Új sorozatunkban hétről hétre újragondoljuk az emberiség jövőjét. Mi mással is kezdenénk, mint a teremtéssel.

A végtelen sivatag kellős közepén két hatalmas almafa állt. Ágaik roskadoztak a pirosan mosolygó, érett gyümölcsöktől. Körös körül, ameddig a szem ellátott, homokdűnék fodrozódtak, mintha csak a tenger hullámait szárította volna ki a perzselő nap. Az almafák között, a sűrű lombok árnyékában két színesbőrű férfi üldögélt csíkos napozó ágyában, koktélt kortyolgatva. Mindketten anyaszült meztelenek voltak, de elkerülendő a tizenkét vagy akárhány karikát, mi most olyan szögből szemléljük őket, hogy koktélos poharaik és a benne lötykölődő bíborvörös italok kitakarják hímtagjaikat, mielőtt még pornográfiával vádolhatnák meg a krónikást. Szereplőink mindvégig gondosan ügyelnek majd rá, hogy a poharat véletlenül se emeljék szájukhoz, ne tegyék le a földre, vagy ne ürítsék tartalmukat a sivatag forró és szomjas homokjába.

Az egyik férfi fiatal volt, teste izomtól duzzadt, feje kopaszra nyírt, arcán pimasz kecskeszakáll éktelenkedett. A másik férfi jóval idősebb volt, aszott testét gusztustalanul hosszú ősz szálak borították, fején kucsma formájú ősz hajköltemény díszelgett, arcát viszont simára borotválta, mintha csak az azt barázdáló ráncok valódi mélységeit akarta volna megmutatni a világnak. Mindennek történetünk szempontjából semmi jelentősége nem lesz, de sokan valamilyen rejtélyes okból kifolyólag igénylik, hogy némi támpontot kapjanak a szereplők kinézetét illetően.

- Egészen biztos vagy benne, hogy ide fognak jönni? – kérdezte az idősebb férfi. A hangja olyan volt, akár egy herélt macskáé.

- Egészen biztos – mondta a másik olyan baritonnal, hogy mélynyomó legyen a talpán, amelyik ezt hűen visszaadná. – Így lett megírva.

- Megírva? – nyerített fel az ősz hajú. - De hol van itt az édenkert? Hol vannak a tengerek, hol vannak a növények, az állatok? Hol van itt a nappalok és éjszakák váltakozása? Az is mind meg volt írva. Ehhez képest még egyiket se láttam, pedig már évezredek óta üldögélünk itt. Ezt a két fát is csak ma ültetted ide, mert már te sem bírtad elviselni ezt a kib… hőséget.

- Jó, jó, belátom, kicsit elhanyagoltam ezt a teremtés dolgot, de végül is rájöttem, nincs értelme egy hét alatt összecsapni életem legfőbb művét. Hamar munka ritkán jó, időm pedig amúgy is annyi, mint a tenger – dörmögte a másik.

Közben a hátuk mögött, a látóhatár szélén két alig kivehető alak jelent meg, melyek lomhán közeledtek feléjük. Előttük alig néhány méterrel hirtelen forgószél kerekedett, hárfa pengetés kíséretében. A távolban villámok cikáztak és mennydörgés zaja hangzott.

- Muszáj ezt a hatásvadász effektet ötpercenként megismételned? – kérdezte az ősz hajú.

- Nem szeretnék felsülni első közönségem előtt. Neked sem ártana felkészülni! Hamarosan kígyóvá kell változtatnom téged.

- Ne már! – mondta az ősz hajú. – Most tényleg azt akarod, hogy az a két szerencsétlen, miután átszelték a végtelen sivatagot, mert azt hiszik, itt várja őket az édenkert, még az almába se haraphatnak bele, mert te megtiltod nekik?

- De én ugye hiába tiltom meg nekik, mert te majd úgyis a bűnbe csábítod őket – mondta a fiatalabb és cinkosan mosolygott kecskeszakálla alól.

