Az oda útból semmire sem emlékszem. Egyszerre abban a lepukkant, öreg szálloda halljában találtam magam. Hosszú sor kígyózott előttem az ütött-kopott bőrfotelek, puffok és dohányzó asztalok között, meghitt félhomályban. Fény csak a vaskos sötétítőfüggönyök hézagjain lopakodott be. Az omladozó falakról lelógó csillárokon, halványan pislákolva erőlködött ugyan még egy árva izzó, de hamarosan az is feladta.

Az egész hallt éktelen bűz lengte át, amelyben a dohos, áporodott levegő, istálló és macskaalom szagával keveredett. Amint körbenéztem, rájöttem, miért. A fotelekben kutyák és macskák terpeszkedtek. A sorban állók mellett lovak és tehenek sétáltak fel-alá. Madarak és pillangók repkedtek keresztül-kasul, lehulló tolluk már teljesen belepte a szőnyeget és a recepcióhoz vezető kockás járólapot. A falak mellett csótányok, fülbemászók és egyéb férgek masíroztak, a sarkokban feszülő pókhálókon pedig kisebb-nagyobb pókok függeszkedtek, akiket legyek és darazsak zsongtak körül. Nem mostanában lehetett itt ÁNTSZ ellenőrzés, állapítottam meg.

A sor vége egészen a bejáratig ért, és órákon át tapodtat sem mozdult. Idővel reklamálók hangja zengte be a hallt. Egymás szavába vágva igyekeztek sürgetni a portást, aki szikár arccal közölte, hogy nem tehet semmit, amíg nincs internetkapcsolat, mert nem tudják visszaigazolni a foglalásunkat. Később azt is közölte, hogy errefelé sürgős esetben is leghamarabb egy-két év múlva érkezik meg a szerelő. Többedmagammal attól kezdtem félni, hogy az egész hétvégét a bejelentkezéssel fogom eltölteni, és mire végre sorra kerülök, már jelentkezhetek is ki. Pedig eszem ágában sem volt lemaradni a földöntúli élvezetekről, amiket a prospektusban ígértek. Szerencsére, a szerelő, talán isteni közbejárásnak köszönhetően, még aznap este megérkezett, mi pedig elfoglalhattuk szobáinkat.

A szobám kicsi volt, de a hallhoz képest meglepően tiszta. Mintha megérezték volna viszolygásomat a férgektől, csupán egy papagájjal kellett megosztanom. Legnagyobb meglepetésemre tévé is volt a szobában. Sok örömöm azonban nem tellett benne. Nem azért, mert fekete-fehér volt, amilyet még dédanyáink nézhettek hajdanában, hanem mert az egyetlen fogható csatornán is folyamatosan imádkoztak, meg prédikáltak.

A vacsorát aznap este buktam, mire visszatértem ugyanis az étterembe, a konyha bezárt. Legalább a bárban sikerült szert tennem némi sós mogyoróra és egy pohár vízre. Jobb lett volna ugyan egy korsó sör, de hát a „főnök”, ahogy ők nevezik, csak a bort engedélyezi, tudtam meg a pultostól. Mindegy, nekem az is jó lesz, vágtam rá rögtön, de kiábrándított, hogy már vagy fél évszázada hiány van belőle. A papok állítólag csak a főnöknek küldenek néhanapján egy-egy palackkal, a többit inkább eladják lent. Úgy látszik, nem csak én kételkedem a túlvilágban, meg a megváltásban.

Másnap reggel korán keltem. Nem mintha egyébként korán kelő típus lennék, de mégiscsak ki kell használni ezt a ritka lehetőséget, nem henyélhetem végig az egész hétvégét. Arra gondoltam, úszom egyet. Ám ezt legfeljebb a boldogságban tehettem volna, mert abban a medencében, ami a szálloda kertjében állt, legfeljebb a varangyos békák fürödtek szívesen. Az egészet vastagon belepte a békanyál.

Nem akartam visszamenni a szobámba, ezért megkérdeztem a portást, egy őszes hajú töpörödött bajuszos urat, milyen sportolási lehetőségek vannak még, mire harsány nevetésben tört ki.

- Az örök nyugalomban ki a fene akarna sportolni, jó ember?

Ekkor már kezdtem kicsit aggódni, vajon milyen programok várnak még rám, de aztán meggyőztem magam, hogy nyilván csak akadozik a gépezet, elvégre mi vagyunk az első turista csoport, akiket fogadnak. Nem mehet minden tökéletesen mindjárt az első alkalommal.

