2011. feb 14.

Ikrek

írta: dVn
Ikrek

A. mindig megnyerő volt. Frissen borotvált arca, a legfrissebb trendek szerint fazonírozott hajkoronája, hibátlan ruhaválasztása éppúgy hozzájárultak sikeréhez, mint lehengerlő mosolya, mely a nap minden percében elkísérte, s nem hagyta magát lerázni, bármily konokul és kitartóan próbálkozott ellene a fáradtság.

A.-ért bolondultak a nők. Brad Pitt, George Clooney, Jason Statham,  de még Csányi Sándor is fejüket leszegve vonultak el onnan, ahol csak megjelent, ezért inkább beteget jelentettek, ha megsejtették érkezését. A szépen csengő bókokból kifogyhatatlan volt, humora a legelkeseredettebb nők szívét is felvidította.
A. mindig tettre készen állt. Bármikor és bárhol el lehetett érni. Nem lehetett olyan korán vagy későn, hogy A. unottan vette volna fel a mobilját, le akarta volna rázni a vonal túlsó végén kétségbeesetten hadaró telefonálót, vagy urambocsá’, flegmán kinyomta volna. Útra kelni sem volt rest soha, és mindig mindenhová pontosan érkezett.
A. napjai mindig mozgalmasan teltek. Ma reggel többek között segített egy kisiskolásnak felcsiholni a lázmérőt, mert az nem akart témazáró dolgozatot írni. Délben esküvőre volt hivatalos, ahol az ifjú pár örök hűséget és boldogságot kívánt egymásnak. Délután pedig sajtótájékoztatóra igyekezett, ahol az újságíróból PR főnökké vedlett középkorú hölgy azt bizonygatta, alaptalanok a vádak, termékeikben nincsenek egészségre ártalmas vegyi anyagok, legalábbis olyanok biztosan nem, amelyek az egészségügyi határértéket meghaladnák.
Késő este hazafelé tartott már, amikor észrevette a papot, aki az utolsó kenetet ment feladni éppen. Nem is ő lett volna, ha nem szegődik mellé rögvest.
*        *          *
Z., ha az ember alaposan megnézte szakasztott úgy nézett ki, mint ikertestvére. De Z. sosem törődött a ruhatárával. Kopott, ódivatú göncökben járt, mintha csak valamely szeretetszolgálat adománycsomagjából turkálta volna őket. Hébe-hóba borotválkozott, azt is csak azért, mert idővel már önmagát is szúrta. Kócos, ápolatlan haja a vállát verdeste, s bizony ruházatán gyakori vendég volt minden samponreklám ádáz ellensége: a korpa. Komor, magába forduló, folyton búslakodó ábrázata a legboldogabb embert is elkeserítette, ezért nem szívesen hívták meg házibulikra, garden partikra, de még az operabálba vagy a VIVA Comet gálára sem.
Z-ről nehéz volt elképzelni, hogy akad e világon olyan nő, aki tíz percet is ne szánalomból töltene el vele. Z. nem tudott hízelgő vallomásokat zengeni, ígérgetni, ráadásul rendszeresen elfeledkezett a névnapról, születésnapról, de bizony még a Valentin napról is.
Z-nek nem volt telefonja. Aki akarja, gondolta, úgyis megtalálja. Persze nem sokan keresték. Ha mégis akadt elszánt figura, ő nem ugrott az első szóra. De bizony a másodikra és a harmadikra sem. „Majd teszünk róla”, mondta. „Ráérünk még”, mondta. „Nem kell aggódni”, mondta. A legtöbben az első próbálkozás után egyszerűen faképnél hagyták és sosem tértek vissza. Néhányan toporzékoltak és üvöltöztek az ajtaja előtt, és volt, aki megpróbálta rátörni az ajtót, de Z. még csak az ajtó közelébe se tolta arcát. Ha néhanapján kimozdult, igyekezett láthatatlan ember módjára elvegyülni a nagyvárosi tömegben és nem állni szóba senkivel. Ügyelt rá, hogy senki se kövesse hazáig, s ha észrevette, hogy valaki szobrozik az ajtaja előtt, inkább tett még egy kört a háztömb körül és megvárta, amíg hívatlan vendége távozik.
