Még hogy Hoffmann Rózsa bombázza porig a tudásalapú társadalmat? A kormány legvérmesebb oktatási reformjai is eltörpülnek attól a buldózertől, amely a szép Újvilágban készül földbe gyalulni a klasszikus neveltetés még megmaradt gyümölcsfáit.

A négyszögletű kerek erdőben él a világ leghaszontalanabb állatfaja, a biped intellectualis, magyarul az értelmiségi. Ez a főemlős, szemben a többi emberszabásúval, akik szorgalmasan halásznak, vadásznak és gyűjtögetnek, nem csinál mást, mint naphosszat üldögél elefántcsont tornyában és elmélkedik. Legfőképpen azon, hogy mit kellene csinálnia másoknak. Másként

A biped intellectualis ugyanis mindenhez ért és mindent jobban tud. Addig azonban nem alacsonyodik le, hogy ezt tettekkel is bizonyítsa. Ami a többi emberszabású szerint jól is van így, mert amíg csak a magáét mondja, addig nem hátráltatja őket, amit pedig mond, arra úgyse figyel senki, elvégre az értelmiségin kívül mindenki tudja, hogy bármiről is beszél, úgysem ért hozzá, de legalább így elvan.

A biped intellectualis legkártékonyabb fajtája az úgynevezett liberális altípus. Ez a típus a törzsfejlődés elfuserált mellékvágányaként odáig jutott az elmélkedésben, hogy nem csak a többi szorgosan ténykedő emberszabásút kritizálja, hanem más biped intellectualisokat is. Legfőképpen azokat, akik néhanapján tettekre váltható gondolatokkal is előállnak. Akik azt mondják például, hogy a sok léhűtő jogász, meg közgazdász, meg marketinges fogjon inkább egy kapát a kezébe és termelje meg magának a betevő falatot. Vagy azt, hogy a munkanélküliek inkább seperjék az utcát közmunkában, mintsem otthon bámulják a tévét munkanélküli segélyen tengetve napjaikat. A büdös hajléktalanokat pedig zárják gettókba, ahelyett, hogy rondítják a városképet. A liberális értelmiségi erre azt mondja, hogy ez nem civilizált, vagy újabban, nem „európai” megoldása a problémának. Ha pedig végképp megsemmisítő verbális csapást akar mérni értelmiségi társaira, akkor egyszerűen azt mondja: nem píszí, vagy politikailag inkorrekt.

A biped intellectualis liberalis állandóan retteg, és riadt majomseregként visong, nap, mint nap újabb és újabb világvégéket vizionálva. Hol globális felmelegedéssel, hol éhséglázadással, hol pedig náci diktatúrával riogat. Riogatásainak rendszerint nyomatékot is ad, legfőbb fegyverével, a statisztikával, amelynek láttán gyakran nem csak a többi értelmiségi, de más emberszabásúak is rettegni kezdenek.

A liberális értelmiségiek mostanság leginkább az oktatás átalakítása miatt rettegnek, és annak lehetséges következményeivel riogatják társaikat. Eszerint a kormány kiművelt emberfők helyett analfabéta bérmunkásokat akar nevelni az iskolapadokban. A diploma újra csak a felső tízezer kiváltsága lesz. Akinek esze van, az elmenekül majd az országból és sosem tér vissza. Így az országban nem maradnak mások, mint a hülye birkák, akikkel a mindenkori hatalom bármit megtehet.

Célkeresztjükben nem más áll, mint mindannyiunk hamvas tekintetű, jóságos tanító nénije, Hoffmann Rózsa. Pedig Rózsa néni és a kormány legvérmesebb oktatási reformjai bizony eltörpülnek attól a buldózertől, amely a szép újvilágban készül földbe gyalulni a klasszikus neveltetés még megmaradt gyümölcsfáit.

A liberális értelmiségiek által bálványozott demokrácia fellegvárának számító Amerikai Egyesült Államokban 2014-ben bevezetendő új tanterv szerint ugyanis a kötelező olvasmányok legalább 70 százalékának nem-fikciós műnek kell lennie, ezzel segítve a diákok felkészülését a munkaerőpiacon való későbbi elhelyezkedésre. Így többek között kiesik JD Salinger Zabhegyező című regénye, amelynek helyét sokkal gyakorlatiasabb tudnivalókat közvetítő olvasmányok veszik át, mint például az amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) szigetelési útmutatója, valamint az invazív növényfajokkal foglalkozó növényhatározó.

Kérdem én, miért is bántják folyton a mi drága Rózsa néninket? Hiszen ő nem tesz mást, mint megértve az idők szavát, kiirtja a feltörekvő generációk életéből a felesleges és haszontalan tudást, melyet valljuk be, olyannyira utáltunk mindannyian iskolás korunkban. Mert ugyan kinek van szüksége arra, hogy hol akar Holden Caulfield zabot hegyezni? Kit érdekel, miért kell Godot-ra várni? Mi hasznunk van egy púpos torzszülött és egy cigány táncos lány beteljesületlen szerelméből?

De tovább megyek. Miért kell nekünk a skizofrén se istene, se hazája költő beteges gondolatait olvasnunk? Milyen erkölcsi példát ad nekünk a vérbajos, aki héjákkal lejtett násztáncáról dalol a magyar ugaron? És miért kell nekünk tizenhat színen keresztül gyötrődnünk a paradicsomból kiűzetett emberiség elfajzásán, hogy holmi Alföldi Róbertek pornódarabokat rendezzenek belőle a nemzet színházában?

Hát nem értelmesebb dolog mindezek helyett a lányok kezébe szakácskönyvet, a fiúkéba barkácskönyvet adni? Dehogynem. Még arra se lesz szükség, hogy a jövő generációk tizenhat évig koptassák a padokat. Azt a tudást, amire a munkaalapú társadalomnak szüksége van, az írás-olvasás elsajátítása után néhány év alatt is könnyedén magukba szívhatják. Ahelyett, hogy agytekervényeiket terhelnék feleslegesen, mehetnek inkább dolgozni napi tizennégy-tizenhat órában.

Már csak az a kérdés, mit kezdjünk a folyton visongó biped intellektulisokkal, akik még a végén nosztalgiát ébresztenek társaikban a tudás és műveltség és kultúra iránt? A jó öreg evolúció, mint annyi minden mást, valószínűleg ezt is megoldja. Ha végre nem lesz, aki haszontalan gondolataikért etetni fogja őket, előbb-utóbb éhen halnak. Vagy beállnak ők is szépen a gyártósor mellé.

Ideje távoznom nekem is. Megyek zabot hegyezni.

CsF