Mi ez, ha nem balsors? Nem elég, hogy a sátán kutyái az EU, az IMF és a nemzetközi hitelminősítők képében folyamatosan belénk törlik a lábukat. Nem elég, hogy köztársasági elnökünk doktori disszertációját plágiumváddal illetik, csak mert néhány oldala hasonlított egy jött-ment bolgár dolgozatához. A keserű magyar szívekbe reményt csepegtetni hivatott újesztendő első hónapja mindjárt péntek 13-ával indított.

Két hét telt el azóta, hogy Szijjártó Péternek köszönhetően vissza-kerültek szerkesztőségünkbe az ízlésrendőrség által elkobzott számítógépek, némi kárpótlás kíséretében. Nem mintha bármi félnivalóm lett volna, úgy gondoltam, jobb, ha egy-két napig hagyom kollégáimat zavartalanul dolgozni, elvégre kinek hiányzott volna, hogy munka helyett azt kérdezgessék, most akkor mennyire is kell majd lefeküdnünk a kormánynak. Az meg pláne nem hiányzott volna, hogy egyenesen a kormány csatlósának tartsanak. Hogyan trackbackelhetnénk innentől kezdve a Gréczy blogra, vagy a piroslapokra.

Ma viszont úgy gondoltam, ideje körbenéznem a szerkesztőség háza táján, annál is inkább, mert Kamondi zeneajánlóján és Vajnágh szerelmes novelláján kívül senki sem izzadt ki magából még néhány kurta sort sem, noha téma, az mostanság lenne éppen elég. Kapóra jött, hogy Vajnágh Domokos reggel felvett a vágy villamosára, így együtt érhettünk be a szerkesztőségbe, miközben kedélyesen elbeszélgettünk legújabb barátnőjéről, aki legutóbbi novellája kapcsán omlott karjaiba a Csajok és Pasik blogról.

Örömujjongásra nem számíthattam, elvégre az Elvarázsolt Kastély látogatószámának növekedése jelentősen elmaradt az általam ígértektől. Igaz, az üzleti terv összeállításakor még Unortodox Matolcsy-kalkulátort használtam, amiről csak később derült ki, hogy tele van bugokkal (programhibákkal - a szerk.), ezért pár százalékkal fölé lőttem a valóságnak. Néhány napja felhívott ugyan Csicsó Feri, hogy szívesen verbuválna nekem a facebookon egy kisebb szimpátia tüntetést, hogy előkészítse a terepet visszatérésemhez, de én határozottan elutasítottam még a gondolatát is. Elvégre nem vagyok én holmi diktátor, hogy tapsgépeket szerződtessek magamnak még ahhoz is, hogy belépjek az irodámba.

Az azonban engem is meglepett, hogy amint beléptem a szerkesztőség ajtaján (Vajnágh Domokos volt olyan előzékeny, hogy előre engedett – a szerk.), rögtön valami hideg ragacsos cucc landolt az arcomban. Mindez heves füttykoncert kíséretében!

Gondolhatják, hogy éreztem magamat. Legszívesebben fogtam volna magam, sarkon fordulok, és meg sem állok a Szabadság Hídig. Az Elvarázsolt Kastély volt az életem. Véremet, verejtékemet áldoztam a szerkesztőségért, még Gógán Antinak is segítettem költözéskor megsétáltatni a kutyáját, aztán ez a hála. Persze engem keményebb fából faragtak annál, hogy meghátrálják a folyton elégedetlenkedők elszabadult indulataitól, akik nem képesek átlátni, miként hidalják át a múltat, jelent s a jövőt szivárványként az én nagy ívű terveim. Akik csak jajveszékelni, meg károgni tudnak, és azt hajtogatják fűnek-fának, szemfényvesztés, amit csinálok, mert képtelenek hinni benne, hogy ezen a hídon egyszer, valamikor, igaz nem tudom, mikor, de mindannyian átgyalogolhatunk. Csak kitartás kellene, meg, hogy higgyenek nekem, bennem. Egyedül csak bennem!

Nem, én nem hátrálhattam meg. Én nem adhattam fel. Mély levegőt vettem és elszántam magam, hogy egyedül is szembeszállok a lázongó csőcselékkel. Ha kell az életem árán is.

- Boldog Szülinapot Elvarázsolt Kastély! – kiáltották ekkor többen is kórusban. – Éljen Forgolán Péter! Éljen! Éljen!

Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy két erős kéz a lábamnál fogva megragad, és a magasba emel. Ahogy letöröltem arcomról a ragacsos valamit, és kinyitottam szemem, kiderült, hogy nem más, mint tejszínhab és tortakrém tésztadarabok társaságában.

Körbenéztem. Az irodában ott láttam magam előtt a szerkesztőség összes tagját, az oldal rajongóival egyetemben. Körös-körül transzparensek, rajtuk „Folytassa felség!”, „Ne hagyd magad Pitkin”, „Las Vegas a végállomás” és ehhez hasonló feliratokkal. Nem szívesen mondom ezt, pláne nem szívesen írom le, de meghatódtam. Hát mégis szeretnek engem!

Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam. No, nem amiatt, mert elsőre félreértettem a képembe vágott torta üzenetét, sokkal inkább amiatt, hogy ünneprontónak kellett lennem.
- Barátaim! – mondtam. – Köszönöm a támogatást és a kitartást, ezekben a nehéz napokban. Ha mi összefogunk, biztos vagyok benne, hogy a siker nem várat magára. Vagy legfeljebb csak egy kicsit. Jó talán annál egy kicsivel többet.

Újabb éljenzés és üdvrivalgás szakított félbe, amelynek tartalmát saját szerénységemnél fogva most inkább nem részletezem.

- Sajnálom, hogy nekem itt most meg kell mondanom azt, amit sokkal jobb lett volna, ha egy titkos hangfelvétel útján tudtok meg, de szembe kell néznünk a szomorú valósággal, ezt már nem odázhatjuk tovább – mondtam.

A másodperc tört része alatt néma csend telepedett a szerkesztőségre és a mosoly mindenkinek az arcára fagyott. Hutta Sámuel le is tört egy jégcsapot Kamondi Vilmos orráról.

- Az Elvarázsolt Kastély születésnapja nem ma van, hanem január 17-én – mondtam.

A hallgatóságon egyszerre lett úrrá a megkönnyebbülés és az értetlenség. Előbbi azért, mert többen attól tartottak, a rossz hír nem lesz más, minthogy puritán gazdasági vezetőként nem engedem majd reprezentációs költségként elszámolni az arcomon szétkent tortát. Utóbbi azért, mert úgy gondolták, január 11-én nyitotta meg kapuit az Elvarázsolt Kastély, így aztán már eleve két nap késést feltételeztek, ami miatt többen szégyenkeztek is.

Természetesen nem én lettem volna, ha az elvtelen megkönnyebbülésnek teret adok, ezért tömören közöltem, hogy a torta elszámolását illetően hajthatatlan vagyok, de legalábbis ez fog szerepelni a tudósításba. A születésnappal kapcsolatban pedig felhívtam mindenki figyelmét, hogy bár az első bejegyzés valóban 2011. január 11-én született, a hivatalos megnyitó 2011. január 17-én vette kezdetét.

Az ünneplésre tehát néhány napot várni kell.

FgP