Nem elég, hogy március idusán mínuszok röpködnek, a csinos lányok még mindig földig érő téli kabátba bújtatják feszes combjaikat, a Depeche Mode is új lemezzel sokkol minket.

Ahelyett, hogy utolsó hallgatható lemezük, a Violator után megtalálták volna a szintetizátorok kikapcsoló gombját és szögre akasztották volna Martin Gore gitárját, három-négy évente kötelességszerűen előállnak egy albumra való elektronikus kesergővel.

Már megint izzad a tenyerem.

Hál’ istennek van internet, meg tecső, így legalább egy fillért sem kell kiadnom azért, hogy végigszenvedjem magam a tizenhárom nótán (a Deluxe kiadás bónuszaival most nem foglalkozom). Az időközben filmrendezővé avanzsált Anton Corbijn által alkotott lemezborítót, mely még egy nyolcvanas évekbeli ótvar metálzenekarnak is ciki lenne, így se tudom megúszni, de ez semmiség ahhoz a csapáshoz képest, ami majd a lemezbe hallgatva ér.

Arra nem tudok rájönni, hogy az album címét (Delta Machine) vajon a Kudlik Júlia iránti tisztelgés ihlette-e, vagy a zenekar kezdőbetűire csak ez a hülye szókombináció jutott a három basildoni fiú eszébe, de talán a lemez végighallgatása majd segítségemre lesz (nem lesz - a szerk.). 

Több mint harminc év után az ember nem számít meglepetésre. A 13-dik sorlemeztől meg pláne. Nem ringattam magam abban az illúzióban, hogy a World in my eyes-hoz hasonló tiszta, fiatalosan pumpáló technozenét kapjak húsvétra, de ilyen álmatag indítás, mint amilyen a Welcome to my world (Isten hozott a világomban), még a Zárai Vámosi duótól is mélyütés lenne. Szerencsére az Angel (Angyal) közepén a dobgépet véletlenül gyorsabb fokozatba kapcsolták, ami bizakodással tölt el, hátha mégis lesz itt something to do.

A Class FM-en és az MR2 nagyon zenén már unalomig játszott beharangozó kislemez, a Heaven (Mennyország) gyorsan visszaránt minket a valóságba és legnagyobb sajnálatomra előkerül Martin Gore gitárja, hogy a refrén fájdalmas nyöszörgését a megszokott negédes akkordokkal próbálja ellensúlyozni.

A Secret to the End (Titok a véghez) az album talán leginkább depeses gyökerekkel rendelkező dala, már ami a hangzást illeti, furcsa mód ez sem a zenekar dalainak többségét jegyző Martin Gore-nak sikerült, hanem mikrofonállvánnyal körbeforgás világrekordját jegyző Dave Gahannak és elektronikus zenében utazó szerzőtársának, Kurt Uenala-nak.

Ha már a dalszerzőknél tartunk, meg kell állapítani, hogy Dave Gahan tökéletesen eltanulta a Depeche Mode dalszövegírás összes kötelező kellékét. A fájdalom, az elesettség és a valami véget ért hangulatot pedig úgy látszik, a Dave Gahan által reklámozott Volkswagen és zenekar európai turnéjának szponzora, a Deutsche Telekom pénze sem tudta kellőképpen kompenzálni.

A My Little Universe (Az én pici pónimat helyettesítő univerzum), az idegesítő analóg szintetizátor prüntyögéseket hallgatva olyan, mintha az előző lemezről, a Sound of the Universe-ről maradt volna le, ám ez még megbocsátható lett volna a szintetizátor gyűjtő szőke zenésznek, az album mélypontját jelentő Slow (Lassú) viszont semmiképpen.

Mert ha én agyzsibbasztó, kocsmafüstös, whiskyszagú blues-t akarok hallgatni, akkor előveszek egy B.B. King vagy rosszabb esetben Deák Bill lemezt és nem a fiúk hiábavaló küzdelmére vagyok kíváncsi az album egészére erőltetett reszelős, fűrészelős szintetizátor riffekkel. Az meg végképp nem érdekel, hogy Dave lassan és hosszan elnyújtva szereti.

Minek? Minek?

Végre érkezik egy dallamosabb, mondhatnám slágergyanúsabb szerzemény, a Broken (Összetörve, hogyan másképp egy Depeche Mode lemezen), melyben Dave Gahan baritonját sikerült olyan mélyre tornászni, hogy a hifimen vissza kellett vennem a basszusból, mielőtt még tönkreverje a mélynyomót.

A hetedik számhoz érve kezdtem abban reménykedni, hogy ezt a lemezt megúszom Martin Gore ballada nélkül, de nincs szerencsém, a Child Inside (Az eltemetett gyermek) Nick Cave gyilkos balladáit idéző dalszövegével hasít a fülembe.

Feloldásképpen, ha már kaptunk egy araszolós blues-t, a fiúk megpróbálkoznak egy dögösnek szánt rock’n’rollal is, de a komolyan semmiképp sem vehető Soft Touch / Raw Nerve (Lágy érintés nyers idegrostokkal) szerintem azért került a lemezre, hogy a koncerten ne csak a Question of Time-ra tombolhasson a közönség.

A Queen Innuendojára emlékeztető Should be higher (Magasabbra a tetőt ácsok, ismét egy Dave Gahan szerzemény) talán az egyetlen dal, ami rendben van ezen a lemezen, azzal a szépséghibával, hogy az album nyitó dalának kellett volna választani és a maradékot elfelejteni.

De nem így történt, ezért még a Martin Gore dalszövegeiben visszatérő szerelemisten vekengésén is végig kell gyötörnöm magam egyedül (Alone). A személyes Jézusból, akiért 1990-ben még csak fel kellett venni a kagylót és megérinteni a hitet, mostanra az Atya, a Fiú és a Szentlélek lett, aki fájdalommal konstatálja, hogy megint nem sikerült egy elkóborolt bárányát megmenteni. Még az hiányzik, hogy a fiúk ezt a dalt játsszák a koncert ráadásában a Personal Jesus után.

Köpni kell. Köpni kell.

A tinglitangli Soothe my soul (Megnyugvást keresek a lelkemnek) eredetileg bizonyára lakodalmas nótának készült. Ha a Violator producere, Flood nem mixeli elektronikus grunge-punkká, könnyen viszontláthattuk volna Fásy Ádám valamelyik műsorában is. Így viszont könyörtelenül befészkeli magát a fülembe, csakúgy, mint az album megelőző tizenegy dala, majd örvényként magával ránt, és én azon kapom magam, hogy újra meg újra elejétől végéig meghallgatom a Delta Machine-t.

És hallgatom azóta is, megállás nélkül. Csak abban reménykedhetem, hogy a fiúk komolyan gondolják az utolsó dalnak szánt Goodbye-t, végleg búcsút intenek a zenélésnek és megkímélnek a további megrázkódtatástól. Ebben persze csak akkor lehetünk biztosak, ha a májusban induló világkörüli turné utolsó állomásán Dave Gahan nem See you next time-mal (Viszlát legközelebb) köszön majd el. Addig marad a szenvedés egyre öregesebb tempóban.

KmV