Orbán Viktornak elege lett a télvíz idején is zöldségeket beszélő kormánytagokból és államtitkárokból. Hoffmann Rózsa nyilatkozat stopja azonban csak az első lépés. Szeretett miniszterelnökünk, mint mindig, most sem elégszik meg a félmegoldásokkal.

Mióta van ez az internet, az on-line piacterek, meg a kuponos oldalak, az ember könnyedén azon kapja magát, hogy néhány kattintással boldog tulajdonosa lesz egy rakat dolognak, amire egyébként semmi szüksége nem lenne. A minap így járt Hutta Sámuel kollégánk is.

Bár ő leginkább receptek után szörcsöl a neten, most mégis elcsábult egy visszautasíthatatlan ajánlat láttán, aminek az ég adta világon semmi köze sincs a főzéshez. Miután persze megvette, már bánta, mint a kutya, aki húszat kölykezik (bár húsz kutya jelen esetben éppen, hogy kihúzta volna a slamasztikából – a szerk.). Ezért a szerkesztőség tagjaira próbálta rátukmálni frissen szerzett portékáját.

- Nem akarsz egy szájkosarat? – kérdezte hozzám lépve.
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Szájkosarat.
- Menj a p****ba! – mondtam, mivel azt gondoltam, hogy a legutóbbi szerkesztőségi értekezleten történt kirohanásomra céloz. Elegem lett ugyanis abból, hogy egyesek egész álló nap a Facebookon lógnak, miközben egyetlen árva cikk nem sok, annyival sem rukkolnak elő hetekig, sőt hónapokig. Ráadásul még az újabban naponta jelentkező Facebook bejegyzések többségét is nekem kell megírnom.
- Pedig egyhamar nem jutsz hozzá ilyen jutányos áron ehhez a kíváló minőségű darabhoz – mondta és jobb kezével meghimbált előttem egy valódi szájkosarat.
- Minek kellene nekem szájkosár, amikor nincs is kutyám?
- Nekem sincs – mondta. – De mi van, ha holnap meggondolod magad és veszel egyet?

Hamarosan kiderítettem azonban, hogy Hutta Sámuel, amikor meglátta, hogy öt arany helyett egy aranyért tehet szert drót szájkosárra, rögtön rá is licitált. Azt már csak a sikeres vásárlás után vette észre, hogy rögtön húsz darabnak vált boldog tulajdonosává. De hiába a jutányos ár, a szerkesztőségi tagok közül senki sem kapott a remek ajánlaton, révén, hogy Galván Lilin kívül senki sem tart kutyát. Ő ugyan mindjárt négyet, de még a pórázt is állatkínzásnak tartja, nemhogy a szájkosarat. Még szerencse, hogy nem pitbullokat, hanem csivavákat tart.

Szegény Hutta Sámuel épp azon kesergett, hogy rajta rohad majd mind a húsz darab szájkosár, amikor a szerkesztőségbe váratlanul betoppant Orbán Viktor. Minden kíséret, testőrök és talpnyalók nélkül érkezett. Nem csengetett, nem kopogott, hanem berontott az ajtón és egyenesen felém sietett.
- Miniszterelnök úr! Micsoda megtiszteltetés! – kiáltottam fel örömömben. Bakker, hol a fenében van a fotósunk, amikor az ölünkbe hullik egy újabb Index címlap várományos poszt, mérgelődtem magamban.
- Nincs időnk a felesleges udvariaskodásra, Súúúhanter úr – mondta Orbán Viktor. – Sürgősen kell lépni.
- Persze, persze – mondtam egyetértőn. Jól ismerjük a miniszterelnök úr megállíthatatlan tempóját. Számára a civilizáció olyatén vívmányai, mint az udvariasság, a jó modor vagy a jogállamiság keretei csak felesleges béklyókat jelentenek nemzetmentő terveinek megvalósítása közben. – Mit tehetünk Önért?
- Hallgattassák el a fecsegő minisztereimet, meg az államtitkáraimat, mielőtt még a tizennegyedik havi nyugdíjat is be kell vetnem a 2014-es választás érdekében.
- Mi? Hogyan? Mégsem rakhatunk rájuk szájkosarat! –mondtam teljesen önkéntelenül. Eszem ágába se jutott Hutta Sámuel portékája.

