2014. feb 13.

A felisúti szélkakas

írta: dVn
A felisúti szélkakas

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de az üvegzseben túl, ahol az erdőben a rezsidémon dúl, volt egyszer egy kis falu, amit Felisútnak hívtak, közvetlenül Leisút szomszédságában.

szelkakas.jpg

Leisút egy gyönyörű, fenyvesekkel vadregényes tájon terült el, takaros kis házakkal, gondosan művelt földekkel. Az emberek szorgosan dolgoztak, ha kellett segítettek egymásnak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, épp úgy, mint a mesében. Persze voltak, olyanok, akiknek mindez nem volt elég. Akik folyton elégedetlenkedtek, akik mindig többre vágytak, mézeskalács házikóra, kolbász a kerítésre, toronyórára lánccal, és ennek érdekében nem átallották becsapni, átverni, meglopni embertársaikat.

Leisúton azonban, ahol a falubeliek gondosan figyeltek egymásra, ahol a hazug embert mindig hamarabb utolérték, mint a sánta kutyát, az ilyen élhetetlen gazemberek nem húzhatták sokáig. A falubeliek száműzték őket soraik közül és utat mutattak nekik Felisút felé, amit maguk között egyszerűen csak lúzerfalvának becéztek.
Felisút a Leisútból lefelé vezető út legvégén, a négyszögletű kerek erdő szélén helyezkedett el. Ősbuja földjein évek óta dudva, muhar terpeszkedett. A viharvert házak között göröngyös földutak kanyarogtak, kivéve azt az egy aszfaltozott főutat, mely viaduktokon és alagutakon keresztül kerülte meg a falut, és amely a polgármesterhez vezetett.

Felisúton minden második ember nyugdíjas volt, akik ha éppen nem tévét néztek, a házak előtt üldögélve regéltek egymásnak a falu dicső múltjáról, amikor még minden szép és jó volt, olcsóbb volt a kenyér, a tej, a vaj, nem volt munkanélküli, meg az a rengeteg mocsok, amiről hallani manapság.

A többiek közül az asszonyok ipari méretekben gyerekeket szültek és neveltek, hadd gyarapodjon Felisút népe, a munkaképes férfiak pedig közmunkában dolgoztak a falu egyetlen munkahelyén, a felisuti stadion építésén. A gyerekek óvodába jártak, vagy az iskola padjait koptatták, ahol azt igyekeztek fejükbe préselni libatömővel, hogy Isten Felisúton teremtette a világot és benne a polgármestert minden világok urának, bár erről a világ a gonosz erők összefogásának eredményeképpen egyelőre nem akart tudomást venni.

Miután a polgármester kijelentette, hogy Felisút lakói nem lesznek Leisút és más hanyatlásra ítélt falvak és városok és nemzetek leigázott rabszolgái, megszüntette a vasútállomást és a távolsági buszjáratot, amely a közeli falvakba, városokba vitte volna a dolgozni vágyókat és meghirdette a merjünk nagyot álmodni programot. Felisút polgármestere napról napra újabb és újabb álmával ajándékozta meg a falu népét, a futball világbajnokság rendezésétől, (és megnyerésétől), Európa leggyorsabban fejlődő gazdaságán keresztül, a rezsidémon elűzéséhez bevetett atomreaktorig.

Felisút népe leszámítva azt a néhány fiatalt, akik puszta kalandvágyból, hamuba sült pogácsával feltarisznyálva indultak világot látni, folyamatos álmodozásban tengette napjait és csodavárón hallgatta a híreket, hátha végre felragyog Felisút egén a nap, és eljő a tejjel-mézzel folyó Kánaán, de legalábbis kihúzzák a lottó ötöst.
Felisúton mindig fújt a szél. Hol keletről, hol nyugatról, hol délről, hol északról, de szegény embert mindig ért. Az emberek ezért mindig árgus szemmel figyelték a templomtornyán függeszkedő szélkakast, nehogy bármit is a szemükbe fújjon. Inkább más szemébe a szálkát, mint sajátjukba a gerendát.

Egy reggelen aztán éktelen jajveszékelésre riadtak fel a Felisút lakói. Kirohant a falu apraja, nagyja és a hang irányába vetették magukat. Kisvártatva ott állt az egész falu a templomtoronynál és döbbent csendben bámulta a mozdulatlanná merevedett, rozsdamarta szélkakast, amely a bolond lyukból fújó bolond széllel dacolva, tengelyéből kifordulva lógott lefelé a templomtoronyból, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy letörjön, majd a mélybe zuhanjon.

-    Ez meg hogy lehet? Hiszen nemrég újította fel a polgármestersógoránakcége! – kiáltott fel egy idősebb férfi.

-    Nem is kevésért! – mondta egy női hang a tömegből.

-    Honnan fogjuk most tudni, merről fúj a szél? – kérdezték többen is kánonban kétségbe esve.

-    Kedves barátaim, kedves felisútiak! – szólalt meg ekkor a hangszórókból a polgármester jól ismert hangja. – Tudomásunkra jutott, hogy Szélkakasunk az utóbbi időben többször is a Leisút felől fújó forró szelek szolgálatába állt és igyekezett megtéveszteni Önöket. Ezért fájó szívvel bár, de a mai napon megváltunk Szélkakasunktól…

-    Mi? Hogy micsoda? – mondta a polgármester váratlanul.

A hangszórókból recsegés és zavart pusmogás hallatszott, majd újra a polgármester hangja, kissé tompán:

-    Az meg hogy lehet? Már a múlt héten szóltam, hogy verjék le! Mindegy, mindjárt kitalálok valamit. Mi? Hogy be van kapcsolva? Nem baj, kerítsetek egy bohócot és majd arra fogjuk. Khm. Khm.

-    Szóval kihirdetem, hogy Felisút népét nem vezetheti többé holmi szélkakas – hangzott újra teljes hangerővel. - A mai napon egyszer és mindenkorra leszámolunk a szélkakas elavult intézményével. Nem hagyjuk, hogy rozsdás vasdarabok mondják meg nekünk, merre fordítsuk arcunk és kinek fordítsunk hátat. Ezért mától kezdve én fogom megmondani, merről fúj a szél. Hajrá Felisút, hajrá felisútiak.

Azzal az emberek szép csendben hazamentek, felhörpintették szokásos reggeli kávéjukat, majd folytatták napjukat a megszokottak szerint. Este a kocsmában ugyan még néhány borgőzös alak összeesküvés elméleteket szőtt arról, hogy miért kellett a szélkakasnak végleg távoznia, de másnap már csak így gondoltak rá: mese volt, igaz se volt.

HsM

Szólj hozzá

nyugat szegénység jólét kelet gazdagság szélkakas