- Na persze, engem mindenki utálni és átkozni fog, téged meg Istenként tisztelnek! – mondta az ősz hajú, mire a másik az ujjával hirtelen feléje suhintott.

Az öregember egyszeriben zöld és sárga színekben pompázó kígyóvá változott, a napozó ágy köddé vált alóla, a következő pillanatban pedig már ott tekergett a homokban, tekintetét és fogait mérgesen villogtatva.

- Ne haragudj! – mondta a fiatalabb, engesztelőn nézve az előtte tekergő óriáskígyóra. - De ideje munkához látnunk. Szeretett teremtményeim mindjárt ideérnek!

A háttérben mindeközben jól látható módon kirajzolódott a két közeledő alak körvonala. Két teve vonszolta magát keservesen, púpjukon fekete köntösbe és kendőbe burkolózott emberalakok igyekeztek utolsó erejükkel a kantárba kapaszkodva egyensúlyban tartani magukat. A színesbőrű férfi komótosan felemelkedett napozó ágyából és szempillantás alatt átváltozott rőt szakállú fehér férfivá, testét pedig tetőtől talpig fehér lepel borította. Csettintett egyet, mire az ő nyugágya is szertefoszlott, a sivatagot pedig beborította a buja, zöld növényzet, bokrok nőttek ki a földből, dús lombú fák szöktek az égbe, közvetlenül a férfi lábainál hűs vizű patak csorgadozott, körös-körül madarak röpködtek, a fákon majmok ugráltak egyik ágról a másikra. A sivatag egyetlen ösvénnyé szelídült, melyen a két jövevény közeledett.

A kígyó értetlenül nézett korábbi koktélpartnerére, de az ellentmondást nem tűrőn az almafák felé pillantott, a kígyó engedelmesen tovasiklott és felkúszott az egyik törzsére, hogy megbújjon az ágak között.

A két teve alighogy megérkezett az almafák elé, összerogyott, utasaik pedig úgy bukfenceztek a szakállas férfi elé, mint két rongyköteg. Mindketten elterültek a homokban és ott hevertek mozdulatlanul. Néhány perc múlva egyikük felemelte fejét, meglátta a patakot és megérezte a benne folyó víz éltető hűsét. Odavonszolta magát és pár kortyot ivott belőle. Miután némileg magához tért, vizet merített tenyerébe és a mellette továbbra is mozdulatlanul fekvő társához igyekezett, majd megmosdatta arcát, hogy életet leheljen belé. Lefejtette róla a kendőt. Gyönyörű női arc bontakozott ki alóla, mely kábán tekintett maga elé. Izzadt szőke haja imitt-amott bőréhez tapadt. A másik újra a patak fölé kúszott, belekortyolt párszor, majd újabb adag vizet hozott tenyerében, hogy megitassa vele a nőt.

Csak ekkor vette észre a fölébe tornyosuló alakot, kinek saruba bújtatott lábát kis híján lefejelte. Lekapta magáról a fejfedőt és elkiáltotta magát:

- Teremtő Atyám!

- Hát ez meg mi az isten haragja!? – ordította el magát a szakállas férfi, de úgy, hogy az egész világegyetem beleremegett. – Mit keres itt két nő? …

Mielőtt azonban a Teremtő mennyei szokása szerint mérhetetlen haragra gerjedhetett volna, hogy villámokkal sújtsa gyarló teremtményeit, majd égszakadás és földindulás közepette elpusztítsa az édenkertet, a jelenet szertefoszlott, akár a tömjénfüst, én pedig egy templom égbenyúló oltára előtt találtam magamat, térdepelve.

- Benedicto Vila Delgado! – mondta a pap. Kopasz, zömök alak volt, bárgyú körszakállal, mely a mögötte magasló freskón a felhők fölé emelkedő Teremtő szakállának paródiájaként csiklandozta a jó ízlést. Ájtatos tekintettel méregetett. - Megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?

