Megnyitó az Óperenciás tengeren innen és túl (12. rész)
Akit érdekel, hogyan jutott Vajnágh Domokos az Elvarázsolt Kastély megnyitójáról a négyszögletű kerek erdő kellős közepére, hogy ott 777 éven át raboskodjon az Elvarázsolt Kastély tornyában, kezdje itt, de legalább itt.
Aki csak a miért kell itt eltöltenie 777 évet, a miért nem szeret engem senki sem, és a hogyan legyek multimilliomos kérdésekre szeretne választ kapni, az olvassa tovább rendszeresen a Megnyitó részeit. Bármily fárasztó is.
Szürke falon árva folt
Mikor esténként a nap leszállA sötétség rám borul.Csak a lámpa fénye süt reámKivetítve mélabúm.Hasonmásom gúnyolódikKönnytől ázott arcomon.Csak az árnyékomat látom:Szürke falon árva folt.Ő követ minden éjszakaNem számít, hol vagyok.Vaksötétben lesben állva,Félhomályból támadón.Nyomomban van mindenütt,Hangját mégsem hallhatom.Csak az árnyékomat látom:Szürke falon árva folt.Ülök és csak nézemA vibráló gyertyafényt.Árnyékomat táncba hívja,Kit a fájdalom emészt.Emlékeim foglyakéntMenekülni nem tudok.Csak az árnyékomat látom:Szürke falon árva folt.Együtt töltött perceinkÁlmok üres szavakból.Eltűntek, mint a vörösborE törékeny pohárból.Lelkem sírját ásta megAz utolsó csalfa csók.Csak az árnyékomat látom:Szürke falon árva folt.Csak az árnyékomat látom:Szürke falon árva folt.
Martin L. Gore által énekelt, de Hank Thomson és Lynn Russwurm által írt "I cast a lonesome shadow" című daltól ihletve szabadfordította Gógán Antal.
Bár sokáig tartott beismernem, igazságtalan volt komplett testi és szellemi leépülésemet egyedül Trixi nyakába varrni, elvégre az életem már jóval Trixi lelépése előtt sem állt másból, minthogy ész nélkül zabáltam és vedeltem, no meg a tévét bámultam naphosszat. Kár tagadni, elhíztam akár a disznó, ami az én amúgy sem magas termetemet figyelembe véve, csak fokozta a hatást. Ábrázatom, akár egy ősemberé, gondozatlan szakáll, csimbókban lógó hajfürtök, melyek liánokként kapaszkodtak egymásba, áporodott testszagomat pedig a legjobb parfümkollekciók sem tudták volna elnyomni. Trixi egyre rendszertelenebb látogatásai annyit segítettek csupán az ügyön, hogy legalább arra a néhány órára összeszedtem magam és hébe-hóba megfürödtem.
Minden csoda három napig tart, tartja a mondás, ami itt ugyebár egy esztendőt jelent. Hát nálam is körülbelül egy esztendeig tartott, mire megelégeltem a züllésben szétcsúszott életem, ami viszont itt százhúsz esztendőt jelent. Mindazonáltal valami csoda folytán, alig ötven évvel várható szabadulásom előtt, egyszeriben nem volt kedvem az italhoz nyúlni. Sőt, a tükörbe nézve olyan mérhetetlen undor fogott el önmagamtól, hogy azon nyomban nullás gépet, meg ollót, meg borotvát ragadtam és megszabadultam felesleges szőrzetemtől. Nem kell megijedni, nem lettem skinhead és nem tetováltattam magamra Árpád sávos nagy Magyarország térképet.
Előkaptam a szekrényből a réges-régen odasuvasztott szobakerékpárt és egyéb kínzóeszközöket, majd nekiláttam ledolgozni az évszázadok hordalékát. A televíziót, ki tudja hányadikat, kihajítottam az ablakon, és elhatároztam, hogy a hátralévő időben elolvasom azt a kisebb könyvtárat kitevő könyvgyűjteményt, amit még az első néhány évben „rendeltem”.
Persze mint minden szenvedélybeteg a jó útra térés első ünnepélyes fogadalma után, jómagam is visszaestem. Volna. Csakhogy néhány nap, azaz itteni időszámítás szerint néhány év múltán egyszerűen képtelen voltam bármit is rendelni a terülj, terülj asztalkámtól. Lehetett az televízió, sör, bor vagy pálinka, vagy ínyencebbnél ínyencebb falatok, a terülj, terülj asztalka állt, mint egy darab fa, és szó nélkül tűrte, hogy én mind indulatosabban terjesztem elő kéréseimet. Még csak annyit sem mondott, hogy üzemzavar, vagy sztrájkolok, vagy elégítsem ki orálisan valamelyik lábát. Úgy viselkedett, akár egy közönséges asztal, csak álldogált ott az ablak alatt azzal a néhány ezüst tálcával, amelyen legutóbbi rendeléseimet szállította.
Ha előrelátó módon nem rendeltem volna be néhány évszázadra elegendő élelmiszerkészletet, akkor bizony aggódni kezdek, hogyan vészelem át a hátralévő évtizedeket, feltéve, hogy MrX betartja ígéretét és valóban megjelenik a 777 esztendő leteltével. Mivel ez utóbbiban azért nem lehettem biztos, nyilván igyekeztem csínján bánni élelmiszerkészleteimmel, ezért aztán visszahízásról szó sem lehetett. Az utolsó kísértés leküzdésében, már ami az alkoholt illeti, saját önpusztító életmódom jelentette a megoldást. Alkoholos italok tekintetében ugyanis hiába spájzoltam be szintén több évtizedre elegendő mennyiséget, azt rendre el is fogyasztottam, így aztán egyetlen korty bor nem sok, de annyi sem maradt a készletből.
