Ma befejező részéhez érkezik Vajnágh Domokos hosszúra nyúlt tudósítása az Elvarázsolt Kastély megnyitójáról a négyszögletű kerek erdő kellős közepén, ahol 777 évig raboskodott. Ha valaki van olyan mazochista, hogy az egészet az elejéről akarja követni, kezdje itt, ha csak arra kíváncsi, mi történt az előző részben, az pedig itt.

Aki csak azt szeretné megtudni, miért kell itt eltöltenie 777 évet, a miért nem szeret engem senki sem, és a hogyan legyek multimilliomos kérdésekre szeretne választ kapni, elég, ha ezt a részt olvassa.

Néktek szól

Néktek szól, Nicola és Bart
Szívünk mélyéről ez a dal
Ha eljön majd a pillanat
Szenvedéstek a diadal.

A Here’s to you c. Ennio Morricone daltól ihletve Gógán Antal szabad fordításában

 

Kinéztem az ablakon és láttam, hogy a kastélyt övező erdőből minden irányból tömeg hömpölyög elő. Többen transzparenseket tartottak a magasba, rajtuk „Free Vajnágh” (Szabadítsuk ki Vajnághot! – a szerk.), „Fuck you Mr. X!” (Szeretkezzen önmagával Mr. X – a szerk.) illetve „We don’t need more Sacco & Vanzetti!” (Nincs szükségünk több Sacco és Vanzettire – szintén a szerk.) feliratokkal. Ez utóbbi láttán különösen értetlenül álltam.

Sacco és Vanzetti két ártatlanul kivégzett anarchista olasz bevándorló volt, akiknek pere a mai napig az amerikai igazságszolgáltatás egyik szégyenfoltja sokak szemében. De hiszen én nem vagyok anarchista, és nem is akarnak kivégezni, legalábbis reméltem. Még a bebörtönzésemet sem annak köszönhettem, hogy a mindenkori hatalom üldözte volna politikai nézeteimet. Nem mintha nem lennének, de kétlem, hogy a hatalom oldaláról bárkit is érdekelnének.

A tömeg téglalap alapba rendeződött, és egy aprócska torzomborz emberke sétált elő közülük, kezében egy akkora buzogánnyal, ami legalább kétszer akkora volt, mint ő és a kapuhoz sétált.
-    Törjük be! Törjük be! Törjük be! – kántálta a tömeg, mire az aprócska emberke feje fölött pörgetni kezdte a buzogányt.

De hiszen ezek magyarok! Akkor mi végre az angol nyelvű transzparensek, kérdeztem magamtól.
-    Azért, hogy a CNN nézői is megértsék – kiáltotta fel lentről valaki.
-    Skacok! Ott van Vajnágh az ablakban! – kiáltotta valaki más.
-    Hol? Melyikben? – kérdezték többen.
-    Ott, te hülye! – mondták mások.

A kántálás abbamaradt, helyét zavart zsivajgás vette át és láttam, hogy egyre több és több fej fordul felém. Az aprócska emberke is abbahagyta a buzogány pörgetését és felnézett.

-    Vajnágh Domokos, tényleg te vagy az? – kérdezte valaki a tömegből.
-    Tényleg – kiáltottam le én.
-    Valami igazolványféle is van esetleg nálad? – kérdezte egy másik hang.
-    Nincs, de miért kellene? – kérdeztem.
-    Hát mert kurvára ciki lenne, ha betörnénk ebbe az elhagyatott kastélyba és kiderülne, hogy mégsem te vagy – kiáltott fel az aprócska emberke a buzogánnyal.
-    Miért akartok betörni? – kérdeztem én. – Néhány perc és itt lesz Mr. X, hogy kiszabadítson.
-    Akkor sietnünk kell – mondta az aprócska emberke, újból megpörgette feje fölött buzogányát, majd hatalmas vaskapunak hajította.

