A recepciós pulton állt egy váza. Közönséges fehér porcelán váza volt, mintázat nem tarkította. Csupán a karimáján éktelenkedett egy alig észrevehető repedés, de azt jótékonyan eltakarták a beléje állított virágok levelei.

Senki sem tudta hogyan, s mikor került ide. A recepciós lány - csinos, fiatal, szőke és kékszemű -, úgy gondolta, hogy az elődje hozta. Az elődje úgy, hogy az ő elődje. Annak az elődje pedig úgy, hogy az ő elődje. Bár az elődjét  egyik recepciós sem kérdezte meg, puszta hagyománytiszteletből gondoskodtak róla, hogy a vázában mindig legyen az évszakhoz illő friss virág. Tavasszal nárcisz, tulipán, százszorszép. Nyáron rózsa, liliom és török szegfű. Ősszel margaréta és frézia. Télen mikulásvirág és liliom.

A váza fáradhatatlanul nyújtott végső menedéket a gyökerüktől megfosztott virágoknak, hadd varázsolják szebbé múlandó pompájukkal a recepcióhoz lépők perceit, legyenek akár unott kedvvel munkába érkezők vagy felháborodott ügyfelek. Ha pedig elhervadtak, s a szemetesben végezték, munkaidő után, titokban megsiratta valamennyit.

Nem bánta, hogy az emberek ügyet sem vetnek rá, csak a virágokat dicsérik. „Honnan van ilyenkor ez a szépséges tulipán?” – kérdezték. „Milyen gyönyörű ez a frézia!” – mondták. De ez éppoly boldoggá tette, mintha őt dicsérték volna, és lelkét büszkeség töltötte el.

Nem bánta azt sem, hogy neki csak a recepciós pulton jutott hely. Nem áhítozott a tárgyalóról, vagy urambocsá, az igazgató irodájáról. Ameddig virágot tesznek belé, ő egy eldugott sarokban is jól érezte volna magát, a recepciós pulton pedig annyi embert bűvölhetett el virágjainak szépségével, mint sehol máshol.

Még azt sem bánta, ha a pulton ide-oda tologatták, mert útjában volt egy kézbesítendő csomagnak, vagy egy nagykabátnak. Ha időnként meglökték, és ő pillanatra kibillent egyensúlyából, akkor is csak azért fohászkodott, hogy a virágoknak ne essen baja.

Egyszer régen már majdnem megtörtént a baj. Akkor szerezte azt az alig észrevehető repedést. A takarítónő a laminált, cseresznye színű pultot igyekezett fényesre vaxolni, amikor véletlenül feldöntötte. Gyorsan utána kapott, mielőtt még a pulton végiggurulva a földre hullott volna, de amint hirtelen mozdulattal felrántotta, nekiütötte a falnak. A váza azonban akkor sem saját repedése, hanem az egyik százszorszép letörött a szirma miatt szomorkodott.

Azóta szerencsére elkerülték a hasonló helyzetek, s ő mondhatni háborítatlanul élhette mindennapjait. Lelki nyugalmát csak az zavarta meg, ha néhanapján valaki rosszallóan megjegyezte, hogy „ez a váza baromira nem illik ide”. Ilyenkor szégyenében leginkább a föld alá süllyedt volna, mert úgy érezte, útban van, s az ő egyszerű, hétköznapi külseje nem engedi kibontakozni virágjainak valódi szépségét.

Ám a virágok levelükkel gyöngéden karimájára borultak, és simogató szavakkal nyugtatgatták:

-    Ugyan mi lenne velünk nélküled? Ki óvna minket még a széltől is? Ki adna nekünk inni, ha te nem lennél?

A váza a virágok törődésének köszönhetően lassacskán megvigasztalódott, s miután a recepciósok sem lökték egy poros raktár mélyére, hosszabb-rövidebb időre megbékélt magával.

A recepciós lány ma friss orgonát hozott. Miután kicserélte a vizet, elgondolkodott rajta, hogy vajon mindet beletegye-e a vázába, vagy adjon belőle az igazgató titkárnőjének. De végül letett róla, mert a titkárnő a múlt héten neki sem adott abból a szép csokor sárga rózsából, ezért inkább az utolsó szálig beletuszkolta a lila orgonákat a vázába. A váza, az orgona súlya alatt meg is billent, ezért a recepciós lány a fal mellé támasztotta, és gondosan kiegyensúlyozta.

Egész nap mindenki a csodájára járt a hatalmas csokor orgonának és a recepciós pult körül terjengő illatfelhőnek. Valaki még azt is megjegyezte, hogy „milyen jól megy ehhez a fehér vázához”.

Este hat után tizenhét perccel, amikor a recepciós lány kilépett a számítógépéből és vette volna a kabátját, éktelen csörömpölés hallatszott. Ki volt az, kérdezte magában mérgesen és hátrafordult. A pultnál senki sem állt, ezért kirohant, és sietve körbenézett a folyosón. De teremtett lelket nem látott ott sem. Szánakozva nézett le ezután a padlóra, a recepciós pult elé. Apróra tört fehér szilánkok hevertek szanaszét, a lassan szétterülő tócsa közepén, melyet mintha a földre boruló orgonaszirmok könnyei táplálták volna.

-    A fenébe!– mondta aztán, és az órájára pillantott. Már megint lekési a találkozót a barátnőjével, állapította meg, de azért gyorsan a raktárba sietett, ahonnan felmosó rongyot, partvist, lapátot és vödröt hozott magával.

Először fogta az orgonacsokrot és a pultra tette. Még nem tudta ugyan, hogy mibe fogja majd tenni, de ezen még ráér később töprengeni. Szétterítette a felmosó rongyot és megpróbálta maradéktalanul felitatni vele a vizet. Félig-meddig sikerült, ezért gyorsan kicsavarta a rongyot és megismételte a műveletet. Harmadikra úgy látta, most már elég száraz a járólap, ezért elővette a partvist és kapkodva a lapátra seperte a fehér váza maradványait. Körbejáratta tekintetét, van-e még valahol egy nagyobb szilánk, de csak néhány apróbbat látott a pulttól kissé távolabb. Valamit a takarítóknak is kell hagyni, mondta magában, azzal fogta a lapátot és tartalmát egyetlen mozdulattal a vödörbe szórta.

A lehulló cserépdarabok fájdalmas dübörgéssel hullottak alá, de csak a lapát intett nekik végső búcsút, a recepciós lány teketóriázás nélkül felkapta a vödröt és a mosdóba robogott vele. Visszafelé jövet egy nagyobb méretű befőttes üveget hozott magával a raktárból, beleállította az orgonát, és az íróasztala mellé tette. Itt már csak nem esik semmi baja, gondolta, azzal elhagyta az irodát.

Másnap reggel az IKEA-ban vásárolt egy fehér vázát. Közönséges fehér porcelán váza volt ez is, mintázat nem tarkította. Még egy repedés sem, ott a karimáján.

Vajnágh Domokos (dVn)