– Itt jó lesz? – kérdezte a férfi, miután sikeresen átverekedte magát a büfé előtt kígyózó tömegen és a sötétbarna büféasztalhoz ért. A laminált asztalfelületet morzsák és gyanús kör alakú foltok mintázták. Hórihorgas termetével, enyhén hajlott hátával esetlenül álldogált mellette, egyik kezében tányér, rajta szalámis szendviccsel, a másikban pohár, és kérdőn a szélárnyékában mögüle érkező aprócska, vörös hajú nőre nézett.

A nő kibújt a férfi takarásából, hogy alaposan megvizsgálhassa a terepet. Elsőre nem volt ínyére az asztal, ezért sietve körbenézett, hátha, de sehol sem látott szabad asztalt.

– Van más választásunk? – kérdezte, de anélkül, hogy megvárta volna a férfi válaszát, határozott léptekkel az asztal másik oldalára sietett, és letette a kezében szorongatott poharat.

A férfi rövid ideig fanyar undorral nézte az asztalt, és mintegy udvariasságból, a gondoskodó férj szerepéből percig sem kiesve még egyszer körbenézett szabad asztal után kutatva, majd a keserű valósággal szembesülve, a nő példáját követve belakta az asztal még szabadon maradt részét.

Mivel éhes volt, az asztalkeresésben megfáradt figyelmét igyekezett mostantól a tányér karimája által határolt területre fókuszálni, ahol is egy szendvics kellette magát. A férfi gyanakodva méregette a vékonyan elkent vajfoszlányokat, a sápadt félholdként rámeredő főtt tojást, a száradtságtól kissé felhajlott szélű téliszalámit, s a díszítés gyanánt virító sárgult szélű zellerlevelet, végül tétova mozdulattal maga elé emelte. Elfintorodott, behunyta szemét és lesz, ami lesz, beleharapott.

– Képtelenek valami ehetőt is készíteni – mondta a férfi, miután az első falatot sikeresen legyűrte torkán.
– Én ezért nem eszek ilyen helyen soha – mondta a nő, aki eközben saját poharát vizslatta, mielőtt a szájához emelte volna. – Itt még egy poharat se tudnak rendesen elmosni.

A pohár karimája alatt ujjnyira körbefutó halovány csíkra és azokra a jól látható vízcsepp nagyságú fehér foltokra célzott, melyek körbetapétázták a poharat.

– Igyál az enyémből! – ajánlotta a férfi, miközben egy újabbat harapott a szendvicsébe.
– Gondolod, hogy az különb? – kérdezte a nő és közelebb hajolva szemügyre vette a férfi poharát. – Ugyan már!
– Akkor visszaviszem, az nem igaz, hogy ennyit ...- mondta a férfi a hirtelen felindultságtól remegő ajkakkal és teátrális mozdulattal a szendvicsét készült visszatenni a tányérra, másik kezével pedig már nyúlt is a nő pohara felé.
– Ugyan, drágám, nem éri meg felidegesíteni magunkat – mondta a nő, azzal megelőzendő, hogy a férfi meggondolatlan cselekedetre ragadtassa magát, belekortyolt a narancssárga lébe.

A férfi néhány másodpercig mozdulatlan maradt, mint akinek roppant erőfeszítésébe telik türtőztetnie magát, mert bizony ő legszívesebben az egész löttyöt a büfésre borítaná, utána pedig a kiürült poharat úgy vágná a földhöz, hogy az ripityára törjön.

– Ez is jól fel van vizezve – mondta a nő. Majd látva a férfi elszánt tekintetét, mely azt sugallta, hogy tényleg képes lenne visszamenni és reklamálni, megnyugtatásként hozzátette: - De ezen már meg sem lepődik az ember.

A férfi ily módon feloldozva az intézkedés kényszerű terhe alól, újfent beleharaphatott szendvicsébe, bár mint azt ábrázata elárulta, ez még akkora élvezetet sem jelentett neki, mint az első, pedig azt hitte, azt lehetetlen volna alulmúlni.