Teremtő atyám, hiszen ez az én esküvőm, hasított az agyamba. Mit keresek én itt? Riadtan fordítottam oldalra fejem, hogy legalább kiderítsem, ki lehet az ara itt mellettem, mielőtt még elhamarkodott választ adnék. Tüneményes, kreol bőrű szépség térdepelt mellettem, zavart mosollyal arcán. Persze, persze, lélegeztem fel. Hiszen ez Noriela!

- I-i-igen – válaszoltam.

- Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, míg a halál el nem választ benneteket egymástól? – folytatta a pap.

Míg a halál el nem választ? Senkinek nem jutott még eszébe, hogy frissítsen a liturgia idejétmúlt szövegezésén? Mindannyian pontosan tudjuk, hogy ha csak fejbe nem lövik valamelyikünket, vagy el nem üt minket az autó, a halál már soha nem választhat el minket egymástól. Ahhoz persze túlságosan szerettem volna túlleni a ceremónián, hogy ilyen jelentéktelen aprósággal akasszam meg. Úgysem ez lesz az utolsó hazugság, ami ma itt el fog hangzani.

- Igen – mondtam beleegyezőn.

- Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat?

Hát persze, hogy elfogadom. Miért pont Isten ajándékát utasítanám vissza, ha már egyszer ajándékozni támad kedve? Bár kötve hiszem, hogy ennek bármi realitása lenne Norielával. Házasságunknak, mint a legtöbb házasságnak manapság, vajmi kevés köze van a szerelemhez vagy a gyerekvállaláshoz. Annál inkább a házasság után alanyi jogon járó lakás és gépjármű vásárlási támogatáshoz.

- Igen – mondtam könnyedén.

- Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az Ő Egyházának törvényei szerint neveled őket?

Szegény Krisztus és az Ő Egyháza, no meg a törvények, melyek mindegyike az üdvösség ígéretével kecsegtette a híveket több mint kétezer éven át! Mostanra nagyjából annyit érnek, mint állásajánlat a lottó ötös nyertesének. Mióta a természetes vizekben felhalmozódott mikroműanyagokra adott sajátos genetikai válaszként az emberiségben néhány évtizede kifejlődött az örökélet képessége, finoman szólva leáldozott a feltámadással kampányoló vallások kultuszának, akárcsak a gyógyszergyáraknak, a kórházaknak és en bloc az orvostudománynak.

Az emberek 27 éves korukat elérve nem öregedtek tovább és betegségek sem rövidíthették meg életüket. Persze erőszakkal továbbra is nyugodtan ki lehetett oltani egymás életét, és ugyanúgy nem volt célszerű metrókocsi alá esni, vagy fejest ugrani a tizedik emeletről.

Ahogyan az várható volt, az emberek, miután tudomásukra jutott, hogy mostantól mindenki örökké fog élni, hosszú éveken át még elszántabban irtották egymást, mint a történelem során valaha. A földi örökkévalóságban a legtöbbeknek eszük ágában sem volt osztozkodni a továbbra is szűkösen elérhető erőforrásokon, legelőkön, olajkutatokon, házakon, pláne jacthokon. A kegyetlenkedésnek és a tébolyult gyilkolásnak most már nem szabott gátat sem a pokol tüzének, sem az isten haragjának réme, a harcosok előtt egy dolog lebegett csupán: ha túlélik, övék a földi paradicsom.

Sokáig úgy tűnt, az emberiség Isten mindennemű közreműködése nélkül is beteljesíti végzetét, amiért beleharapott az örök élet almájába, és a nukleáris fegyverarzenál bevetésével végleg kipusztítja önmagát, ám egy kétségbeesett próbálkozásként útjára indított összefogás megmentette azt az alig kétmilliárdra fogyadkozott szerencsést.

- Noriela Carola Sampedro! – folytatta a pap. - Megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?