A buzogány hatalmas csattanással szaggatta szét a vasajtót, s a tömeg az emberkét követve az egykori szovjet háborús filmek csatajeleneteiből ismert hangos „Gurrá, gurrá, gurrá” kiáltások közepette zúdult be rajta.

Ezek tényleg betörtek, állapítottam meg. Ha nem teszek valamit, sosem kapom meg a választ arra a három kérdésre, melyre idestova 777 éve várok. Ekkora tömeget nyilván nem tudok feltartóztatni, de legalább megnehezíthetném a dolgukat, amíg megérkezik Mr. X.
-    A szekrény! – kiáltottam fel magamban.

Azzal odaléptem a még mindig plafonig érő szekrényhez, hogy elmozdítsam a faltól. Mivel a sarokban volt, ahhoz, hogy a reá merőleges falon álló kilincs nélküli ajtóhoz toljam, előbb hozzá kellett volna férnem. Először szemből próbálkoztam. De meg se mozdult. Pedig meg kell, hogy mondjam, minden szerénytelenséget nélkülözőn, hogy az utóbbi évek rendszeres gyúrásának köszönhetően olyan szinten duzzadt izmaimban az erő, hogy akár egy repülőgépet is elhúztam volna. Sebaj, megfordultam és nekifeszítettem a hátamat. Nagy levegőt vettem és minden erőmet összeszedve ismét nekiveselkedtem.

-    Bassza meg! –mondtam, miután láttam, hogy a szekrény továbbra se mozdult el a helyéről.

Mindeközben kintről lábdobogás és lárma hangja szűrődött be egyre hangosabban, ezért ismét szembe fordultam a szekrénnyel, két kézzel belekapaszkodtam az oldalába, és újfent nekigyürkőztem.

-    A kurva anyádat! – ordítottam dühödten, mibe a némi késéssel a kétségbeesés visszhangja vegyült, mert a szekrény minden erőfeszítésem és kínlódásom ellenére egy centimétert se mozdult arrébb, miközben a magát felszabadítónak képzelő tömeg már az ajtóm előtt toporgott.

Utolsó reményként még egyszer körbenéztem a szobában, mivel torlaszolhatnám el az ajtót. Az ágy meg az asztal szóba sem jöhetett, hiszen azok annyi akadályt sem jelentettek volna, mint özönvíznek a homokzsák. A szobabicikli, a futópad, no meg a súlyzók szintén nem tűntek jó ötletnek. A maradék kacatról nem is beszélve.

Két lehetőségem maradt: őszintén elmondom a megmentésemre érkezett tömegnek, hogy csak másnap lenne szükségem rájuk vagy kiugrom az ablakon. Az első verziót azonnal elvetettem, tudván, hogy önjelölt megmentőim magyarok, akik az őszinte beszédet köztudottan nem állhatják. Az ablak sokkal bizalomgerjesztőbb volt. Elvégre, ha én csupán Mr. X kitalációja vagyok, akkor minden cselekedetemet Mr. X irányítja, beleértve, hogy a mélybe vessem magam. Ha úgy akarja, könnyedén túlélhetem a zuhanást, vagy esetleg majd újjáéleszt a halálom után. Ha másként akarja, akkor meg úgyis tökéletesen mindegy. Kicsit árnyalta lelkesedésemet azonban a gondolat, hogy Mr. X-et meg én találtam ki.

Fejtegettem volna még tovább is gondolat gombolyagot, de ebben a pillanatban a kilincs nélküli ajtó egyszeriben berobbant és ripityára tört. Fejem mellett közvetlenül egy buzogány süvített el, hogy folytathassa útját az erdő felé az ablakon át. Az ajtó helyén ott állt csípőre tett kézzel az aprócska emberke, mögötte pedig egymást taszigálva a tömeg. Nyakukat nyújtogatták, akár egy rock koncert küzdőterén a nézők.

