Már az óvodában ráragadt ez a név. Nyúlánk termete, hosszú, vékony lábai és karjai, szénaboglyaként álló vörösesszőke haja, bandzsa tekintete, szeplős, kerek arca és aránytalanul vékony nyaka már önmagában is elég lett volna ehhez. De szülei mindezt azzal tetézték, hogy madárijesztőnek öltöztették az első farsangkor.

Költségkímélő megoldás volt. Mindössze szakadt sárga pizsamára volt hozzá szükség, ami amúgy is kéznél volt.

Az általános iskolában már farsang se kellett. Az iskolába vele tartó ovis társa mindjárt az első napon bedobta a közösbe becenevét, amely hozzáforrott, akár az a szemölcs, közvetlenül a bal szeme alatt. A legtöbb lány, akit ismertem, ádáz módon tiltakozott volna ellene, hogy így nevezzék, de Madárijesztő nem. Nevét éppoly beletörődéssel viselte, mint a sors megannyi kegyetlen játékát.

Alkoholista apja kiskorától kezdve molesztálta éjjelente. Anyja, amikor kislánya szégyenkezve elmesélte neki, annak rendje és módja szerint jól elverte, amiért ilyen alávaló rágalmakat terjeszt saját édesapjáról. Madárijesztő megértette a leckét. Innentől kezdve sosem terjesztett rágalmakat. Nagyobbacska korában azonban esténként mindig magára zárta szobája ajtaját, és került minden lehetőséget, amikor tulajdon apjával kettesben lehet.
Madárijesztő nem ismerte az ünnepeket. Szülinapi zsúrja se volt soha. Felesleges is lett volna, úgyse ment volna el rá senki. Ha a felnőttek közül valaki szóba is elegyedett vele, a szokásos mit hozott a télapó, mit hozott a Jézuska kérdésekre se válaszolt, csak szemét lehunyva ábrándozott arról, mit is hozhatott volna.

Bíztam benne, hogy hamarosan az enyém lesz. Nem mintha pedofil lettem volna, de oly ártatlan volt, hogy minél előbb a karjaimban akartam tudni, mielőtt még teljesen összetörik a szívét. Hadd érezze örökké tartó szeretetem és törődésem.

Kinézete miatt iskolatársai csúfolódásainak is rendszeres céltáblája volt. Mindemellett a sors, szeszélyes játékainak újabb gyöngyszemeként, briliáns elmével ajándékozta meg. Mikor a többiek csak makogták az ábécét, ő már folyékonyan olvasott. A számtanpéldákat fejben megoldotta. Az idegen nyelvek, már amivel találkozott élete során, éppúgy ragadtak rá, mint a gúnyneve. Másoknak mindez áldás lett volna. Madárijesztő számára azonban csak eggyel több ok a folyamatos gáncsoskodásra, legyen szó gyerekekről, vagy tanárokról, akik számára összeegyeztethetetlen volt a rendezetlen családi háttér és a tanulmányi teljesítmény közötti tökéletes diszharmónia.

Nem volt rajtam kívül senki, de senki széles e világon, aki szeretettel gondolt volna rá. Ő azonban ügyet sem vetett rám.

Hiába voltam mindig a közelében, és igyekeztem minden úton-módon a kedvében járni, nem én lettem az első szerelem életében, hanem szokás szerint a középiskola ügyeletes szépfiúja. Aki persze évekig ügyet sem vetett rá. Mindaddig, amíg a sors újabb tréfájának, no meg a rendszeres sportolásnak köszönhetően, olyan bombázó alakja nem lett, hogy a világ leghíresebb topmodelljei is megirigyelték volna.

Nem is csúfolták már a fiúk, inkább azon járt az eszük, hogy dönthetnék meg valamelyik bulin, természetesen titokban, nehogy megtudja bárki is. Ugyan ki járt volna egy madárijesztővel? Vödröt mégsem húzhatnak a fejére.
Madárijesztő azonban sosem járt bulizni. Még a gólyabálokat és szalagavatókat is kihagyta, kivéve azt az egyet, amelyik az övé volt. Itt is csak addig maradt volna, ameddig a keringője tart, amit az osztály legmagasabb, pattanásos képű, lófogú diákjával táncolt. De amikor távozni készült volna, megragadta karját a nagy ő, és megkérdezte:

-    Hová sietsz, Madárijesztő? Azt hittem táncolunk.

Madárijesztő szóhoz sem tudott jutni. A négy év alatt két szó nem sok, annyit sem váltottak egymással. Amikor a keringőhöz a párválasztás zajlott, akkor sem állt sorba, hogy a táncpartnere legyen. Most meg táncolni hívja. A lányok többsége valószínűleg elhajtotta volna a sunyi francba, de Madárijesztő csak arra tudott gondolni, hogy ilyen alkalom nem adódik több az életében. Hát maradt. És táncoltak. És buliztak. És a fiú elvarázsolta, a szél szárnyán tovaröpítette egy mesebeli kastély csillogó báltermébe. A végtelennek tűnő tánc teljesen elszédítette, a világ összefolyt körötte, s ő nem érzett mást csak azt a két kart, mi magával ragadja, s a szűnni nem akaró csókokat ajkán.