Norielával alig egy hete futottunk össze egy chat szobában, ahol leendő érdekházaspárok keresik egymást. A katolikus lobbi utolsó bástyájának számító néhány országban, mint amilyen Argentina, a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy a házasság intézményét, a monogám heteroszexuális párkapcsolatok kizárólagosságát és a gyermekvállalási kedvet életben tartsa. Ezért minden házaspárnak alanyi jogon 10 millió peso vissza nem térítendő támogatást nyújt lakásvásárlásra, 2,5 milliót pedig gépjármű vásárlásra. Akinek mindez kevés lenne, további 7 millió peso kamatmentes kölcsönt is felvehet 500 éves futamidővel.

A támogatásokat előrelátó módon nem a gyerekvállaláshoz, hanem a nem kívánt terhesség megszakításának tilalmához kötötték. A statisztikák szerint ugyanis az anyák több mint 70%-a akarata ellenére is teherbe esik. Egyrészt, mivel nem kell tartani az AIDS vagy más nemi úton terjedő betegségektől, senki se védekezik. Másrészt, mivel sem a nőket, sem a férfiakat nem köti többé a családi fészek béklyója, a gyakori párváltogatás mindkét nemnél olyan méreteket öltött, hogy a legnagyobb óvatosság mellett is becsúszik egy-két poronty.

- Igen – válaszolta Noriela.

Amikor először hallottam megszólalni mély, erotikusan búgó hangján, azon nyomban beleszerettem. Bár kapcsolatunk előre megfontolt pénzszerzési szándékkal indult, titkon reménykedtem benne, hogy legalább a nászéjszaka együttléte megadatik vele.

- Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, míg a halál el nem választ benneteket egymástól? – folytatta a pap.

- Igen- vágta rá gondolkodás nélkül, majd cinkosan rám mosolygott és kacsintott. A huncut göndör hajtincs éppoly kacéran táncolt a bal füle mellett, mint mikor először láttam. Tetőtől talpig forróság öntött el, az arcom úgy éreztem, rögtön lángra lobban. Legszívesebben most azonnal átöleltem és megcsókoltam volna, de a szertartás ezen része még váratott magára.

- Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat? – kérdezte a pap.

- Igen - mondta Noriela, és újabb cinkos kacsintás kíséretében megint rám mosolygott. Hát nem imádnivaló!

Úgy éreztem, elveszítem minden önuralmamat. Fenébe az egész ceremóniával, karjaimba kapom, elrohanok vele és a közeli erdő árnyas fáinak rejtekében beteljesítjük a természet és az Anyaszentegyház legfőbb óhaját! A minket figyelő milliók láthatatlan tekintete azonban puskaként feszült tarkómhoz, figyelmeztetve, eszembe ne jusson botrányt csinálni az emberiség számára fennmaradt kevés meghitt szertartás egyikén.

- Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az Ő Egyházának törvényei szerint neveled őket?

Noriela őzike szemeivel rám nézett, mint aki azt próbálja kideríteni, vajon komolyan veszem-e akár egy pillanatig is, hogy gyerekeket szül majd és mi tényleg az Ő Egyházának törvényei szerint fogjuk őket felnevelni. A gyerekvállalás, miután feleslegesen gyarapította volna az öröklétre kárhoztatott emberiség tömegeit, éppúgy önző és felelőtlen emberi cselekedetnek számított, mint amilyen annak idején a mértéktelen széndioxid kibocsátás és műanyaghulladék termelése volt. Egyesek azonban töretlenül bíztak benne, hogy miként a mikroműanyagok esetében történt, az anyatermészet, vagy a Teremtő megint kitalál valami világmentő csodát.

A biológiai ösztönök gerjesztette vágyak és a józan ész ádáz küzdelmet vívhattak tekintetemben, mert Noriela megértő szánakozással hunyta le szemét, majd a pap felé fordulva igennel válaszolt. A pap megkönnyebbülten tette le kezéből az imakönyvet, majd a karján melengetett stólával átkötötte feléje tartott kezünket.

- Benedicto Vila Delgado – szólt hozzám. - Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt: akarod-e a jelenlévő Noriela Carola Sampedro -t feleségül venni?

- Akarom – mondtam tiszta szívből, dacolva a valóság minden intésével.