Türelmesen vártam hát, előbb-utóbb biztosan jön majd egy idegenvezető, aki remek programötletekkel lát el minket és elkalauzol. De nemhogy idegenvezető nem érkezett, a többiek sem jelentek meg a hallban, akikkel együtt érkeztem előző nap.

Kénytelen voltam megint a portáshoz fordulni, hogy megtudakoljam, mi lehet velük.

- Mindenki a tévét nézi a szobájában – mondta.
- Tévét? – kérdeztem csodálkozva. – De hiszen azt, lent is tudnak!
- Igen, csakhogy ott nem Jézus celebrál nekik misét. Persze magát ez nyilván nem érdekli, elvégre maga az egyetlen ateista a csoportban.
- Az egyetlen?
- Igen. A pápa ugyan, aki kitalálta ezt az egészet, azt szerette volna, ha csak ateistákat utaztat ide, nekik mégiscsak könnyebben elhinnék odalent, hogy tényleg van Mennyország, de Péterünk hallani sem akart róla. Attól félt, hogy a maguk fajta csak felforgatja itt az örök békességet. De úgy látszik magát, valahogy mégiscsak betuszkolták a csapatba.

Ezek szerint én leszek az egyedüli hiteles forrás, aki beszámol majd a túlvilágról. Na 'iszen!

Mindenesetre szerettem volna kicsit körbenézni, meg fényképezni, ha már itt vagyok,  hogy hazaérve legalább megoszthassak valamit a Facebookon. Ám a portás lelohasztotta amúgy sem túlbuzgó lelkesedésem. A szálloda közvetlenül a Mennyország kapujában helyezkedett el. A következő lakott település három heti járásra van, ezért el sem érdemes indulnom. Önkéntelenül is ránéztem arra a lóra, amely a recepció mellett álldogált éppen, és azt számolgattam, hogy vajon vele mennyi időbe telne.

- Verje ki a fejéből! – mondta a portás. - Az állatok itt egyenrangúak velünk. Eszébe ne jusson megülni!

Mi a fenéhez kezdjek itt még egy álló napig, ha sehova se mehetek, semmit se csinálhatok, kérdeztem magamban elkeseredve.

- Mit mondjak én, nekem egy örökkévalóságot kell lehúzni itt - mondta a portás. Majd mintha megszánt volna, félrevont a szerviz folyósóra és egészen halkan megkérdezte:
- Mondja csak, nem lenne kedve …– majd riadtan körbenézett, nem figyel-e minket valaki. –Kártyázni?
- Kártyázni?
- Már vagy ezer éve nem ultiztam egy jót.

Szívesen, feleltem, csak az a baj, hogy nem tudok. Őszintén szólva, semmilyen kártyajátékot sem ismerek.

- Majd megtanítjuk – mondta a portás. - Ilyen könnyen nem szabadul.

Félrevonultunk hát az egyik öltözőbe a portással és a szakáccsal, és nekiálltunk verni a blattot. Olyannyira belemelegedtünk, hogy csak arra lettünk figyelmesek, amikor éjfélt ütött az óra.

- Biztos nem lesz belőle semmi bajuk, hogy munkaidőben itt kártyáznak? – kérdeztem, bár sokan nem kereshették őket, mert az egész szállodában síri csend honolt.
- Itt? Mi bajunk lehetne? – kérdezte a portás nevetve.

Ebben a pillanatban hórihorgas szakállas férfi rontott be az ajtón. Mennydörgésszerű hangjától megremegett az egész épület.

- Mi folyik itten? – üvöltötte.
- Tudtam, hogy nem lehet ide szentségtörőket beengedni!

Próbáltam volna megmagyarázni, hogy én tulajdonképpen csak szívességet teszek, pusztán felebaráti szeretetből, de még ki sem nyithattam ajkaimat, amikor a szakállas férfi magasba emelte mindkét kezét, melyből villámok sújtottak felém.

A következő pillanatban már egy műtőasztalon találtam magam. Vakító fények hasítottak félig nyitott szemembe. Elmosódott emberalakokat láttam fölém tornyosulni, csak a defibrilátort láttam élesebben kirajzolódni, az ugyanis ott volt közvetlenül az orrom előtt.

- Megvan! Visszahoztuk – mondta egy öblös hang.
- Figyeljünk azért! – mondta egy másik kicsit távolabbról. – Nehogy vissza akarjon menni.
- Szm…gbn…sncs – mondtam.
- Maradjatok csöndbe! Mintha mondani akarna valami! – hajolt fölém valaki. – Ismételje meg, kérem!
- Azt … mondtam…hogy…e-szem…á-gá-ban… sincs.

Vajnágh Domokos (dVn)