Hiánycikk lett a boldogság (oknyomozó riportsorozat 2. rész)
Folytatjuk leleplező riportsorozatunkat, melyből kiderül, miként hajtották az egekbe a kegyetlen és kapzsi spekulánsok a boldogság árát, milyen globális nagyhatalmi játszmák állnak a boldogság forrásainak elapasztása mögött és legfőképpen, mit tervez Orbán Viktor annak érdekében, hogy a magyar polgárok a világméreteket öltő hiány ellenére se maradjanak boldogság nélkül.
Az elmúlt hét során számtalan úton módon próbáltunk utánajárni, hová tűnt a boldogság. Mivel bebizonyosodott számunkra, hogy az üzletek polcairól szőrén szálán eltűnt, úgy gondoltuk,ideje körbenézni a vendéglátás háza táján. Első utunk kézenfekvő módon a McDonaldsba vezetett, mivel emlékeink szerint ott nemrég még árultak Happy MealTM menüt (happy=boldog – a szerk.). Legalábbis fotósunk azt állította, hogy néhány hete, amikor a gyerekeivel ott járt, még lehetett kapni.
Az utunkba eső első étterembe térve bizakodással töltött el minket, hogy rögtön a bejáratnál mellett megláttuk a Happy MealTM játékok vitrinjét. Izgatottan a kiszolgáló pulthoz siettünk és mindhárman egy-egy Happy MealTM menüt rendeltünk magunknak. A kissé túlsúlyos, ámde roppant kedves eladólány érdeklődve kutakodott tekintetével, hogy vajon merre lehetnek a gyerekek és megkérdezhesse őket, milyen ajándékfigurát szeretnének. Minekután nem lelte őket kissé értetlenül nézett ránk, mert bár amerikai gyorsétterem lánc alkalmazottjaként nyilván nem lehet előítéletes a vevőkkel szemben, lássuk be, nem hétköznapi helyzet, ha három meglett férfiember gyerekmenüt rendel. Oknyomozó riport révén persze nem tárhattuk elé látogatásunk és rendelésünk valódi okát, ezért a feszültséget oldandó azt mondtam:
- Tudja, mindhárman vágyunk már egy Törpillára!
- Kell a fenének Törpilla! – fakadt ki fotósunk. – A fiamnak Törperős kell, a lányomnak meg Törpojáca, nekem meg egy Dulifuli.
Még szerencse, hogy az eladólány nem sejthette látogatásunk és vásárlásunk hivatalos okát. Nyilván elszörnyülködött volna, ha kiderül számára, hogy kollégám magáncélra próbálja kisajátítani az oknyomozó riport céljából vásárolt ajándéktárgyakat, mindenféle szolidaritási adó, meg járulékfizetési kötelezettség nélkül, ezzel is újabb sebeket ejtve a száz sebből vérző nemzetgazdaság testén. A sorbanállás közepette nem akartam botrányt, ezért helyesbítettem és megrendeltem a három törpöt, de elhatároztam, hogy amint magunk leszünk, nevelőcélzattal elkobzom fotósunktól a játékokat és csak akkor adom vissza neki, ha hajlandó megfizetni a vonatkozó adókat és járulékokat, meggondolatlan és tiszteletlen viselkedéséért pedig még a közmunkaprogramba is benevezem egy hétre.
Miután megkaptuk a menüt és az asztalunknál ülve végre kibontottuk a hőn áhított kartondobozkát, csalódottan vettük észre, hogy kifelejtették belőle a boldogságot. Bár fotósunk szerint eddig is alig lehetett észrevenni, mert csak néhány unciányit tettek a dobozba, de most még az sem volt.
Gyorsan visszaszaladtam az eladólányhoz és megkérdeztem, vajon csak véletlenül maradt-e ki a boldogság, mire ő azt felelte, sajnos nem, hetek óta hiánycikk, de érdekes módon mi vagyunk, azazhogy én vagyok az első, akik szóvá tesszük. Már nyelvemen volt, hogy kérjem a főnökét, ám mielőtt bármit mondhattam volna, közölte, a főnöke ismeretlen helyre távozott. Megkérdeztem volna, vajon honnan az ördögből tudta, mit akarok kérdezni, de ő megint csak megelőzött és közölte, hogy olvassa ám az Elvarázsolt Kastély blogot, sőt a múltkori bejegyzésünket lájkolta is, és megtisztelném, ha adnék egy autogrammot, ha lehet mindjárt a cipőjére, mert a Súúúhanterz rovatnak is nagy kedvelője. Ha már így belém botlott, megkérdezte, mikor várható az újabb Súúúhanterz bejegyzés, mire én közöltem vele, nem tudom, mert most ugyebár ezzel az oknyomozósdival vagyunk elfoglalva, de hát az Elvarázsolt Kastélyban sosem lehet kiszámítani, mikor mi történik, ezért akár az is előfordulhat, hogy holnap vagy holnapután lesz majd Súúúhanterz, mint ahogyan az is, hogy nem. Ettől úgy tűnt, hogy nagyon boldog lett, de hátrébb lépve kiderült, csak a feje fölött függő Happy MealTM felirat okozta az érzéki csalódást.
- Ezek szerint a vendéglátást is kipipálhatjuk - mondta Hutta Sámuel, akinek, mint volt gasztro-bloggernek nagyon nem volt ínyére McDonaldsos kitérőnk. A menüjét is fintorogva méregette, és csupán azért birkózott meg végül vele, mert két napig hasmenése volt egy rosszul elkészített döglött békacombnak köszönhetően, így a kényszerdiéta után meglehetősen éhes volt.
- Azért még vannak ezen kívül vendéglátóhelyek – mondtam, mert nem szerettem volna, ha egyetlen McDonalds étterem alapján vonnánk le elhamarkodott következtetéseket.
- Ugyan már – mondta Hutta Sámuel. – A kocsmákban akkor sem adtak boldogságot, amíg kapni lehetett, a cukrászdákban és kávézókban cukrot meg tejszínhabot adnak helyette, az olyan sznobhelyeken pedig, mint amilyen a Costes vagy az Onyx elvből nem tartanak boldogságot, mert oda úgyis csak boldog emberek járnak.
Ezen lehengerlő okfejtés kapcsán kénytelen voltam meghajolni Hutta Sámuel előtt, aki mellesleg sokkal szakavatottabb ismerője a gasztro szférának, mint én. Mivel egyre világosabbá vált számunkra, hogy itt minden kétséget kizáróan az egész világot behálózó összeesküvésről van szó, ideje volt életbiztosítást kötnünk, mielőtt nyomozásunkat tovább folytattuk volna.
A folytatásban, most már biztosítással a zsebünkben tovább göngyölítjük a szálakat, megkísérlünk eljutni a világmindenséget irányító részvénypaketthez, benézünk néhány szabadkőműves páholyba, és Szijjártó Péternél már előjegyeztük magunkat Orbán Viktorhoz, aki remélhetőleg bíztató szavakat mond majd honfitársainknak a nemzet boldogságával kapcsolatban, amelyet megvédünk az IMF-től, az EU-tól, de még a(z) Habsburgok osztrákoktól is.
Fgp
