Reggel fél órával később kelt a megszokottnál. Nem a vekkeróra hangja ébresztette fel, egyszerűen csak kidobta magából az ágy. A fürdőszobai teendők után, még pizsamában kicsoszogott a konyhába és elővette a hűtőszekrényből a külön erre a napra vásárolt tíz deka téli szalámit és egy szép fej sárgapaprikát. Kenyerére margarin helyett vajat kent, mintha csak attól tartana, hogy megtudja a felesége, az elmúlt év során a vajat az általa olyannyira megvetett margarinra cserélte.

Reggeli után felbontotta a múlt héten vásárolt kávét. Az elmúlt napokban kénytelen volt Nescaféval beérni, hogy az ünnepi kávét frissen bontott kávéból főzhesse, mely a frissen őrölt kávé illúziójával ajándékozta meg, és amit a felesége is olyannyira szeretett. A kávé élvezetét a sosem érkező vendégeknek tartogatott teasüteménnyel toldotta meg, és elkerülendő, hogy holmi rossz hírek zaccot csempésszenek a meghitt pillanatba, nem kapcsolta be a rádiót sem.

A reggeli befejeztével fehér inget vasalt magának. Amint megcsapta orrát a frissen vasalt textília illata, eszébe ötlött, hogy ezt az inget utoljára a kitüntetése napján vette fel, éppen egy évvel ezelőtt. Csakúgy, mint sötétszürke öltönyét, mely vállfán lógott a nyitott szekrényajtón. A vasalás végeztével, gondosan megvizsgálta, nem gyűrött-e, s a nadrág éle nem simult-e ki, majd bosszankodón megrázta fejét, mert rájött, hogy alig egy hete tisztíttatta ki.

Miután felöltötte és a tükör elé lépett, megállapította, hogy kicsikét bő rá, de hózentrógerral még elmegy, talán nem veszi észre, hogy fogytam, nyugtatta magát. Bordó, harántcsíkos nyakkendőt kötött, mely a felesége kedvence volt, az alkalomra való tekintettel nem négyujjas, hanem Windsor kötéssel. Ujjai elsőre nem akartak engedelmeskedni, ezért a csomó túlságosan nagy lett, a ránc pedig gyűrött, ezért inkább újrakötötte. A második próbálkozással sem volt maradéktalanul elégedett, így a harmadik kötést sem úszta meg, de addig nyilvánvalóan nem indulhatott útnak, amíg a nyakkendője nem tökéletes.

A fogashoz lépett, ami elé már előző este kikészítette fekete félcipőjét. Azt, amit még a feleségével együtt vásároltak, nem sokkal azután, hogy kézhez kapta az értesítést a kitüntetésről. Ő szilárdan ellenezte, hogy erre az alkalomra külön cipőt vegyenek, amikor a szekrénye amúgy is tele volt rég nem hordott cipőkkel, ám a felesége ragaszkodott hozzá. Amint fogta a cipőkanalat és belebújt a cipőbe, látta maga előtt, amint a Váci utcai cipőboltban felesége végigsimítja ujját az oldalán, miközben azt ecseteli, milyen finom a bőre, hamisítatlan olasz, kézzel varrott darab. Bár nehezére esett, tagjai recsegve, ropogva tiltakoztak ellene, ő mégis lehajolt és anélkül, hogy cipője a lábfejénél akár egy kicsit is megtört volna, megkötötte cipőfűzőjét. Felegyenesedés közben azonban, ízületeinek nyikordulásai közepette, igaz, alig hallhatóan, kénytelen volt egy „jaj istenem”-et kinyögni.

Az ajtón kilépve megrökönyödve vette észre, hogy a lift megint nem működik. Az ajtajára ragasztott cetli tanúsága szerint „a szerelők már értesítve lettek”, de ez rajta nem sokat segített. Rendszerint bosszankodott volna és visszafordul, ma viszont egyiket sem tehette meg, ha a felesége kedvében akart járni, ezért erőt vett magán és lefelé indult a lépcsőn, elvégre csak két emelet, ugyan mi az egy férfinak.