Z. évek óta tétlenül tengette napjait. Csakúgy, mint máskor, ma sem mozdult ki otthonából. Délelőtt belelapozott az újságokba, napközben a tévét bámulta, és folyamatosan mérgelődött. Mindenhol az ikertestvérét vélte felfedezni, aki rendszeresen az ő nevében nyilatkozott. „Hazudnak, hazudnak, hazudnak” – mondogatta. Mielőtt azonban az indulatok felülkerekedtek volna rajta és duzzadó erekkel a halántékán kirontott volna otthonából, visszaült kedvenc karosszékébe, vett egy mély levegőt, elűzte magától a tenni vágyás gonosz szellemét, majd ellazultan hátradőlt, megnyugtatva magát, hogy a végén úgyis mindig ő győz.
Z. ritkán kapott levelet. E-mail boxában többnyire spamek zsúfolódtak, de ha volt is neki szánt levél, azt Z. rendszerint a többi spammel együtt a lomtárba irányította. Postás legtöbbször csak csekkeket és bankszámlakivonatokat hozott neki, karácsonykor érkezett hozzá még néhány üdvözlő képeslap, de az utóbbi időkben már azok is elmaradtak. Tegnap azonban levelet kapott. Eredeti kézzel címzett levelet. Öregember kézírása lehetett, alig lehetett kivenni a címzettet és a feladót. Ismerte a nevet. Sokszor járt nála, igaz még fiatalabb korában. Nem toporzékolt, nem döngette az ajtót, csak becsöngetett. Állt az ajtó előtt azt remélve, hogy Z. kivételesen ajtót nyit neki, majd miután kísérlete újabb kudarcot vallott, kisvártatva tovább állt.
Z. nem szokott kivételt tenni senkivel, ezért otthagyta az előszoba asztalon felbontatlanul. Valahányszor arra járt, mindig ránézett ugyan, de mindig sikerült ellenállnia a kísértésnek, hogy felbontsa. Egészen ma estig, amikor valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis azon kapta magát, hogy a borítékot tépi fel, és kihúzza belőle a sárgult papírt, amire pár sort véstek mindösszesen. Elolvasta, és mintha valami bűnös cselekedetre buzdították volna benne, azon nyomban összegyűrte és a szemétbe hajította.
Nem, nem, nem, mondogatta magában. Nem tehet kivételt! Ha valakinek, hát neki következetesnek kell lennie. Mi lenne a világgal, ha már ő sem következetes? A betegágyat amúgy sem állhatja.
Éjfél előtt nem sokkal azonban, szintén szokatlan módon, lelkiismeret-furdalás tört rá, mert eszébe jutott az öregember. Talán ő mégiscsak megérdemelné. Talán egyszer ő is kivételt tehet. De nem csinál belőle rendszert! Hosszas gyötrődés után Z. végül rászánta magát, vette a kabátját, megvárta, hogy az éppen ajtaja előtt ólálkodó hajléktalan odébb álljon, majd elindult, hogy egyszer az életben személyesen látogassa meg hívét.
*        *          *
Utolsóként érkezett. A pap az ágy fejtámlájánál állt, szenvtelen arccal figyelte a haldoklót. Lánya, egy kissé molett, középkorú asszony, kisírt szemekkel ült ágya szélén, bal kezében nedves zsebkendőt szorongatva, jobbjával az öregember ráncos, fájdalomtól reszkető kezét szorította. Barna göndör hajtincsei a könnyektől átázva ragadtak vöröslő arcára. A család többi tagjai az ágy végénél álltak és megrendült tekintettel meredtek maguk elé.
A szoba párás, dohos levegője mázsás betontömbként nehezedett az emberre. Az ágy oldalán világító olvasólámpa halovány fénye nyomasztó árnyalakokat mintázott a falra. Az alakok időről-időre sejtelmesen megmozdultak, felfelé kúsztak a plafonon, mintha csak saját szemükkel akarták volna látni az ágyban fekvőt.
