ég kékjét, mely támpontot adhatott volna arra, merre is induljak. Füleltem, hátha hangokat, zajokat hallok. De semmi. Visszafelé bandukoltam a kocsi felé, ha másért nem is, hogy legalább nekitámaszkodjak. Pár lépést tettem csak felé, amikor ismét földbe gyökerezett a lábam.
Eddig ügyet sem vetettem a rendszámtáblára, és bár így utólag belegondolva rengeteg árulkodó jelet láttam, nem tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget. A rendszámtábla azonban új megvilágításba helyezett mindent. A rendszám, mely egy csillogó fehér táblán fekete betűkkel virított: ZC 47 06 volt. A mi egykori családi Zsigulink rendszáma. 2011. január 17-én (ne felejtsék, Vajnágh Domokos a megnyitóról került az erdőbe, így ő nem tudhatta, hogy tudósítása valójában február 12-én kerül majd megjelenésre -  a szerk.)! Ennek az autónak már a roncsai is el kellett volna, hogy rohadjanak, nemhogy a rendszámtáblája. Ami ráadásul nem is EU kompatibilis.
Közelebb sétáltam. A színe stimmelt. Piros. Mégpedig meggypiros. Eredetileg nem ilyet szerettünk volna, de apám haverja, aki a fényezést művelte, már ihatott pár kupicával, amikor a mi kocsinkra került a sor, és a piros festékhez némi kéket is kevert. Emlékszem, anyám még örült is neki, mert legalább nem ugyanolyan piros színe lett az autónknak, mint a szomszéd Havancsákéknak.
A „kukautas” matrica sem az volt, amelyet bármely korabeli Zsiguliban lehetett látni. Ez az a matrica volt, amit én ragasztottam fel. A jobb felső sarkán látszódott a kis gyűrődés. Elsőre kicsit ferdén ragasztottam fel, ám mire észrevettem, csak a végét tudtam visszafejteni a fekete műbőr borításról anélkül, hogy a matrica felszakadt volna. A végét legalább igyekeztem egyenesen ragasztani, de ennek ára a gyűrődés volt.
A motorháztetőnek támaszkodva töprengtem, vajon mi a fene is folyik köröttem. Két ésszerű magyarázatot sikerült felvázolnom, már amennyire ezeket ésszerűnek tekinthetjük a normál élet szemszögéből nézve. Az egyik, hogy most éppen az újonnan megnyitott Elvarázsolt Kastélyban járok, ahol tulajdonképpen semmi meglepő sincs abban, ha egy hatalmas erdő közepén harminc évvel ezelőtti Zsigulink oldalának dőlve várom, hogy valami csoda tovaröpítsen a rengetegen. A másik, hogy miután eltaposott a tömeg, vélhetően eszméletemet vesztettem, és most minden valószínűség szerint egy kórház intenzív osztályán fekve látom ezeket az álomképeket. Akármelyik is legyen, állapítottam meg szomorúan, egymagam bajosan keveredem ki belőle, hacsak nem jelenik meg a varázsló, vagy nem gördítenek elém egy varázsigét, vagy esetleg felébredem.
Miután kellően kisajnálkoztam magam, úgy döntöttem, valamit mégiscsak kéne tenni. Nem azért, mert eszembe jutott volna a személyiségfejlesztő tréning mantrája, hogy vegyük kezünkbe saját sorsunkat, sokkal inkább azért, nehogy a blog olvasói elunják magukat és hirtelen alászálljon a látogatottsági statisztika.
Először értelemszerűen az i-phonom után kutattam. Bár nem lehettem biztos benne, hogy a beépített GPS álomban vagy varázslat közepette is működik, sőt, még abban sem, hogy lesz-e egyáltalán térerő, vagy nem merült-e le még az akkumulátora, egy próbát azért megért, ahogyan azt mondani szokás. Megért volna, pontosabban. Merthogy az i-phonom nem volt sem a farzsebemben, sem a kabátom zsebében, de még a kocsi ülések mellett kiesve sem.