A kapun kilépve a villamosmegálló felé vette az irányt. A nap erőteljesen sütött, de furcsamód cseppet sem volt melege öltönyében, inkább valami megmagyarázhatatlan hidegséget érzett belül, ezért nem is tért át az utca árnyékos oldalára, hagyta, hogy a nap sugarai kéretlenül cirógassák, kényeztessék, amíg csak oda nem ért a megállóba.

Már vagy két megállót haladhatott a villamossal az elsuhanó házakat s a mellettük lomhán ténfergő autókat bámulva, amikor egy fiatal női hang szólította meg:
-    Tessék leülni bácsi! – mondta és megfogta a karját, hogy a közeli üléshez vezesse.
Meglepetten nézett körbe, kereste, hol van a bácsi, de midőn észrevette a szemébe meredő üde kék szempárt, rájött, hogy az a "bácsi" nem más, mint ő maga. Gondolatai zegzugában valami frappáns mondat után kutatott, amellyel egy ilyen csinos lánynak illendőképpen széppé tehetné a napját, de csupán egy "köszönöm"- re és egy "nagyon kedves"-re futotta erejéből.

-    Nem jönnek már elő azok a szépen varrt mondatok – panaszolta feleségének később.
-    Eleget varrtál már – mondta az asszony elmosolyodva és megsimította arcát. – Ne morgolódj!
-    Nem kellett volna megvenni azt a cipőt – mondta ő, fejét csóválva.
-    Dehogynem! – mondta felesége. – Amikor olyan szépen néztél ki az átadáson.
-    Hiszen nem is tudtál ott lenni!
-    Ott voltam én, ahogy most is itt vagyok.

Hazafelé, már késő délután betért kedvenc éttermükbe és megebédelt. A tulaj megjegyezte, milyen régen látta és megkérdezte, hol van a kedves felesége. Ő először értetlenül ránézett, majd miután az asztal másik oldalán nem látott senkit, mutatóujjával diszkréten felfelé bökött és lebiggyesztette ajkait. A tulaj elnézést kért, amiért ilyen tapintatlan volt, mire ő közölte vele, hogy nincs miért, elvégre nem tudhatta, majd leadta inkább a rendelést: húsleves, marhapörkölt és somlói galuska. Desszertet most is csak ő rendelt, de azért felkészült rá, hogy egy-két falattal feleségét is meg kell majd kínálnia. Ám a mai napra való tekintettel elhatározta, hogy mindezt zokszó nélkül teszi és nem kérdez rá, miért nem rendel egyet inkább magának is.

Étvágya azonban már nem volt a régi. A marhapörköltet csak félig ette meg, így a maradékot a somlói galuskával egyetemben elcsomagoltatta, amelynek megvolt az az előnye, hogy a vacsorakészítést megspórolhatta.

Estefelé hazaérve levetkőzött, az öltönyét és a nyakkendőjét visszaakasztotta a szekrénybe, cipőjébe sámfát tett, majd bekapcsolta a tévét és megvárta a tűzijátékot. Megállapíthatta volna, hogy ez is évről évre rosszabb, de már csak a feleségére való tekintettel sem akarta tönkretenni morgásával ezt a szép napot. Ágyba bújva még néhány oldalt elolvasott az éjjeli szekrényen porosodó vaskos könyvből, amelyet egyre inkább nehezére esett tartania, majd megkérdezte feleségét, hogy leolthatja-e a lámpát. Miután nem kapott választ, elkönyvelte, hogy már biztosan alszik, ezért leoltotta, és ő is álomba szenderült.

Másnap reggel hatkor csörgött az óra. Nem mintha lett volna bármi dolga. Csupán a megszokás miatt.

Vajnágh Domokos (dVn)