Orbán Viktor szeme azonban rögtön felcsillant, rám nézett és megveregette a vállamat.
- Maga, biz’isten mondom, jobb, mint a Matolcsy Gyuri! Pedig őt aztán nehéz fantáziában túlszárnyalni.
Nem tudtam, hogy ezt dicséretnek vagy sértésnek vegyem, de mivel mégiscsak a miniszterelnök úr mondta, inkább az előbbit választottam.
- Ez az! Szájkosár kell nekik – helyeselt Orbán Viktor. – Nem tudja véletlenül azt is, honnan lehet jó áron beszerezni?
- Nem fogja elhinni, miniszterelnök úr, de éppen van nálunk húsz darab elfekvőben.
- Nagyszerű! Akkor már csak a formaságokat kell intézni.
- Formaságokat? – kérdeztem vissza.
- Ugye nem gondolja, kedves Súúúhanter úr, hogy a kormány közbeszerzési eljárás nélkül vásárolja meg Önöktől a szájkosarakat? – mondta Orbán Viktor, a jól ismert cinkos mosollyal szája szegletében.
- Nem, dehogy! – mondtam, kissé csalódottan. Már kezdtem örülni, hogy sikerül túladnom Hutta Sámuel szájkosarain, így végre megint a cikkírásra koncentrálhat, de a közbeszerzési eljárás hosszas tortúrája, s a vele járó papírmunka gondolata elvette a kedvemet. – Akkor mégsem olyan sürgős?
- Már hogyne lenne az! Németh Lászlóné, meg a Nyerges Zsolt majd kézbe veszik az ügyet, ne aggódjon. Addig is, amíg a papírmunka elkészül, én elviszem magammal a szájkosarakat, mielőtt Rózsika valami újabb frappánsat szólna, és megint utcára vonulnak a diákok, én meg mehetek velük sörözni valami romkocsmába.

Intettem Hutta Sámuelnek, hogy gyorsan hozza a szájkosarakat. Ő először értetlenül bámult rám, mert mozdulataim alapján azt hitte, Orbán Viktorra akarok szájkosarat tenni, de mikor mutattam neki, hogy mind a húszat hozza, majdnem feldöntötte asztalát, úgy ugrott fel helyéről.

A szájkosarak egy nagy kartondobozban hevertek. Orbán Viktor kivett belőle egyet, alaposan szemrevételezte, majd Hutta Sámuelre nézve megkérdezte:
- Ezt ugye kifejezetten miniszterekre és államtitkárokra szabták?
- Tessék? – kérdezte Hutta Sámuel, mivel azt hitte, hogy Orbán Viktor a kutyáinak szeretné megvenni őket.
- Persze, hogy rájuk – válaszolta meg helyette Orbán Viktor a kérdést. – Nem látom a gyártási helyet, de gondolom ezt itt mind Magyarországon, magyar munkáskezek készítették, ugye?
- Hááát – mondta Hutta Sámuel kétségbeesetten fürkészve a doboz oldalát, illetve a szájkosarakat, hátha lát rajtuk valami felségjelzést.
- Persze, hogy magyarok készítették. Ez nem is kérdés - mondta Orbán Viktor, majd kezet nyújtott felénk.
- Súúúhanter urak, örültem a szerencsének! – mondta, azzal felkapta a dobozt a szájkosarakkal együtt és amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is viharzott.

Percekig csak álltunk ott megmerevedve Hutta Sámuellel, egymást bámulva. A szerkesztőség többi tagja döbbent csendben figyelt minket.
- Mondd, hogy neked kifizette! – szólalt meg Hutta Sámuel végül.
- Nekem ugyan nem – mondtam. – De talán majd mi is kérhetünk tőle egyszer egy szívességet!

Hutta Sámuel bosszúsan legyintett, majd döngő léptekkel visszarohant asztalához és verni kezdte a klaviatúrát. Abban bíztam, hogy dühében kanyarint egy cikket Orbán Viktorról, aki lenyúlta drága szájkosarait, mint a magánnyugdíj pénztári megtakarításokat, de estére csalódottan kellett megállapítanom, hogy csak a kommunista kutyából készült polgári szalonna receptjét vetette papírra.

Egész este vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom, és bájosnak cseppet sem mondható férfihangján megszólaljon a vonal túlsó végén Németh Lászlóné, majd elmondja, miként járhatunk mi is jól a szájkosár bizniszen.

De a telefonom néma maradt. Talán majd holnap hívnak, nyugtatgattam magam. Vagy holnapután kiskedden!

FgP