Megnyitó az Óperenciás tengeren innen és túl
Tegnap délelőtt 10 órakor megnyitotta kapuit az Elvarázsolt Kastély. A megnyitó, ahogyan azt már a meghívó sejteni engedte, nem szűkölködött szokatlan és váratlan eseményekben, ám az igazi meglepetés csak a megnyitó végén érte a megjelenteket. Kiküldött tudósítónk jelenti. A tudósítást vágatlanul, éppen ezért több részletben közüljük.
A megnyitó előtt néhány perccel már több százan toporogtak az eseményhez emelt színpad előtt, amely mögött toronymagas állványzaton hatalmas fekete lepel feszült. Az állványzat és a fekete lepel a színpad két oldalán tovább folytatódott, így kénytelenek voltunk fantáziánkra bízni, vajon milyen is lehet a meghívóban beharangozott „grandiózus épület, mely a lehetetlennel határos módon olvasztja egybe az antik római építészetet a bauhaus-szal, a reneszánszt a barokkal, a klasszicizmust az avantgárddal, jelképes hidat emelve a múlt, jelen és jövő építészeti stílusai fölé, szimbolizálva korok és népek békés egymás mellett élésének gondolatát”.
A hatalmas fekete lepel előtt, a szónoki pulpitus mögött ember nagyságú fehér kérdőjel és felkiáltó jel feszült egymásnak kissé balra dőlve. Néhány perc múltán a felkiáltójel lassan a kérdőjel elé kúszott és kiegyenesedett, melyből mindenki számára világos lett, hogy a két írásjel nem más, mint egy óra kis és nagy mutatója. Az egybegyűltek többsége hangos „óóóóóóóóóóóó”- felkiáltással fejezte ki meglepetését és tetszését, csupán néhányan fintorogtak, hatásvadásznak titulálva az ötletet. Mikor az óra pontban tízet mutatott, a fekete lepel mögül megszólaltak a harangok. Miután elütötték a tízet, egy kopasz, szikár ötven év körüli férfi lépett a színpadra, egyenesen a szónoki pulpitus felé sietve.
Ruházatát a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna az eseményhez illőnek titulálni, de a kérdő-felkiáltó jeles óra láttán a többség meg volt róla győződve, hogy ez is a gondosan megkomponált megnyitó újabb meglepőnek szánt eleme, nem pedig a megjelentekkel szembeni tiszteletlenség jele. A férfin jó pár számmal nagyobb fehér atléta lógott, mely csaknem teljesen eltakarta barna kockás rövidnadrágját, ami alól fehér zokniba és fekete lakkcipőbe bújtatott szőrös lábak kandikáltak elő. Az esztétikai élmény betetőzéseként mindezen ruházat fölé egy térdig érő, kigombolt sötétkék munkásköpeny leffegett rajta, melyet a pulpitushoz érve összegombolt.
A pulpitus takarásában, vélhetően a köpenyéből, kockás papírfélét vett elő, melyet kényelmesen kihajtogatott és maga elé tett, majd feltette szemüvegét és olvasni kezdett. Hallani azonban semmit sem lehetett, dacára annak, hogy a pulpituson a hajdani pártkongresszusokat is megszégyenítő módon vagy fél tucat mikrofon ékeskedett. Valaki elkiabálta magát, hogy „nem halljuk”, mire többen visszhangozták, „mi sem”, „mi sem”, de a férfi zavartalanul folytatta az olvasást. A tömeg egyre indulatosabban próbálta tudtára adni, hogy továbbra sem hallják és néhányan már elő is készítették az ilyen eshetőségre magukkal hozott PET palackot, papírgalacsint, paradicsomot vagy éppen tojást, ám mire bárki dobásra szánta volna el magát, a hangszórókból megszólalt a hang:
„Tisztelt egybegyűltek, vip (ejtsd: víájpí) vendégek…”
A PET palackok, papírgalacsinok, paradicsomok és tojások visszabújtak rejtekhelyükre, s a tömeg elcsendesedve figyelte az emelvényen rendületlenül felolvasást tartó férfit, azon töprengve, hogy vajon a hangszórókból hallható érces hang a kopasz férfié-e, vagy valaki más előre felvett beszéde. Közben a férfi zavartan keresgélt a lapjai között, majd egy újabb cetlit vett elő.
„Leendő látogatók, és a sajtó ingyen szendvicsre és üdítőre ácsingózó képviselői!” – folytatta a hang. Ez utóbbiak hallatán halk morajlás hullámzott végig a közönségen, de mivel a sajtó képviselői közül – ideértve jómagamat is – nehéz lett volna bárkinek is őszintén tagadni, hogy valóban a beígért állófogadás kedvéért jött el a ceremóniára, hamar alább is hagyott.
„Azért gyűltünk itt össze, hogy közösen imádkozzunk megboldogult Mr. X testvérünk lelki üdvéért, akinek élete, munkássága, humanizmusa és az egyetemes világbékébe vetett rendületlen hite példaként szolgálhat mindenki számára. Mr. X élete maga volt a, … bocsánat. Khm! Ez meg hogy került ide? Hol a fenében lehet a? Ja, itt van, ok. Elnézést! Khm. Szóval, a mai napon megnyitjuk az Elvarázsolt Kastélyt, a helyet, ahol napról napra olyan kalandokban lehet része mindenkinek, amelyhez foghatót más Elvarázsolt Kastélyokban biztosan nem talál meg.”
A férfi többször is idegesen az órájára pillantott. A beszéd felolvasása a megfelelő jegyzetpapír megtalálása után a kezdeti fennköltről hirtelen hadaróra váltott, és inkább hasonlított egy diák feleletéhez, aki mihamarabb túl akar esni ezen a kényszerű megpróbáltatáson, mintsem egy ünnepélyes megnyitóhoz.
„Hulljék hát le a lepel és csodáljuk meg szépségét, egyedülálló színpompáját, díszítéseinek gazdagságát, engedjük, hogy lenyűgözzenek minket méretei és adjuk át magunkat az áhítatnak, hálát rebegve Istennek – ateisták a sorsnak, hogy saját szemünkkel láthatjuk! A bejáratnál találkozunk!” – mondta a hang, a végére már szinte érthetetlen gyorsasággal. A férfi ez alatt visszagyűrte zsebébe jegyzeteit és elhagyni készült az emelvényt. Útközben még letolt a torkán egy kardot, a közönség felé fordulva lángot fújt, majd széteregetett néhány tucat galambot és egy lila füstfelhőben szertefoszlott.
Még az iménti jelent sor hatása alatt, mindenki meredten bámulta a fekete leplet, mely továbbra is feszülten várakozott, hogy a beszédben beharangozottakhoz híven végre lehulljék. Ám ez az örömteli, de legalábbis várva várt esemény egyelőre nem akart bekövetkezni. Újból morajlás vette kezdetét, és többeknél ismét előkerültek a PET palackok, papírgalacsinok, paradicsomok és tojások, de mintha csak valaki figyelte volna a közönség ilyetén reakcióit, felcsendült Richard Wagner: Nürnbergi Mesterdalnokok című operájának nyitánya.
