Az elmúlt hét során a szerkesztőség összes tagját lefoglalta a ránk zúduló érdeklődők áradata. A kérdések egy része olyan érdektelen témákat feszegetett, minthogy lesz-e megállapodás a kormány és az IMF között, vagy mivel volt képes az Index súlyosan megsérteni az Országház és az Országgyűlés rég elvesztett méltóságát, az érdeklődők túlnyomó része azt kérdezte, miért éppen a Dajkabéka címet kapta Hutta Sámuel legújabb rovata.

Mondhatnánk, hogy csak. Mondatnánk, hogy azért, mert nálunk van a kétharmad. Mondhatnánk azt is, hogy Hutta Sámuelnek ez jutott eszébe, mint a Döglött Béka méltó ellentétpárja. Az első kettő nyilvánvalóan távol állna az Elvarázsolt Kastély demokratikus szellemiségétől, utóbbi pedig egyszerűen nem igaz.

A címet ugyanis én találtam ki, éppúgy, mint az Elvarázsolt Kastély összes többi bejegyzésének és rovatának címét, csak erről a szerzők közül senki sem beszél szívesen (ez igaz – a szerk.). Miután megtudtam, miről szólna az új rovat, egyből eszembe jutott Paul Kammerer, a híres és egyben tragikus sorsú zoológus, aki előszeretettel foglalatoskodott koincidenciák gyűjtésével. Tulajdonképpen egész életét annak bizonyítására tette fel, hogy a természet törvényszerűségei felett, legyenek azok biológiai, fizikai vagy más törvényszerűségek, létezik egy magasabb rendű rendszer, törvényszerűség, amilyen a lamarckizmus vagy éppen a sorozatosság törvénye, hogy a Mindenhatóról ne is beszéljünk.

A lamarckizmus a darwinizmussal szöges ellentétben álló elmélet, mely azt hirdeti, hogy az élőlények szüleik megszerzett tulajdonságaikat is továbbörökítik, nem csak azokat, amelyeket a génjeikben már eleve hordoznak. Ez alapján nem lenne mindegy mikor is vállalunk gyermeket, hiszen minél idősebben tesszük ezt (a biológiai korlátokat figyelembe véve), gyermekünk annál erősebb és bölcsebb lesz és fordítva, egy iskolai táborban való teherbe eséstől csakis vézna, pattanásos arcú és megállás nélkül vihogó-röhögő gyermeket remélhetünk.

A sorozatosság törvénye szerint pedig a természet az azonos vagy hasonló motívumokat tartalmazó eseményeket egymáshoz vonzza, közeli csoportokba rendezi. A törvény Kammerer szerint független az ok-okozatiságtól és inkább tendencia jellegű. Ezzel könnyedén megmagyarázhatjuk a férfiak számára oly érthetetlen női viselkedést, miszerint a nők előszeretettel mennek két-három fős, esetleg nagyobb társaságban a mosdóba még akkor is, ha annak vajmi csekély a valószínűsége, hogy a nap 86 400 másodpercéből éppen ugyanabban a pillanatban jön rájuk a pisilés.

Kammerer leghíresebb kísérletéhez a dajkabékát választotta, amely munkásságának köszönhetően az áltudomány egyik szimbólumává vált és egyben Kammerer végzetét is jelentette. No, nem azért, mert a dajkabéka hátán található mérges szemölcsök megmérgezték volna. Kammerer dajkabékái pszichológiai úton öltek.

A dajkabéka alig néhány centiméterre növő békafaj, melynek különlegessége abban áll, hogy a nőstény által rakott petefürtöket a hím az őket összekötő hosszú szálakkal a hátsó lábára tekeri, és csak akkor engedi őket vízbe, ha belőlük ebihalak fejlődnek és azokat képesnek tartja az öngondoskodásra. (az ország első számú dajkabéka hímje éppen a napokban készül újra a lábai köré tekerni a megmaradt magánnyugdíj pénztári tagokat, mert öngondoskodásra képtelennek tartja őket – a szerk.)

Kammerer, a lamarckizmus bizonyítása céljából arra gondolt, hogy ha ezeket a renitens szárazföldön szaporodó egyedeket vízbe rakja, előbb-utóbb felveszik a tisztességesen vízben szaporodó békák tulajdonságait. Hat egymást követő generáció kitenyésztése után azt találta, hogy a hímek elülső lábán fésűszerű fogakat hordozó fogólábak képződtek, amelyek a vízben szaporodó békafajokra jellemzőek. Ennek bizonyítéka volt, hogy a fogólábakon apró, feketén pigmentált tüskék is megjelentek.

Ennek bizonyítására Kammerer egy dajkabéka preparátumot használt. Pechére az amerikai Természettudományi Múzeum igazgatóját, bizonyos G. Noble-t is közel engedte a féltve őrzött preparátumhoz, aki jóindulatúan megállapította, majd később tudományos értekezésében világgá is kürtölte, hogy a bizonyíték közönséges hamisítvány, melyet beinjekciózott tusoldattal értek el. Kammerer 6 héttel később fejbe lőtte magát. A tudományos világ és a tudományos arisztokrácia mindezt úgy tekintette, mint Kammerer nyilvánvaló beismerését a csalással kapcsolatban. Ezzel egyidejűleg Kammerer teljes munkásságát áltudománynak bélyegezte.

De éppen itt van számomra a bökkenő. Ha ez a tudományos arisztokrácia elvetette Kammerer tanait, a sorozatosság törvényét és a koincidenciák mögött megbúvó rendező erőt, akkor mi alapján feltételez ilyen ok-oksági kapcsolatot két egymást több, mint negyven nappal követő esemény kapcsán, amikor az a vak véletlen műve is lehetett volna. Akkor most melyik az igazi és melyik az áltudomány?

CsF