Megnyitó az óperenciás tengeren innen és túl (5. rész)
Heuréka evribodri! Vajnágh Domokos ismét internet közelben. Nyomban közöljük is tudósításának újabb darabját abban a reményben, hogy most végre történik is vele valami, de legalább kivillan egy-két cickó, hogy versenyezni tudjunk az egyre nagyobb nézettségnek örvendő Való Világgal.
(előzmény)
- Adjon Isten magának is! - mondtam tisztelettudón, és mindjárt kérdések tucatjait fogalmaztam meg magamban, majd jó blogger módjára kiszortíroztam az agyamenteket, meg a nemzetietleneket, meg az alpáriakat, amilyeneket csak bulvárlapokban szokás feltenni, meg esetleg az Esti Frizbiben, rangsoroltam őket, hogy az interjú - mert mi mást is készíthettem volna a kopasz férfival, ha nem egy interjút - jól felépített, szakmailag korrekt legyen, felkeltse a blog olvasóinak érdeklődését, egészen az interjú végéig lekösse figyelmüket, s a végén olyan csattanóval záruljon, amelyre hetekig emlékezni fognak, de legalábbis lájkolják vagy beküldjék a posztajánlóba.
Már éppen kinyögtem volna első kérdésem, amikor a kopasz férfi megelőzött:
- Nincs kedve horgászni? – kérdezte.
A fejemben végre összeálló kérdéssort hajíthattam a lomtárba, és már inkább indulatosan vágtam volna vissza, hogy mégis hova, maga megőrült, pont most van eszemben horgászni menni, meg ki a franc fogja végigolvasni ezt a blogbejegyzést (is – a szerk.), ha ilyen dögunalmas dolgok történnek benne, mint a horgászás, ám a férfi közben hátat fordított és eltűnt az erdőben. Nem volt mit tennem, kikaptam a csomagtartóból apám horgászbotját, a bicskát, a horgásztáskát, no meg a melegítő felsőt és loholtam arrafelé, amerre eltűnt.
A távolban még látni véltem elsuhanó alakját, arra indultam én is. Elkiáltottam magam, hogy várjon, ne siessen ennyire, de ő csak ment, ment és egyre távolodott tőlem, hiába szaladtam utána egyre gyorsabban. A gallyak ropogtak a lábam alatt, a bozótok ágai imitt-amott a ruhámba akadtak, lépteim nyomán madarak röppentek fel köröttem, a hátam mögött pedig egyre közelebbről kutyák csaholtak. Nem mertem hátranézni, nehogy megijedjek tőlük, vagy ami még rosszabb, azon kapjam magam, mint megannyi álmomban, amelyben futok egy végeláthatatlan erdőben, kutyák vagy zombik vagy Alienek loholnak mögöttem és én egyszer csak elesek, minden erőmet összeszedve próbálok felállni, de nem megy, mert végtagjaim akárcsak egy centrifugában lennék, úgy tapadnak a földhöz, és már szinte érzem, amint belém marnak, széjjel marcangolnak, azután felébredek és kiderül, hogy pisilnem kell. Most, mivel nem tudtam eldönteni, valóban álmodom-e, nem mertem megkockáztatni, hogy elesek, mert ugyebár mi van akkor, ha ez nem álom, vagy mégsem kell pisilnem.
Arra gondoltam, hogy tovább dinamizálom magamat, ezért futás közben beadtam magamnak egy adrenalin injekciót, amit ugyan nem tudom honnan szereztem, sőt azt sem tudom, hogy miként tudtam beadni magamnak, amikor még általában attól is elájulok, ha a háziorvosom kezében látok meg egy injekciós fecskendőt, de ez már eltörpült az elmúlt percek furcsaságaihoz képest.
Az adrenalintól olyan sebességre tettem szert, hogy a fák összefolytak köröttem, amint átvágtattam a rengetegen. A kutyák csaholását halkulni véltem, s nem messze tőlem egy újabb tisztás képe rémlett fel, amely optimizmussal töltött el. Igazából csak amiatt aggódtam, hogy ha végre arra a tisztásra érek, hogyan lassítom majd le magamat, de szerencsére valaki menet közben felinstallált rám egy ABS fékrendszert, amit a szemem előtt felvillanó dialógus ablak boldogan igazolt vissza: „Az ABS fékrendszer telepítése sikeresen megtörtént. A telepítés befejezéséhez, kérem, indítsa újra a gépet”. A szöveg alatt megjelent a két parancsgomb is, újraindítás most, illetve újraindítás később, amely közül én az újraindítás később gombot választottam, mert féltem tőle, hogy az újraindítás legalább annyi ideig tart, mint a Windowsnak, mialatt könnyen utolérhetnek a kutyák. Ennyivel nem úsztam meg. Újabb dialógus ablak jelent meg egy több oldalas űrlap kíséretében, mely arra próbált rábírni, hogy regisztráljam a terméket a gyártó oldalán, mert akkor folyamatosan tájékoztatnak az elérhető frissítésekről és kapcsolatba léphetek más ABS fékrendszer használókkal, sőt nyomon követhetem a cégvezető izgalmas kalandjait a Twitteren, aki épp Líbiában nyaral. Azt persze nem teljesen értettem, hogy ehhez miért kell megadnom többek között a lakcímemet, a telefonszámomat, sőt a cipőm méretét, és különben sem voltam abban a helyzetben, hogy ilyen űrlapok kitöltésével bíbelődjem, ezért hagytam a fenébe az egészet és rákattintottam a mégse gombra. Ezek után csak reménykedhettem abban, hogy lábaim ABS fékrendszer nélkül is megálljt tudnak parancsolni lendületemnek.