Akkor legalább egy Rambó késem lenne, gondoltam magamban! Abban van iránytű, sőt, ha az erdőben való bolyongásom során sérülést szenvednék, mondjuk, szétnyílna a felkarom, előkaphatnám belőle a tűt meg a cérnát és összevarrhatom. Kinyitottam a csomagtartót. Ám apám horgászládáján, egy sötétkék melegítő felsőn és egy kerékkulcson kívül semmit sem találtam. A horgászládában nem sok érdemlegesnek tűnő dolog volt, néhány tekercs damilon, horgokon, úszókon és csalikon kívül, leszámítva a svájci bicskát. Ez még állítólag a nagyapámé volt. Ha nem is egy Rambó kés, azért megteszi, gondoltam megint csak magamban, majd zsebre tettem és becsuktam a csomagtartót.
Felnéztem az égre és megpróbáltam kideríteni, vajon melyik napszakban lehetünk. Mivel borult volt, nem sok sikerrel jártam, annyiban lehettem biztos, hogy valamikor kora reggel és késő délután között lehetünk. Miközben az eget bámultam, hirtelen Harry Pottert láttam felém repülni egy seprűnyélen. Egyenesen felém tartott, már-már szinte úgy tűnt, felnyársal, de akkor ismét a magasba emelkedett, tett egy tiszteletkört a tisztás felett, majd elrepült ugyanarra, amerről jött.
A meglepettségtől még dörzsöltem szemem, amikor csaholást hallottam magam mögött. Hátranéztem és egy foxi rohant felém, szájában egy ceruzával. Odafutott hozzám, én megsimogattam, mire kezembe ejtette. Megláttam rajta a SE-MA-FOR feliratot, és rögtön tudtam, hogy ez nem lehet más, mint a varázsceruza, amellyel bármit rajzolok, az megelevenedik.
Arra még emlékeztem, hogy egyazon epizódban csak egy dolgot rajzolt a ceruza, ezért jól végig kellett gondolnom, minek is látok neki, kivált, hogy az én rajztudásommal varázsceruzának kellett lenni a javából, aki ki akarja találni, mi az. Activity-ben is mindig elbuktam a rajzolós feladatokat. Még félúton sem jártam a gondolkodásban, amikor a foxi csaholt kettőt, majd kikapta kezemből a varázsceruzát - amiről így persze nem derült ki, hogy valóban varázsceruza volt-e (a szerk.) - és visszafutott az erdőbe.
A tisztáson eközben átgyalogolt Shrek, Gesztesi Károly hangján dünnyögve, amiért Fiona megint őt küldte el a szomszéd királyságba sárkányt ölni, mögötte a szamár loholt és arról győzködte Shreket, hogy ne akarja mindenáron megölni a sárkányt, mert már épp ideje lenne lecserélnie az öregecskedő sárkányát egy fiatalabbra, sőt, legjobb lenne, ha Shrek mindjárt vissza is fordulna, de legalábbis valami más teendő után nézne, mondjuk fogadhatna a BWin-en, vagy nézhetné a ValóVilágot. Shrek azonban továbbtrappolt az erdő felé, a szamár meg követte.
A tisztás másik felén Dale Cooper jelent meg, és egy diktafonba beszélt, valószínűleg Dianne-nek jelentett, de sajnos nem hallottam, mert a motorháztetőmön Leonardi Di Caprio pörgetett valami fa pörgettyűt, ami olyan éktelen módon sivított, mintha csak valaki fúrni kezdett volna a karosszériába. Már-már elszántam magam, hogy odalépjek hozzá és megkérjem, húzzon a picsába a többi álomképpel, vagy mit tudom én mivel együtt, amikor valaki megkocogtatta a vállamat.
Hátrafordultam, és kit látok magam előtt? A vasorrú bábát? Frodót? Nem.
- Adjon isten, szép napot, Jó Ember! – mondta a kopasz férfi a megnyitóról.

(folytatás hamarosan)