-    Azt hiszem, keríthetek egy másikat – mondta az emberke és sajnálkozó tekintettel bámult ki az ablakon.
-    Ha gondolja, visszamehetnek megkeresni – mondtam én. – Szívesen megvárom magukat itt fent. Ha hétszázhetvenhét évet kibírtam, azon a néhány percen már igazán nem múlik semmi.
-    Mi nem jut eszébe! – mondta az emberke. – Mr. X bármikor itt lehet. Fogjátok és tűnjünk el innen gyorsan!

Az aprócska emberke utasítására tucatnyi férfiember rontott be a szobába, s mire bármit is szólhattam volna, már a karjaikban voltam, s ők száguldottak velem ki a szobából a folyosóra. Vetettem egy röpke pillantást Trixi egykori lakosztályára nyitva maradt ajtaján keresztül és már robogtunk is lefelé a lépcsőn. Végtelennek tűnő nyikorgó, recsegő fa csigalépcsőn vezetett utunk. Néha már azt hittem, hogy hamarosan a pokol legmélyebb bugyraiban kötünk ki. Mindenhonnan karok szorítottak, ráztak, itt-ott csontok mélyedtek belém. Fejem teljesen külön életet élve himbálózott, én pedig szédülten forgattam tekintetem, de a világból csak a félhomályban elmosódott sötétebb és világosabb barna árnyak szűrődtek be.

Úgy éreztem magam, ahogy Sajó érezhette magát a Jamie és a csodalámpában, amikor száguldottak lefelé a csigacsúszdán Kakukkia felé. Amikor már azt hittem teljesen elvesztem az eszméletemet, hirtelen világos lett, nem egy dobbantóra repültem, hanem hordozóimmal együtt beleszáguldottunk a kapu előtt álló tömeg kellős közepébe.
-    Vajnágh Domokos kiszabadult! – kiáltotta el magát az aprócska emberke valahonnan a közelből. A férfiak, akik vállukon hordoztak, többször a magasba dobtak, majd elkaptak. A köröttem állók erre sikoltozni kezdtek, fütyültek, és „Vajnágh-Vajnágh” kántálással szórakoztatták magukat.

Örülnöm kellett volna. Elvégre 777 évi rabságomból szabadultam, még ha itt három nap is volt csupán az esztendő. Én azonban nem tudtam másra gondolni, minthogy elmulasztom a várva várt találkozást Mr. X-szel, akitől választ kapok az engem leginkább érintő három kérdésre, miszerint miért kellett itt eltöltenem az elmúlt 777 évet, miért nem szeret engem senki sem, és hogyan legyek multimilliomos.

Ahogy újra meg újra a magasba emelkedtem és körbenéztem, arra lettem figyelmes, hogy a körém gyűlt tömeg mögött nem messze, az erdőből egy kopasz férfi suhant elő térdig érő, kigombolt sötétkék munkásköpenyben, elmaradhatatlan fekete lakkcipőjében.
-    Várjanak! Várjanak! – kiáltottam el magam. – Ott jön Mr. X!

A tömeg elhallgatott, a férfiak pedig azon nyomban ledobtak a földre, szorosan körbefogtak, mintha azt akarnák, hogy Mr. X ne vegyen észre. Ekkor meghallottam az aprócska ember hangját.
-    Szép napot kívánok Önnek, jó ember! – mondta.
-    Magának is Botond Úr! – mondta Mr. X.
-    Vajnágh Domokos nincs ám itt – mondta az aprócska emberke, akiről legalább megtudtuk, hogy azonos a Bizánc falát egykor bedöntő mondahőssel. – Még fent van a toronyban és magát várja.
-    Köszönöm – mondta Mr. X. – Akkor sietek.

Percnyi csend következett majd a tömeg suttogni kezdte, hogy elment.
-    De én nem akarom, hogy elmenjen! – mondtam erélyesen és utat próbáltam törni magamnak a tömegben.
-    Maradjon veszteg! – mondták többen is köröttem és megszorították a karomat. – És hallgasson el!

