Itt van május elseje, visszhangozták a hangszórók a téren. A dísztribünön, mint mindig, ott állt a király. Nem integetett, mint letűnt diktatúrák önhitt népvezérei, csak állt ott elszántan, zsebre dugott kézzel, égre emelt tekintettel.

Forrás: csepelujsag.blog.hu

A nép megállíthatatlan folyamként hömpölygött előtte, és zengte a dalt, üde, mámoros arccal. A király harcokban edzett arcát bámulták rendületlenül, méregették szilaj tekintetét, és töprengték, vajon mire gondolhat Ő. Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után. S titkon remélték, bízták, megajándékozza őket kósza pillantásával, mi erőt adna a dolgos hétköznapok gigászi küzdelmeihez.

Ének szó és tánc köszöntse! Ki örökre elűzte a magyar népnek gaz megrontóit. Gyurcsány Takarodj, Libás Gordon, laborcok és portikok, nevetek már csak lábjegyzet marad történelmünk leggyalázatosabb lapjain. Hiába minden mesterháziskodásotok, szórhattok ránk ezrével koholt vádakat, mi újra meg újra az elkúrt nyolcévetekkel válaszolunk meg nektek.

Zeng és dalol az élet! Rezsicsökkentés, ameddig csak élek, énekelem én. Az én rózsám trafikos, trafikos, hogyha nem jön a haszon, törvényt hozok én. Mit akarsz a közérdekű adatoktól, miért vágyod úgy? Nem élnéd túl, ha a NER egyszer hozzád is elér.

Szállj csak zeneszó, ének, ébresszed a magyar népet! Hisz nem tudják, mit cselekszenek ott a sátor előtt. Korsó sörért meg virsliért hallgatják a hamis prófétákat. Feladnák újra véres harcok árán visszanyert függetlenségünket. Eltörölnének bankadót, csipszadót, egykulcsos adót. Letépnék újra fényes nemzeti bélyegünket, és IMF hitelből raknának palotát fekhelyüknek.

De jaj, kérdezte a vezér jobbkezét, mit keres ez a komondor itten? Még átesik rajta egy lagziból hazatérő (elv)élettársnő! S botrány lesz belőle, meglásd! Hiába minden erőfeszítés, intett a vezér, ha nem nézünk alaposan a lábunk elé. S parancsot ád, rettenetest: sintértelepre az összes komondorral.

Európa csendes, újra csendes. Az agg király magányosan üldögél korhadt trónján. Ékköveitől megfosztott, viharvert koronáját kezében tartva, nézegeti a májusi napfényben tündöklő gyémántot, mi utolsóként megmaradt még rajta. Tudja jól, hamarosan jönnek érte, el kell adnia azt is, a koronával együtt. S jutott eszébe számtalan, szebbnél szebb gondolat. Hazám, hazám, te mindenem! Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.

A dicső múlt tömjénfüstjétől átitva, reszkető kezével fejére emeli a koronát, hogy még egyszer utoljára királynak érezhesse magát.
-    Hol van, ki zengje tetteim? – kiáltja.

Szavai szétporladnak a rideg kőfalak között, úgy tűnik, senki sincs, ki hallja. Kisvártatva mégis ajtó nyikordul a trónterem végében. S belép egy ifjú bárd.

Vajnágh Domokos (dVn)