Megnyitó az Óperenciás tengeren innen és túl (3.1 rész)
Kollégánk, Vajnágh Domokos alig egy hete azzal indult útnak, hogy tudósítást készítsen az Elvarázsolt Kastély megnyitó ünnepségéről. Tudósításáról terveink szerint folytatásban számoltunk volna be, de néhány nappal ezelőtt kollégánk eszméletét vesztette. Pletykák és rémhírek százai jelentek meg a világhálón, és már Vajnágh Domokos halálhíréről is olvashattunk bejegyzéseket. Szerkesztőségünk természetesen folyamatosan cáfolta ezen értesüléseket, mind kevesebb sikerrel.
Most azonban örömmel jelenthetjük, hogy Vajnágh Domokos kollégánk magához tért, és készen áll arra, hogy félbehagyott tudósítását folytassa. Olvassák hát velünk!
Tudatom bágyadtan támolygott vissza belém, néha meg-megállt, elmerengett, vajon a jó testbe tér-e vissza, és itt van-e az ideje a visszatérésnek, azért ha lassan is, de határozottan közeledett. Miután elfoglalta helyét, fészkelődött és nyújtózkodott kicsit, majd jelezte, hogy ő készen áll, s megadva a kezdőlökést a feléledéshez, az eszméletvesztésemet megelőző percek emlékeit, mint galamboknak a magvakat, elém szórta. Így aztán félig magamhoz térve arra számítottam, hogy még mindig ott fekszem a szürke, méhsejt alakú műanyag járólapon, köröttem széttaposott paradicsomok, pet palackok hevernek, dobhártyámat pedig hamarosan lárma, jajveszékelése és sikoltozás hasítja át.
Emlékeimet összekapirgálva rá kellett döbbennem, hogy érzékszerveim visszanyerésével a rajtam végigvonult tömeg nyomát is hamarosan érezni fogom az egész testemen szétterjedő fájdalom formájában, s a többiekhez hasonlóan én is nyöszörögni és jajgatni kezdek. Talán azért is húztam az időt, és ameddig csak lehetett, nem nyitottam ki szememet, azt remélve, hogy amíg nem látok, nem hallok, addig nem érzek, így zavarba hozva, fájdalmam is tétován várakozik tovább. A kíváncsiság azonban, mely tudatommal együtt szállt vissza belém, erősebb volt a félelmeimnél, és azon munkálkodott bennem, hogy dacolva a rám váró szenvedéssel, mégiscsak kinyissam szemem, és meglássam, mi van az addigra már nyilvánvalóan ledöntött állványzat mögött.
Egy autó volánja mögött, hátradöntött vezetőülésben tértem magamhoz. Néma csend honolt köröttem. A szélvédő minden irányban bepárásodott. Ha sürgetést éreztem is volna aziránt, hogy mihamarabb kilássak, felegyenesednem egyelőre nem sok kedvem volt, ezért inkább alaposabban szemügyre vettem a kocsit. Ismerősnek tűnt, mégis idegen volt számomra. Nem tudtam volna megmondani, pontosan milyen autóm is van, ha van autóm egyáltalán, de ez az autó nem lehetett az enyém. Legalábbis nem most. A kormány alakját, a benne körbefutó krómkarikás kürtöt, a téglalap alakú műszerfalat, s a közepén kikandikáló két jellegzetes kör alakú, bordás légbefúvó nyílást látva könnyedén rájöhettem, hogy ez egy Zsiguli. Hasonló ahhoz, amilyen gyerekkoromban a családunknak volt. De mit keresek én egy Zsiguliban?
Végignéztem magamon, méreteimet, kezem ráncait szemlélve. Felegyenesedtem és belenéztem a visszapillantó tükörbe. Ugyanaz az arc nézett vissza rám, mint reggel, amikor a megnyitóra készülve borotválkoztam. A parányi sebhely is jól látszott az állam szegletében. Nem, nem fiatalodtam meg, konstatáltam némi csalódásérzettel.
Ha már felegyenesedtem, letöröltem a szélvédőt. Először csak folt nagyságú területet szabadítottam fel, éppen akkorát, amekkorán kilátok. Az üveg nyálkás volt és hideg, kezemen a vízcseppek nyoma, mint álomból riasztott ember hátán a verejték, éppoly kellemetlen és idegesítő voltak. Gyorsan megtöröltem hát nadrágomban, miközben az elébem táruló tisztást, s a mögötte felsejlő fenyvest bámultam. Közelebb hajoltam, hogy nagyobb területet láthassak, de jobbra is, balra is ugyanazt láttam. Bármennyire taszított a nyálkás szélvédő, s az újabb vízcseppek a tenyeremen, kénytelen voltam nagyobb területet felszabadítani, hogy kiderítsem, meddig folytatódik az erdő, hol van esetleg út, vagy ösvény. Nem lettem okosabb.
Letekertem a vezető ülés melletti ablakot, de ott is csak a fenyőerdő folytatásába botlott tekintetem. Ahogy kihajoltam, félkör ívben folytatódott a tisztása előre is, hátra is. Kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Mozdulataim furcsán könnyednek hatottak. Csak mostanra tűnt fel, hogy nyomát sem érzem fájdalomnak, elgyötörtségnek, amelyre, mint kin átgyalogol néhány tucatnyi ember, joggal számítottam, s ami miatt annyit tétováztam az előbb. Miután kiszálltam, végre körbenézhettem. Megdöbbentem.
A szabályos kör alakú tisztást mindenünnen erdő szegélyezte, mégpedig oly módon, hogy azon egyetlen gyalog ösvény nem sok, annyi sem ütött csapást. A piros Zsiguli kombi pedig ott állt a tisztás szélén. Most már nem csak arra a kérdésre kellett választ adnom, hogyan kerültem én a Zsiguliba. Arra is magyarázatot kellett találnom, hogy a Zsiguli miként került oda. Nem beszélve arról, hogy ha itt állok a négyszögletű kerek erdő közepén, vajon miként kerülök ki onnan.
(folytatjuk, talán holnap)