Amikor kirobbantam az erdőből, kiderült, hogy a tisztás nem is egyszerűen tisztás, hanem egy gyönyörű smaragdzöld színben csillogó tó, fenyvesekkel körbevéve, mögötte, a távolban az egekig magasodó vadregényes hófödte hegycsúccsal. Már csak ablakot és folyót kellett volna keresnem, ha azt akarom, hogy összeálljon a hibátlan reneszánsz kép, de mivel még mindig szélvész sebességgel száguldottam, nem értem rá elmerülni a részletekben. Egyenesen a tó felé rohantam, és bár minden folyamatosan mondogattam lábaimnak, hogy megállj, megállj, és még azt is, hogy nu pagagyí, de ők csak rohantak tovább, amikor egyszeriben a földre huppantam és újból elsötétült előttem minden.
- Ne haragudjon, Jó Ember, amiért elgáncsoltam! – mondta az ismerős hang, amikor felocsúdtam. Éreztem, hogy csontos, apró kezével megragadja kezem és felhúz. – De nem akartam, hogy belerohanjon a tóba, mert lehet, hogy nem tud úszni és én bizony szintén nem tudok úszni, és itt nincsen se mentőmellény, se úszógumi, de még egy gumikacsa sem, ezért aztán nem tudnám kimenteni..
Felegyenesedve megigazítottam a ruhámat, homlokomra kotortam néhány hajtincset, és kifújtam az orromat, mert éreztem, hogy a takony lecsurog az ajkamig, ami azon kívül, hogy gusztustalan, még tönkretette volna sármos kinézetem. A kopasz férfi állt előttem és fintorogva nézte, amint előveszem asztalterítő nagyságú gyászkeretes rongyzsebkendőmet. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Arcát mély barázdák mintázták, véreres sárga szemei a nagyapámra emlékeztettek, aki ugyan öt évvel azelőtt halt meg májrákban, hogy én megszülettem, de nagyanyám elmesélése alapján pont ilyennek képzeltem. Ugyanabban az öltözékben volt, mint a megnyitón, kockás rövidnadrágban, munkásköpenyben és most közelről látva meggyőződhettem róla, vadonatúj fekete lakkcipőben. Meg is akartam kérdezni végre, hogy mi ez az őrület az új cipők körül, de ő galád módon megint megelőzött.
- Jöjjön, telepedjünk le! – mondta, azzal egy stégre mutatott, az egyetlenre a tó körül, mely mindössze néhány lépésre volt onnan, ahol feltápászkodtam. Szokásához híven nem várta meg a reakciómat, hanem elindult a stég felé, én pedig követtem a horgászcuccokkal a kezemben.
Miközben a stég felé haladtam, mely hosszan benyúlt a tóba, azon tűnődtem, hogy egészen ideáig különös módon nem zavart a horgászbot, meg a horgásztáska meg a melegítő, és miért nem éreztem megint semmilyen fájdalmat, egy ilyen bődületes zakó után se. Ez csak álom lehet, gondoltam magamban. Mi tagadás, elég hülye álom, de ha egyelőre nem ébredek fel belőle, kénytelen vagyok tovább álmodni. Azzal az eshetőséggel nem kezdtem el számolni, vajon mi van, ha ez mégsem álom, mert időközben felértem a stégre. A deszkák nyikorogtak, recsegtek-ropogtak, ahogy lábaimmal végigtrappoltam rajtuk, hangja visszhangzott és különböző torzító effektekkel és lüktető dübörgéssel aláfestve töltötte be a teret 5.1-es dolby surroundban.
A kopasz férfi, aki már a stég végében állt, visszafordult és rosszalló tekintettel rám nézett:
- Csendesebben! – mondta, majd leült a stég végébe és lábát a víz fölé lógatta.
A hátralévő utat megpróbáltam a lehető legfinomabb léptekkel megtenni, lehetőség szerint a deszkák fölött lebegve. A dübörgés és a zaj alábbhagyott, a távolból jól kivehetően fülemüle és nem a pacsirta hangja hallatszott. Leraktam a horgászbotot, a horgásztáskát, a bicskát, meg a melegítőt a kezemből, és odaültem a férfi mellé, lábamat én is a víztükör felett lóbázva. Kérdőn ránéztem, feladva minden reményemet, hogy bármi konkrét kérdést szegezzek neki.
- Várjunk egy kicsit! – mondta és a víztükröt bámulta. - Mindjárt kapás lesz.