Ahogyan ott némán, morcos tekintettel, csalódott fintorral a szájuk szegletében fogyasztottak, a nő szeme megakadt a vele szemben lévő mosdó ajtaján, mely mind a női, mind a férfi szakasz esetében tárva-nyitva állt. Bár nem álltak olyan közel hozzá, szinte már érezte is, ahogyan a mosdószag, a fertőtlenítőszagba elegyedett húgyszaggal keveredve baktériumfelhőkön lovagolva szárnyal feléjük. Szótlanul figyelte miként sétálnak rajta ki-be az emberek anélkül, hogy bármelyiküknek is eszébe jutna becsukni.

– Mit várhatna az ember egy ilyen helytől! – mondta kisvártatva a férfi felé fordulva, aki épp az utolsó falatokat tömködte magába a szendvicsből.
– Hogy micsoda? – kérdezte az félig teli szájjal. Az utolsó falat elfogyasztása, mely minden étkezésnél szertartásos pillanatot jelentett számára, teljesen lefoglalta.
– Nézd meg azt a kurva klozet ajtót! – mondta a nő, és cipője sarkával idegesen kopogtatni kezdett. Fekete, sliccelt szoknyája ütemesen legyezett formás bokájánál.

A férfi kényszeredetten hátrafordult. Nem értette ugyan, mi lehet olyan izgalmas a klozet ajtajában, azt még kevésbé, hogyan vetekedhet mindez az utolsó falat elfogyasztásának élményével még eme szárazformára sikeredett szendvics esetében is. Elkerülendő azonban az összetűzést, hátrafordult. Mintegy alibiből, néhány pillanat erejéig meredten bámult a mosdó felé, majd visszafordult és megpróbálta békében elkölteni az utolsó falatból hátralévő csócsákat.

– Nem is néztél oda – mondta a nő, aki továbbra sem vette le szemét a mosdó bejáratáról és mintha csak statisztikát készítene, kitartóan számlálta a mosdókba be, illetve az onnan kilépőket. Nyolc férfi be, hat ki, kilenc nő be, hat ki.

A férfi látva, hogy a nő nem tágít, az ádámcsutkájával együtt nyelte le az utolsó falatot.

– Dehogynem néztem – mondta a férfi, de mint aki elmulasztott valami apró részletet, újból hátrafordult, bár egyelőre sejtése sem volt arról, mi lehetne az az apró részlet.
– Akkor csak nézd meg jobban! - mondta a nő. Kilenc férfi be, hét ki, tizenegy nő be, nyolc ki.

A férfi csak most vette észre a nyitva felejtett vécéajtót. Érdeklődést mímelve rövid ideig szótlanul szemlélte ő is a ki-be közlekedő közönséget, közben valami bölcs mondaton törte fejét, mellyel egyrészt feledtetheti e kardinális probléma késői észlelését, másrészt lezárhatja a témát és nyugodtan megihatja végre üdítőjét.

–    Mit várjunk egy színháztól? – mondta aztán. - Pláne a büféjétől, amikor a közönsége is ilyen?

A nő először egyetértőn bólintott, majd bosszúsan megcsóválta fejét. Közben egy idősebb férfi tartott a mosdó felé. Fehér hajú bácsika volt, sötétbarna öltönyben. Mikor átlépte a küszöböt, pillanatra megtorpant. A kilincset kereste, amelynek normál esetben ott kellett volna lennie éppen karnyújtásnyira mögötte. Hiába hadonászott, furcsa köröket rajzolva a légbe, a kilincs csak nem akadt a keze ügyébe.

Arra gondolt, hogy talán az ő karja rövidült meg ennyire, hiába, az utóbbi időben tudomásul kellett vennie tagjainak rövidülését. Ám a kilincset visszalépve sem érte el. Talán valaki leszedte az ajtót, merült fel benne a magyarázat. Hátranézett és ekkor döbbent csak rá, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. Megkönnyebbülten felsóhajtott, még egyet visszalépett és kissé remegő kezével megragadta a kilincset, majd nekilátott maga mögött behajtani az ajtót.

