A rák után leginkább ellenálló betegség a Depeche Mode rajongás fő kiváltó tényezője, Dave Gahan ma tölti be ötvenedik életévét.

Ha van ember a világon, akinek semmi sem jött össze az életben, akkor az ő. Először is punk akart lenni. De hiába festette zöldre-lilára a haját, punknak túlságosan kölyökképű volt és jól nevelt. Ezután David Bowie imitátorként próbált betörni a basildoni éjszakába, csakhogy pechére meghallotta őt Vince Clarke, egy nyomorult kis szintipop banda, a Composition of Sound billentyűse, aki utálta az éneklést meg a frontemberkedést, ezért inkább felkérte Dave Gahant a hálátlan szerepre.

Dave eleinte csak jó mókának tartotta, nem is vette igazán komolyan az éneklést, inkább a divattervezői pályára koncentrált. Ennek köszönhető életének egyetlen igazán sikeres kreatív megmozdulása, mégpedig az együttes névadása a francia Dépêche Mode divatlap után szabadon. Divattervezés helyett viszont csak a kirakatrendezésig jutott, ráadásul azt sem művelhette sokáig, mert a fiúk minden erőfeszítése ellenére a Depeche Mode nem kis részben az elszánt lemezkiadónak, Daniel Millernek köszönhetően egy csapásra sikeres lett.

Dave Gahan, aki világ életében rocksztár akart lenni, azon kapta magát, hogy élre vasalt nadrágban, fazonra nyírt frizurával egy újromantikus fiúzenekarban énekel a sikoltozó lányoknak olyan bugyuta és bárgyú dalokat, mint a New Life (Új élet), Just Can’t Get Enough (Egyszerűen nem elég) vagy a Meaning of Love (A szerelem értelme).

Hiába mondogatta magában, hogy még csak ezt az egy lemezt, aztán tényleg kiadom a saját punk, blues, rock’n’roll dalaimat, a Depeche Mode gyártósoráról egymás után gördültek le az újabb és újabb lemezek, meg a slágerebbnél is slágerebbek, a rajongók pedig ahelyett, hogy valamirevaló tinizenekar módjára előbb-utóbb elfordultak volna tőlük, egyre többen és többen lettek. Olyannyira, hogy 1987-ben még a Rosebowl Stadiont is megtöltötték az USA-ban, amit előttük csak a Rolling Stones kaliberű zenekarok kedvéért tettek meg.

Ám Dave Gahan pechszériája ezzel közel sem állt meg. Ha már rocksztár nem lehetett belőle a színpadon, megpróbálkozott a drogozással, hátha egy jól irányzott túladagolással sikeresen átlövi magát a Rock’n’Roll halhatatlanjai közé. Ha lehet még 27 éves koráig, mert ugyebár valamire való rock sztár 27 évesen fejezi be földi pályafutását. Ehelyett azonban már túl a harmincon, szívroham döntötte le lábáról az 1993-as Devotional Turné New Orleans-i állomásán. Nem adva fel a halálért folytatott harcot, 1995 augusztusában az ereit is felvágta otthonában. Mondanom se kell, ezt is sikertelenül.

A hőn áhított aranylabdás túladagolásra egészen 1996. május 28-áig kell várnia, amikor a Los Angeles-i Sunset Marquis Hotelben röpke két perces csókot is válthatott a halállal, de az orvosok ismét visszasegítették az életbe.

Bár a Depeche Mode zenéje az évek előrehaladtával kicsit rockosabb, Dave Gahan baritonja kicsit rekedtesebb, hamvas képe kicsit gyűröttebb lett, továbbra is hiába küzdött azért, hogy a világ végre rockistenként tisztelje. Dacára két szólólemezének, a Depeche Mode máig teltházas turnéinak, sosem kapott Grammy díjat, nem léphetett fel az antiglobalizációs monstre koncerten, nem énekelt duettet Bono Vox-szal, de még Magyarországon sem neveztek el róla egyetlen utcát vagy teret, pedig, ha Elvis Presleyről teret neveztek el, Ákos néven elhíresült sivár kelet-európai imitátora Kossuth díjat kaphatott, akkor igazán megérdemelné.

Mi azért azt üzenjük innen az Elvarázsolt Kastélyból, hogy ne csüggedj Dave! Ha nem is lett belőled rocksztár, azért a csirkehús legeredetibb reklámozásáért bizonyára örökre emlékezni fogunk rád. Boldog születésnapot!



KmV