Z. az árnyakkal ellentétben nem furakodott közelebb. Egyetlen lépést sem tett volna, ha az öregember alig hallható, rekedt, mély hangján meg nem szólítja:
– Hát eljöttél! - mondta.
Z. szerette volna hinni, nem neki szól.
– Gyere közelebb, hadd lássalak! – mondta az öregember.
Z. tétován hintázott egyik lábáról a másikra, húzta volna az időt, de miután az örgember minden erejét összeszedve megemelte fejét és egyenesen a szemébe nézett, elindult felé, megkerülte a családot és megállt a pap mellett, az öregemberrel szemben.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte egy ismerős hang.
Z.-nek nem volt szüksége rá, hogy felnézzen. E nélkül is tudta, ki az.
– Ezt én is kérdezhetném – mondta.
Az ágy másik oldalán Z. ikertestvére A. feszengett duzzogva. Frusztrálta, hogy az öregember még egy kósza pillantást sem vetett rá, noha az ágy körül állók között neki volt a leginkább szánakozó tekintete. Hiába szólongatta, hiába beszélt hozzá folyamatosan, az öregember mindez ideáig csak a plafont bámulta, most pedig Z.-vel akar beszélni.
– Ugyan mit akarsz mondani neki? – kérdezte A.
– Azt, amit mindig is szoktam – felelte Z. rezzenéstelen arccal.
– Még ilyenkor sem tudsz tekintettel lenni a szerencsétlenre, igaz? – kérdezte A.
– Pont te mondod ezt, aki egy életen kísértetted, s akitől még az utolsó órájában sem lehet nyugta?
– De azt legalább széppé tehetném – mondta A. – Ezt te sem tagadhatod!
Z. elgondolkodott. Kénytelen volt beismernie magának, A. érti a dolgát. Röpke pillanatra képes volt még őt is elbizonytalanítani.
– Ne félj! – mondta mindeközben az öregember. Z. megrökönyödve nézett rá.
– Nem kérdezem, mi vár reám. Nem kell, hogy bármit is mondj. Nem akarom azt se, hogy bármit ígérj. Egyetlen kívánságom volt csupán, hogy lássalak. Tudnom kellett, hogy valóban létezel.
Z. szótlanul állt, és nézte az öregembert. Félt, hogy sajnálat és eggyüttérzés helyett az ő arcára csupán az undor ül, melyet az aszott test látványa, s annak fojtogatón áporodott, édeskés szaga keltett benne. Még inkább feszengett, amikor látta, hogy az öregember szenvedéstől gyötört arcának ernyedt ráncai megfeszülnek, halovány mosolyt mintázva, a megsárgult, fakó szempár pedig megcsillant, ahogy ránézett. Z. most látott először boldog embert, s ez megrémítette. A következő pillanatban az öregember tekintete üresen bámult a semmibe. A pap közelebb lépett és tenyerével lehunyta szemhéját.
A. csalódottan lehajtotta fejét és néhány könnyet morzsolt el szeme alatt, majd egymás után átölelte a gyászoló család tagjait és azzal vigasztalta őket, hogy ne csüggedjenek, mert az öregember lelke már ott áll a Mennyország kapujánál, amelyen Szent Péter éppen most engedélyez neki bebocsátást.  
Z. eközben, mint akit szalámi lopáson kaptak, kiviharzott a szobából. Nem is hallotta, amint A. utánaszól:
- Majd keressük egymást!
*        *          *
Másnap ment minden a maga útján. Z. visszazárkózott rejtekébe, s ha tehette, még az eddigieknél is kevesebbszer mozdult ki. A., újabb és újabb fondorlatokon törte fejét, fáradhatatlanul lopózott az emberek közelébe, akik bármit könnyedén elhittek neki. Ha néhanapján gyanújuk támadt, és rájöttek vagy ráébresztették őket az igazságra, ők széttárták karjukat és csak ennyit mondtak: olyan megtévesztő volt a hasonlóság!
Vajnágh Domokos (dVn)
Szólj hozzá

születésnap hazugság igazság valentin névnap