A nő tágra nyílt pupillákkal figyelte minden mozdulatát, s már-már dörzsölni kezdte kezét, megállapítva, hogy tízből mindössze egy férfinak jutott eszébe becsukni az ajtót – feltéve persze, hogy éppen azelőtt hagyták nyitva, hogy ő a számlálásba belekezdett. Ajkai felkészültek e fontos megállapítás formálására, s tervezett mondandójának illusztrálása céljából megbökte a férfit, aki épp kiadósat kortyolt üdítőjéből, hogy forduljon megint a mosdók irányába.

A férfi el is feledkezett a nyitva hagyott vécéajtóról, de azért lomha mozdulattal hátrafordult és némi érdeklődést magára erőltetve megnézte ő is magának az idős urat, amint lassított felvételként átlépi a küszöböt, s mint páncélterem ölnyi vastagságú ajtaját, úgy húzza be maga után a vécéajtót.

A nő már kimondani készült, hogy „tíz férfiból egynek sikerült”, amikor az idős férfi ismét megtorpant. Ahogy lassacskán visszapörgette fejében az eseményeket, most jött csak rá, hogy az ajtót nem ő nyitotta ki, nem újjáéledt férfiasságának erejével vágta ki, hanem már így találta, tehát valaki más hagyhatta így. Ha pedig valaki más így hagyta, arra bizonyára jó oka volt. Nem kereste az okát, kétkedés nélkül elfogadta az előtte járó döntését, elvégre kinőtt már abból a korból, hogy megkérdőjelezze az előtte járók döntéseit. Ezért ellenállva gémberedett ösztöneinek meghátrált, és visszanyitotta az ajtót. Gondosan visszaigazította, a kilincset ütközésig a falhoz szorította, pontosan úgy, ahogyan találta, majd eltűnt a mosdóban.

– Tíz férfi be – mondta a nő. Hét ki, tizenegy nő be, kilenc ki, folytatta magában.
– Talán, öhm, khm, – tette hozzá a férfi némi hezitálás után elcsukló hangon. - Talán nekünk kellene becsukni.

A nő dühödten lecsapta poharát az asztalra, melynek alján még néhány korty ital lötykölődött. Néhány csepp ki is fröccsent belőle az asztalra. A szeme lángokat vetett.

– Te egyszerűen nem tudsz felülkerekedni ezen a kispolgári szervilizmuson! Csukja be az, aki nyitva hagyta, vagy akit ezért fizetnek itten. A jegy árába éppenséggel beleférne.

A férfi érezte, hogy a szégyen pírja alattomosan és végérvényesen befészkeli magát arcába, ezért igyekezett minél lassabban kortyolni maradék italát, hogy addig is a pohár takarása mögé rejthesse arcát. Bár nem tudta volna megmondani, vajon a nő, vagy önmaga előtt szégyelli jobban magát.

Ekkor megmentőként megszólalt a csengő.
– Menjünk, – mondta a nő, miután felhörpintette az utolsó kortyot, ami megúszta az iménti incidenst. – Próbáljuk meg túlélni, ami még hátravan!
Azzal a nő az asztal szélére lépett és ellentmondást nem tűrő módon elindult a lépcső irányába

– Kitartás, drágám, ez már az utolsó felvonás – mondta a férfi, és anélkül, hogy megitta volna megmaradt italát, visszatette poharát az asztalra és nagy léptekkel követte partnerét.

A nézőtérre vezető lépcsőn felfelé menet a férfi visszafordult és vetett még egy utolsó sajnálkozó pillantást a nyitva maradt vécéajtóra. Be kellett volna csukni, be kellett volna csukni, mondogatta magában, de a nyomukban hömpölygő tömeget látva, végérvényesen letett arról, hogy ezt az ügyet személyesen vegye kézbe.

Vajnágh Domokos (dVn)