Mivel amfetamin és kannabisz származékokkal, vagy szintetikus drogokkal korábban sem éltem, kénytelen voltam hát mindenféle tudatmódosító szer nélkül átvészelni, hogy egyedül maradtam egy cellában közel egy emberöltőig. Mindezt úgy, hogy még azt sem tudtam, miért mérték rám e büntetést.
Ez a kérdés, bevallom, az első néhány száz évben egyáltalán nem izgatott. Elvégre a terülj, terülj asztalkámnak és némi fantáziának köszönhetően egyáltalán nem éreztem rabságnak az Elvarázsolt Kastély tornyában töltött éveket, miért is érdekelt volna, hogy kinek, vagy minek köszönhettem idekerülésem. A szabadság hiánya, már ami a helyváltoztatást illeti, sem zavart különösebben. Szobám négy falán belül bármire képes voltam. Elég volt például csak azt kívánnom, hogy legyek gombostűfej méretű, s egy szimpla terepasztal kielégítette minden igényemet, ha túlságosan szűknek találtam volna a szobám. A terülj, terülj asztalka nyújtotta paradicsomi állapot megszűnése azonban egészen más fényben tűntette fel a helyzetet.
Ártatlan bebörtönzésem gondolata és mielőbbi szabadulásom kiharcolása egyre jobban magával ragadott, a kérdés csak az volt, hogy innen a ki tudja hol elterülő négyszögletű kerek erdő kellős közepéről miként érhetem el a megfelelő fórumot, amely rabságom ellen bármit is tehetne. Mivel engem nem bíróság ítélt el valós vagy koholt vádakkal, a jogi út, azaz fellebbezés akár a független magyar bíróságnál, az ítélőtáblánál, a köztársasági elnöknél vagy egyenesen a strasszburgi bíróságnál, szóba sem jöhetett. A rendőrségen éppenséggel feljelenthettem volna MrX-et, amiért akaratom ellenére fogva tart immáron több mint hétszáz éve, de egyrészt valószínűleg körberöhögtek volna, másrészt megkérdezték volna, hogy ugyan miért hétszázegynéhány év elteltével jutott eszembe feljelentést tenni személyes szabadságjogaim megsértésének ügyében. Maradtak hát a névtelen tömegek, amelyeknek felháborodása és haragja letéphette volna a rabigát lábaimról, már amennyiben sikerül bennük annyi felháborodást és haragot szítanom, hogy az Elvarázsolt Kastély elé tömött sorokban vonulva, faltörő kossal kezükben feltörjék börtönömet, s elhozzák rég áhított szabadságom.
Bár a világban mindig akad elszánt jogvédő és szabadságharcos, akit bárhol és bármilyen zászló mögé fel lehet sorakoztatni, ha a személyi szabadságjogok sárba tiprásáról van szó, manapság a személyi szabadságjogok sárba tiprása oly hatalmasra duzzadt piac, hogy bizony az elszánt jogvédőkért és szabadságharcosokért is éppen úgy meg kell küzdeni, akár a banki ügyfelekért vagy a mobiltelefon előfizetőkért. Ebben a közdelemben, ahol elnyomott országok, szabadságuktól megfosztott államok, ezek egykori vezetői, vagy elvhű honpolgárai versengenek, mi tagadás, nem indultam jó lapokkal én, aki nem képviselek egyetlen országot vagy államot, de még csak bármilyen nemes elvet vagy eszmét sem, azon kívül, hogy jó lett volna már végre a megszokott kuckómban tölteni estéimet.
Sebaj, gondoltam magamban, már csak időtöltés gyanánt is megpróbálom papírra vetni bebörtönzésem történetét, amit majd valamilyen úton-módon megismertetek a széles néptömegekkel, remélve, hogy néhányukra hatással lehetek.
Az első változat, mely ártatlan bebörtönzésem és rabságom történetének szikár ismertetése volt, úgy féloldalasra sikeredett, de elolvasva rá kellett döbbennem, hogy a kutyát sem fogja meghatni. Bár elviekben ellene voltam és vagyok a valóság bármilyen irányú elferdítésének, a cél érdekében úgy döntöttem, kicsit színesítek a történeten. Ám a következő változatot még mindig nem tartottam elég átütőnek. A harmadik változatot viszont már olyannyira sikerült kiszínesítenem, hogy az már a történet hihetőségét veszélyeztette. Ezért a negyedik változatban arra gondoltam, hogy olyan hihetetlenné teszem a történetet, amellyel az az irracionalitás világába repíti olvasóját, ahol a racionalitás világában leghihetetlenebb történet is hihetővé válik. Persze hihetetlen és irracionális történetet sem éppen könnyű kitalálni egy alapvetően a racionalitás talaján nevelkedett aggyal, ezért még jó pár változatot megírtam, mire úgy találtam, ideje publikálnom.
Igen ám, csakhogy a történet már olyannyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy azzal a hagyományos média, legyen az off-line vagy on-line, vajmi kevéssé tudott volna bármit kezdeni, ezért kénytelen voltam megalkotni egy saját külön bejáratú médiumot, hozzá pedig egy szerkesztőséget, akik majd hírül adják országnak, világnak Vajnágh Domokos bebörtönzésének és rabságának hiteles történetét.
Míg mindezen szorgosan dolgoztam, észre sem vettem, hogy elszaladt a hátralévő néhány évtized. Egy reggelen, egészen pontosan a 777-dik esztendő utolsó napjának reggelén, pont amikor MrX-nek meg kellett volna jelennie és választ adni a miért kellett itt eltöltenem 777 évet, miért nem szeret engem senki sem, és a hogyan legyek multimilliomos kérdésekre, arra ébredtem, hogy lentről az erdő felől egyre hangosabb kántáló morajlás közeleg.
(folytatjuk)