A valóság alig néhány perc volt csupán az egyik tanterem leghátsó padján, neki mégis örökkévalóság. A fiú már rég valaki mással bulizott, amikor ő még mindig ott feküdt az asztalon meztelenül, ruháival hanyagul betakarva. Behunyt szemmel arról álmodozott, hogy holnaptól kézen fogva járnak majd az utcán, a szünetekben pedig titkon csókot lopnak egymástól.

Egy másik pár ébresztette fel, akik ugyanazt a termet szemelték ki a szexuális érettség bizonyítására.

-    Ne bassza meg! – mondta a fiú, miközben egy pöttöm lányka belé kapaszkodva, vihogva dülöngélt. – Hiszen ez a madárijesztő!

-    Kicsoda? – kérdezte a lány.

-    Az osztálytársam. Nem érdekes, húzzunk a másikba! – mondta a fiú, azzal becsapták maguk mögött az ajtót.

Madárijesztő csendben felöltözött és szó nélkül hazament. A fiú másnap rá se nézett, nemhogy szólt volna hozzá. Hosszú napok teltek el, mire Madárijesztő rászánta magát, hogy az egyik szünetben, amikor úgy tűnt, senki sincs a közelükben, odalépjen hozzá és megkérdezze:

-    Ennyi volt?

-    Micsoda? – kérdezte a fiú, önelégült vigyorral az arcán.

-    Mi … ketten.

A fiú harsányan felnyerített és körbenézett, hátha mégis látja valaki, de teremtett lélek nem volt se közelben, se távolban.

-    Miért, csak nem azt gondoltad, hogy járni fogok veled?

Madárijesztő nem szólt, csak nézett rá bandzsa szemeivel. Próbálta kitalálni, hogy csupán álarcot lát, mely mögött most is ott bújik az a gyengéd, és szenvedélyes szerelmes, akinek nemrég odaadta magát, vagy ez ugyanaz a rideg, lenéző szempár, melyet csak ő nem látott eddig a hirtelen ráomló boldogságtól elhomályosult tekintetével.

-    Nem – mondta végül, könnyeit visszafojtva, arcára kényszeredett mosolyt erőltetve. – Dehogy.

Még aznap este beült a csordultig telt fürdőkádba, kezében egy zsilettpengével. Felcsillant előttem a remény, végre eljött az én időm. Áhítattal néztem, amint a pengét bal kezének ütőeréhez érinti, szemét behunyja és láttam magam előtt, amint földi életének kevés boldog pillanatait próbálja csokorba gyűjteni és utolsó perceiben gyönyörködni bennük.

Anyja azonban, aki évek óta ügyet se vetett rá, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rányitott és az utolsó pillanatban kicsavarta kezéből a pengét.

-    Ilyen könnyen nem úszod meg, amit tettél – mondta. Természetesen férje elvesztésére gondolt, nem pedig lánya ártatlanságára. Úgy gondolta, férjének szíve lánya kegyetlensége és igaztalan vádjai miatt hasadt meg.

Néhány hét múlva kiderült, hogy terhes. A legtöbb lány inkább kétségbeesve elvetette volna. Ő azonban gondolni sem akart erre. Hiába a kiváló tanulmányi eredmények, a sorban álló ösztöndíjak, s a fényes karrierek kecsegtető ígérete, őt nem érdekelte más, csak a baba, élete legboldogabb órájának gyümölcse.

Irigykedve néztem arcát, közvetlenül a szülés után. Olyan boldog volt, hogy már-már magam is azt hittem, sosem lesz az enyém.

A sors azonban, mintha csak a kedvemben akart volna járni, tovább gyötörte. A baba Duchenne-féle izomsorvadást örökölt. Ugyanazt a betegséget, amit Madárijesztő első szerelmének öccse. Madárijesztő kisfia tizenöt éves korára már tolókocsiba kényszerült, és nem sokkal az érettségije után légzőszervi elégtelenségben hunyt el.

Madárijesztőnek nem volt több férfi az életében. Pénztárosként dolgozott, maradék idejének pedig minden percét kitöltötte fiának nevelése és gondozása, majd később májrákban szenvedő anyjának ápolása.

Kettejük elvesztése után is ugyanolyan megközelíthetetlen maradt. Magányosan élt le kerek 89 évet. Hiába is környékeztem meg számtalanszor.

De én türelmes típus vagyok. Előbb vagy utóbb minden szerelmem a karjaimba omlik. Bánom talán, hogy Madárijesztőt egykoron bombázó teste helyett csak aszott csont és bőr kupacként kaphattam meg? Egyáltalán nem. A lelke ugyanolyan gyönyörű maradt, mint amikor megismertem, közvetlenül a születése után. És most már örökre az enyém marad.

Vajnágh Domokos (dVn)