- Mondd tehát utánam: Noriela Carola Sampedro, Isten szent színe előtt feleségül veszlek.

- Noriela Carola Sampedro, Isten szent színe előtt feleségül veszlek – ismételtem és Noriela tekintetét fürkésztem.

Azon töprengtem, hogy nyugodtan élhetnénk pár évig valódi férj és feleségként, semmit se vesztenénk. Persze pontosan tudtam, hogy Noriela sosem lenne hűtlen egyetlen igaz szerelméhez, még akkor sem, ha komolyan veszem szavait, amit első találkozásunkkor mondott.

- Noriela Carola Sampedro – mondta a pap, könyörtelenül görgetve tovább a szertartás kerekét. - Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt: akarsz-e a jelenlévő Benedicto Vila Delgadohoz feleségül menni?

- Akarok – mondta szemernyi kételkedés nélkül.

- Mondd tehát utánam: Benedicto Vila Delgado, Isten szent színe előtt feleségül megyek hozzád.

- Benedicto Vila Delgado, Isten szent színe előtt feleségül megyek hozzád – ismételte Noriela és úgy nézett rám, mint aki legszívesebben menten karjaimba omlana és elrepülne velem egy lakatlan szigetre, ahol egész életünket egymás örök szerelmének szentelhetjük.

Jó lett volna abba az önhitt álomba ringatni magam, hogy mindez tényleg nekem szól, de valójában minden egyes gesztus csupán a mögöttem cikázó operatőr miatt történt, aki lázas igyekezettel közvetítette egybekelésünket az erre éhes néptömegek számára. Az állami támogatás feltételéül szabták ugyanis, hogy az esküvői szertartásról és az utána következő nászútról a kormányzati média valamennyi létező csatornáján keresztül felvételeket közöljön (sokak legnagyobb bánatára a hálószobában történtek kivételével), ezzel is népszerűsítendő a házasság ősi szent intézményét, no meg az ezzel járó mennyei boldogságot.

- Csókoljátok meg egymást! – szólott a pap. Hangja beleolvadt a felcsendülő orgona zenébe.

A következő pillanatban már Noriela forró ajkait éreztem ajkaimra tapadni. Csókja olyan heves és ellenállhatatlan volt, hogy kavargó örvényként ragadt magával. Azt kívántam, rántson a mélybe, szakítson atomjaimra és soha, de soha ne találjam meg a visszautat a valóságba.

„Ha Estrella nem lenne” – gurguláztak a mélyből Noriela kijózanító szavai, én mégsem akartam elengedni és nyújtottam volna az örökkévalóságig a pillanatot, hogy nyelvem a látomás-szerelem délibáb taván evezzen. Nem akartam tudomásul venni róla, amint karjai ellenállhatatlanul igyekeznek kibontakozni ölelésemből és ajkai lezárni készülnek a zsilipeket, ami engem végérvényesen a világűr végtelen mélységébe taszít majd.

„Noriela és Benedicto házasságkötését hamarosan folytatjuk”- jelent meg a felirat a képernyőn. A többmilliós nézősereglet, akik manapság ugyanúgy csüngtek a házassági közvetítéseken, mint a világégés előtt a futball vébén vagy az olimpiai közvetítésen, most végre felállhattak foteljaikból, elmentek vécére, ittak egy kávét, vagy rágyújtottak egy cigarettára.

„Ne feledd, az egyház kapuja és a mennyei boldogság számodra is nyitva áll!” -szólalt meg a jól ismert narrátor hangja, miközben az esküvő legjobb jelenetei úsztak egymásba. „Kövesd te is Noriela és Benedicto példáját. Pecsételd meg őszinte szerelmedet, fogadj örök hűséget hitveseddel az anyaszentegyház esküvőjével! Fogadd isten áldását, és legyen tiéd a temérdek állami támogatás!”

Vajnágh Domokos

Ha tetszett, lájkold, oszd meg bátran, és maradj velünk a következő részre is, jövő kedden!