Valaki be akarta tapasztani a számat, de én ellöktem magamtól a kezet, néhány erőteljes könyökléssel oldalba böktem a közvetlenül mellettem állókat, adtam néhány gyomrost az előttem állóknak és folytattam az utam a Kastély bejárata felé.
-    Tűnjenek a francba, ostoba csőcselék! – kiáltottam.
Olyan voltam akár egy amerikai futballista, döngettem keresztül a tömegen, nem érdekelt hányan és hogyan szeretnék megakadályozni, hogy elérjem célomat, én mintha csak vasvilla lett volna kezemben, szénaként hánytam szét magam elől az ellenállókat.

-    Mr. X! Mr. X! Várjon! – üvöltöttem torkom szakadtából, ahogy kiverekedtem magam.

Botond állta utamat egy fáklyával kezében.

-    Ugye nem gondolja, hogy lehet esélye ellenem – mondta.
-    Nem, nem gondolom - mondtam és leengedtem karjaimat. – De értse már meg, én még nem akarok kiszabadulni. Nekem okvetlenül beszélnem Mr. X-szel! Engedjen utána.
-    Sajnos nem engedhetem – mondta Botond.
-    De miért nem, könyörgöm! – mondtam. – Idejönnek és eljátsszák a hős felszabadítót, közben szarnak rá, hogy én mit akarok, arról nem is beszélve, hogy éppen a jövőmet teszik tönkre.
-    Ellenkezőleg! Éppen most mentjük meg – mondta Botond és meglengette feje fölött a fáklyát, majd felhajította a kastély tetejére, mire a tető egyszerre lángra lobbant.
-    Ne! – kiáltottam és félrelöktem utamból Botondot is, majd rohantam a Kastélyba, hogy kövessem Mr. X-et. Most már nem csak azért, hogy választ kaphassak tőle kérdéseimre, hanem azért is, mert meg kellett mentenem.

Nem sok lépést tehettem azonban a bezúzott kapu felé, mert valaki hátulról belekapaszkodott a nadrágszíjamba, és visszarántott, mégpedig úgy, hogy a földön találtam magam, arccal a földnek. Néhány apró földdarab a számba került. Éreztem száraz, keserű ízét, majd kiköptem.

Visszafordultam és felnéztem. Botondot láttam magam előtt, aki megelőzendő, hogy újból megszökjek előle, a gigámra szorította apró lábát, miközben fenyegetőn rázta felém öklét. Mögötte egyenesen arra a toronyra láttam rá, amelyben ideáig raboskodtam. Az ablaka most is nyitva volt. Felette a gerendák már lángoltak, ahogyan csaknem az egész kastély a kacér tornyaival. Az ablakon ekkor hajolt ki Mr. X.
-    Nincs itt – kiáltott le a tömegnek.
-    Persze, hogy nincs! – kiáltotta vissza Botond.
-    De hiszen akkor maguk becsaptak!

Az ablakon hatalmas lángnyelv csapott ki, és Mr. X eltűnt az ablakban. Mindent elborított a tűz, és én a lángok ropogása, az egymásba dőlő gerendák és összeomló falak robajában Mr. X utolsó szavait hallottam visszhangozni fülemben.
-    Maguk becsaptak! Becsaptak! Becsaptak!

Még éreztem torkomon Botond cipőjét, mégis felemelkedtem és átlebegtem rajta. Frissen szerzett szabadság-rabságom feladva úgy döntöttem, ott hagyom, az engem isten tudja miért éljenző tömeget, a múltam, a jelenem, s a jövőmet és követem Mr. X-et a lángok közé, bármi legyen is az eredménye. Nem, nem volt bennem félelem. Már nem. A három kérdésre adandó válasz sem érdekelt már. Egyedül az hajtott, hogy valahol a lángoló kastély mélyén megtaláljam Mr. X-et és a szemébe mondhassam:
-    Én nem, Mr. X. Én nem csaptam be!

Amint átléptem a lángkapun plazma testemmel, a remény éltetett, hogy ha tényleg megtalálom, hinni fog nekem.



(vége)

dVn